A tavaszi nap egyre erősebben sütött. Anne elégedetten nyújtózkodott a fűben. Kémlelte az égszínkék eget, szemével követte a felhők útját és nézte ahogy a madarak szállnak egyre feljebb és feljebb.

– Olyan csend van. – gondolta. Ilyenkor már döngicsélni szoktak a méhek. Régen mennyit nevetett ezen, mert olyanok voltak, mintha sárga térdnadrágjukat valaki kitömte volna szivaccsal.

– Búzavirág! – kopogtatta meg a földet a Barázdabillegető

Egy pillangó szállt arra. – Ne keresd! – kiáltott a madárkának. – Még nem keltek ki.

– Nem keltek ki? – méltatlankodott a kismadár. – Már régen itt lenne az ideje. – csodálkozott.

Anne a közeli orgonabokorra pillantott. – Alig van rajta virág. – döbbent meg.

– Segítség! – a fűszálak között egy pici méhecske kétségbeesett hangjára lett figyelmes. A kislány kinyújtotta a kezét és engedte, hogy az apróság felmásszon a tenyerébe.

– De hiszen neked el van törve a lábad! – nézett rá meghatódva Anne. Majd a választ meg sem várva, olyan fáradság tört rá, hogy a tenyérét védelmezőn becsukva hirtelen elbóbiskolt.

– Mutatok valamit, de ne szoríts olyan nagyon, mert megfulladok. – viccelődött a méhecske.

–A nevem Lili, mézmester vagyok abban a kaptárban. – mutatott a fák felé Lili.

A kislány kinyitotta a tenyerét. – Ne haragudj, csak vigyázni szerettem volna rád.  Az én nevem Anne és itt lakom a házban.

– Örvendek Anne és köszönöm, hogy megmentettél. Cserébe elviszlek és megmutatom neked, hogy hol élek.

A kaptár hatalmas volt. Lili csaknem akkorára nőtt, mint Anne,

– Ne ijedj meg! – mondta Lili. Nem én nőtem meg, te lettél kicsi, hogy eltudj velem jönni a mi világunkba, majd kényelmesen elhelyezkedett a kislány ölében.

 

Mézmester meséje

 

Évekkel ezelőtt a kaptár nem így nézett ki. Sokan laktunk benne. Rengeteg virágport gyűjtöttünk. Kineveztünk egy mézfelelőst, aki felügyeli a mézkészítést, hogy ne keveredjenek össze a különböző virágokból szedett nedűk. Így lettem Mézmester. Ma találtam egy bodzavirágot, de a nagy szél elsodort és megütöttem a lábamat. Amikor leestem a földre, akkor láttam, hogy nem az a szél sodort el, hanem annak az embernek a permetezője, aki minden tavasszal mérgezi a növényeit. A mérget szétviszi a szél és kiírtja vele az összes virágot és megöli vele az összes méhet.  Egy-egy napon több ezer barátomat veszítettem el és sajnos ez már így megy évek óta. Ha mi nem leszünk, előbb-utóbb élet sem lesz a földön és az emberek pedig nem tudják pótolni a méhek munkáját.

Anne szótlanul hallgatta Lilit. Soha nem hallott még ilyenről. Otthon senki nem mesélt neki a méhekről. De a permetezésről hallott már.

 

Anne naplója

 

Ma csodás álmom volt. Találkoztam Mézmesterrel. Megsérült szegény, eltörött a lába, mert apa permetezője elől kellett menekülnie

Másnap az iskolában minden gyereknek elmeséltem, amit Mézmestertől hallottam és megbeszéltük, hogy összefogunk és segítünk ezeknek az apró teremtéseknek.

 

Kedves Naplóm!

 

Egy hét telt el azóta, hogy jártam a méhek birodalmában. Azóta apukám nem permetezett. Minden gyerek megígérte, hogy segít összeszedni a kártevőket a kertekben. Iskola után mindnyájan azzal foglalkozunk, hogy a kertben segítünk szüleinknek. Ma egy méhecske a kezemre szállt, talán Mézmester volt, vagy a barátja. Az biztos, hogy egyre többen jönnek ki a kaptárból. A virágok kinyíltak és egymás után bújnak ki a földből a magok. Szépen lassan visszatért az élet a kertünkbe.

Ma kiültem a pokrócra és körben mindenhol csak sárga pitypangot láttam.

Mindegyik fején egy-egy méhecske csücsült és szorgosan pakolták a sok virágport a nadrágjukba.

A madarak a fán hangos csiripeléssel köszöntöttek, mintha azt énekelték volna, hogy:

„Köszönjük Anne! Köszönjük sok-sok gyerek, köszönjük sok-sok anyuka, köszönjük sok-sok apuka! Ha összefogunk, megmenekül a Föld!”

– Hahó, van itt valaki?! – kérdezte egy kis kék virág.

– Búzavirág! – hallatszott a fa tetejéről egy hang.

Egy pillangó repült arra, nyomában a Barázdabillegető.

– Vendéget hoztam – kiáltott Búzavirágnak a pillangó és a szomszédos virág szirmára szállt.

– Barázdabillegető! – örült meg Búzavirág.

– Azt hittem már soha nem fogsz kikelni – mondta a kismadár.

 – Sokszor kerestelek. De hála annak a kislánynak a házban, nincs több vegyszer a kertben.

Anne a kertre néző ablakban állt. A távolban úgy látta, hogy egy kék virág szorosan megöleli egy madárka nyakát. Egy pillangó kedvesen odahajolt és színes szárnyaival megsimogatta a kisvirág fejét. Egy méhecske érkezett, apró kis vödörrel a kezében. Bólintott és tovább szállt. Mintha azt akarta volna mondani, hogy: „Beszélgessetek nyugodtan, addig gyűjtök máshol virágport. Hiszen miénk a rét, a legelő, a napfény, a virágszirmok, az eső, a szél, a puha hótakaró és a FÖLD védelmező szeretete. Csak vigyázzunk rá, pont így, ebben az egyetértésben.”

Majd visszanézett, kacsintott egyet az ablakban álló kislányra.

– MÉZMESTER! – kiáltott fel Anne. – Mézmester! – mondta újra és szemét elárasztotta a könny.