Mese a pitypangról, aki világot látott

Kakas kukorékolása verte fel a csendet a baromfiudvarban. Álmosan ébredeztek az állatok, csak a kutya csaholt vidáman a harmatos fűben szaladgálva. Még a nap koronáját se lehetett látni, de a tavasz illata ott terjengett a levegőben. Egy tegnapi eső utáni sáros kert sarkában ott gubbaszkodott megannyi kis gyermekláncfű. De ebben a kicsi faluban csak kákics volt mindenkinek. A kislibák leették földre hajló hasadt leveleit, de amit meghagytak az is ugyanolyan fogazott volt, mint a többi társa. Itt született meg egy kisfiú sport cipőjének talpa nyomában Cserbóka a cserfes pongyola pitypang. Még a szemét se nyitotta ki, máris ezernyi kérdése volt a nagyvilágról.

– Ki ébreszt fel ilyen hajnalban? Hiszen még a nap is alszik a felhők mögött. Miért vagyunk itt a kert sarkában? Olyan unalmas és büdös itt minden. Szúrós vadrózsa néz le ránk nevetve. Úgy szeretnék fent szállni a fellegekbe! … -így morfondírozott, amikor a gazdasszony kiengedte a kislibákat, azok meg örömmel szaladtak a zsenge láncfűhöz csemegézni. Cserbóka nem szeretett volna liba reggeli lenni, így hát elbújt a hatalmas, sárga fészekvirágzat alatt. A kislibák tovább totyogtak, ő pedig kidugta kócos bóbitáját a magasba. Épp akkor járt arra egy csavargó szélgyerek, aki a hátára kapta és már vitte is messzire.

Egy ideig csak lapult a kis bóbitás, de a szellő megkérdezte:

– Hova vigyelek kis kákics?

– Én nem vagyok kákics. Cserbóka a nevem.

– És hova szeretnél menni Cserbóka?

– Világot látni!

– Az nem olyan egyszerű, nem fogod megbánni?

– Ugyan dehogy! Unom már a reggeli kakaskukorékolást, a libák sipítozását, a kutya csaholását, a sáros ágyamat, a vadrózsa szúrós tekintetét. Szeretném látni a nagyvilágot!

A szellő nem szólt, csak átadta a kis láncfüvet szélapónak, aki köpönyege alá tette és vitte fel a magas hegyekbe. Ott, a Kárpátok hegygerincén letette egy magas tölgyfára. Ott pihent a Kárpátok legöregebb fája legfelső ágának levelén. Körülötte a magas fenyők meg jegenyék, fölötte a nap sütött, megszárította ködös csapzott bóbitáját, amelyből pár szál alá hullt a mélybe. Félt is, csodálta is a természetet ebben a magasságban. Az éjjelt ott töltötte ám reggel hatalmas robajra ébredt. Gépek jöttek, motorfűrész, emberek hangja, dőltek a fák sorra. Nagyon megijedt a kis gyermekláncfű, a legelső szél hátára megkapaszkodott és szállt tovább maga mögött hagyva az erdő zaját.

– Ott jó lesz, köszönöm az utat kedves szél – mondta, és egy nagyváros emeletes házának ablakpárkányán megpihent. Lent nyüzsgő emberek, mindenütt zaj, szemét, kosz, autók dudáltak, prüszkölték ki a kipufogójukból a szén-dioxidot, a házak kéménye füstöt okádott. A kis virágszál nagyon megijedt. Hogyan jut innen tovább, ha belepi a kosz? Nehéz álomba sírta magát. De az éjjel arra járt a keleti szél, felkapta és elrepítette. Egész éjjel repült, a csillagok fényénél ezüstösen ragyogott könnyáztatta bóbitája, amikor egy puha helyre lepottyant. Tenger zúgott körülötte, sirályok szálltak a magasba. Puha homok között alig látott ki, és a hullámok egyre nagyobbak lettek, mivel éjjel holdtölte volt a dagály a partot nyaldosta. Egy óvatlan pillanatban elérte őt, és bevitte magával az ismeretlen sós és hideg tengervízbe. Ott hullámzott a vízen, levegő után kapkodva, amikor beakadt bóbitája valami fémbe. Egy hajó volt, kürtje jelezte, hogy a kikötőbe lehorgonyoz. Cserbóka irtó szorosan kapaszkodott. Rengeteg rakományt szállító hajó pihent ott egymás mellett, emberek cipekedtek, gyerekek kiabáltak. Cserbóka nagyon félt a számára ismeretlen zajoktól. A hullámok hátán lovagolva kijutott a szárazföldre. Amint földre ért észrevette, hogy már alig maradt pár szál bóbita kócos feje búbján. Sebaj gondolta. A kikötőben várakozó kisfiú észrevette a kis fujókát. Boldogan vette fel a pallóról és a kalapjába tűzte.

– De régen láttam már fujókát! – mondta, és vidáman elkacsázott. Cserbóka a kalaphoz kötözve mozdulni se tudott. Látta a sok szemetet, zacskókat, dobozokat, flakonokat és szomorú volt. Milyen szép takaros kis udvarban született, milyen jó volt ébredni a kakas hangjára, a kutya csaholására, a vadrózsa gyönyörű látványa is úgy hiányzott. Könnyáztatta bóbitája lekonyult, pár szál megint lehullt a poros kövezetre, amerre a kisfiú ment. Aztán autóba ültek. Még hallotta, hogy beszélget a családjával a kisfiú, aztán elaludt.

Öreg este volt már, mikor fékezett a kocsi és kiszálltak az emberek. Békés csend volt mindenütt. A kisfiú örömmel üdvözölte a nagyapját, kalapját lengetve rohant felé a tornácra. Eközben a kicsi pongyola pitypangunk kicsúszott és a lendülettől bukdácsolva a kert tövében végre megpihent. A szemét se merte kinyitni. Csak beleszagolt a levegőbe és a szája széles mosolyra húzódott.

– Hmm, de finom vadrózsa illat, de jó kis védett zug, egy kisgyerek cipőjének a nyoma, sáros, de biztonságos. Jaj, és Bundás csaholása…és a kislibák…Felnézett, megtörölte könnyes szemét, elcsapott egy kócos bóbitát a homlokáról:

– Ez az én otthonom, itthon vagyok!

Még hallotta, hogy nagyapó meséli a kisfiúnak:

– Nézd fiam, van belőle több is nálunk, nagyon fontos gyógynövény ám, bőr- és szemvédő vitaminokat tartalmaz, jó ízületi gyulladásra, méregtelenítő hatású, emésztési problémákra is használja nagyanyád.

– Igen, ez vagyok én, a kicsi Cserbóka. Ha megnövök, elmondom majd a gyerekeimnek is, hogy mindegy hol vet partra a víz, de ott van az otthonod, ahol megszülettél.