A kakasos fiú meséje
Gyöngyös belvárosában áll egy érdekes szobor. A kakasos fiú, vagy, ahogyan a helyi fiatalok viccesen nevezik a Kis csibész. Egy pufók kisfiút ábrázol, aki boldogan öleli magához a kakasát. Az ő meséjét mesélem el most nektek.
Hol volt, hol nem volt, a Mátra alján, Gyöngyös egyik városszéli kicsiny házikójában élt egyszer egy öreg néne. Ez nem az az idős hölgy, akinek volt egy őzikéje. Nem bizony. Borcsa néninek ugyanis egy híján nyolc unokája volt. A hét aprónép teljesen árva volt, mert szüleik Gyöngyös történetének egyik legszomorúbb katasztrófájában, a tűzvészben lelték halálukat, mikor a szomszédban kigyulladt házból próbálták kimenekíteni az ott lakókat. Mama úgy mesélte unokáinak, hogy egyik este a gyöngyösi kórház mosókonyhájába berepült a Tűzmadár és lángoló tollai olyan hatalmas tüzet okoztak, hogy a város majdnem porig égett. A hét árván maradt gyermek mind fiú volt, életkor szerint a legidősebb Bátony, őt követte Baltazár, Boldizsár, Benedek, Balambér, Bendegúz és a legkisebb, a leghuncutabb Bátor. Utóbbival gyűlt meg leginkább a baja az idős néninek, mert ez a csibész mindig azon törte a fejét, hogy milyen huncutsággal tudná elütni a napot. Persze a bátyjai sem mentek a szomszédban egy kis komiszkodásért, de a legkisebb mindegyikükön túltett. Például alig múlt négyéves, mikor az ebugattája elcsavargott otthonról egészen Mátrafüredig, hogy nagymamájának a kedvenc virága az erdei holdviolából szedjen egy csokorral. Emlékezett, hogy korábban édesapjával, aki gyöngyösi tűzoltó volt, mindig együtt szedték a Bene patakon felfelé haladva az erdőben a mama kedvenc lila virágját. Ám ez a kaland sem volt izgalmaktól mentes, mivel a kislegény közben jól eltévedt a Mátra sűrűjében. Csak másnap kora reggel találták meg a füredi vadászok. Otthon ezt a kalandját úgy mesélte el, hogy erdei tündérekkel játszott az egyik tisztáson és úgy belemerültek a bújócskázásba, hogy este lett. Még dicsekedett is, hogy egyik tündérnek sem sikerült őt megtalálnia, úgy elbújt.
Kalandok hosszú sora követte még a fentieket, mikor Bátor ötéves lett és nagymamája úgy gondolta: itt az ideje, hogy ő is kivegye a részét a ház körüli munkákból. Okos asszony volt, és megértette, hogy Bátor az állatokhoz különösen vonzódik, így rábízta az éppen kikelt kiscsibék etetését és őrzését. No persze a kotlósnak is volt ehhez némi szava, akarom mondani kotkodácsolása, így előfordult, hogy Bátor, nevével ellentétben, ijedtében a baromfiudvaron keresztül futott a rikácsoló tyúkanyó elől, biztos menedéket keresve. Az udvar ura, a Tarajos nevű gyönyörű színes tollakkal ékeskedő kakas viszont valamiért kedvelte a kislegényt és előfordult, hogy mikor Bátor bemászott az ólba a tyúktojásokért, ott őrködött és vigyázott rá, hogy egyetlen tyúk se kergesse ki a tojásszedő „barátját”. Mikor aztán azt látta, hogy a kisfiú kimászott elégedett piros pufók arcán egy hatalmas mosollyal a tyúkok óljából, a kakasunk rákacsintott a legénykére és peckesen továbblépegetett. Hatalmas vörös farktollain, mint a kivont kardokon még a nap sugarai is visszacsillantak. Így lettek ők barátok: a kakas és a kisfiú.
Egy nap különös dolog történt. Perzselő nyári délután volt, már alkonyodott is és a baromfiudvar eperfái szomjasan kókadoztak a hőségben, mikor furcsa figura jelent meg az egyik ágon. Madár kinézete volt, de minden tolla olyan fényesen ragyogott, mintha egy-egy gyertyaláng lett volna. A Tűzmadár volt ez a különös lény, aki egy messze országban a Gonosz Varázsló palotájában élt egy aranykalitkában. Valahogy kiszabadulhatott? Vagy gazdája szándékosan küldte el, hogy szerezzen magának zsákmányt? Nos, az utóbbi volt az igaz, mivel ez a nagyon gonosz és rémesen csúf gazda ráunt a madárra.
A Tűzmadár nagy rabló, bármire, ami sárga színű volt, vagyis hasonlított az aranyra, azonnal lecsapott és vagy azonnal felfalta vagy magával vitte varázsló-gazdájának.
Nos, ez a furcsa állat telepedett le Bátorék eperfájára és némán leste a sárgatollú kiscsibéket. Azt hitte, hogy aranyból vannak. Épen a baromfiudvarba jött a kisfiú, hogy a pelyheseknek jó-éjt puszit adjon a buksijára. Bátor utána lépkedett peckesen a Tarajos, aki ilyentájt mindig barátjához szegődött. És ekkor egy hatalmas suhanással a fejük fölött átrepült a Tűzmadár. Nyomában tüzes szikrák röpködtek, amelyek hamuként hullottak az udvar porába. Bátor behúzta a nyakát, de nem ijedt meg. Sietett tovább, amikor újabb suhanással repült a madár, de már vijjogó félelmetes hang kíséretében. Bátor már szaladt a csibéihez és védelmező karját nyújtotta feléjük, hogy biztonságos helyre terelje őket. Azt hitte, hogy egy héja vetett szemet a kis barátaira. De nem így a tarajos, aki azonnal tudta, hogy ez a veszedelem nem a Mátrából érkezhetett. Az udvar közepére futott és elkiáltotta magát:
– Aki az én baromfiaudvaromhoz ellenséges szándékkal közelít, az álljon ki velem egy viadalra – mondta érces hangon Bátor kakasa.
– Ó, te mátrai borzas-tollas! Tüzes tollaimmal megégetlek és pecsenye lesz belőled vacsorára – süvöltötte a Tűzmadár válaszul.
Bátornak ekkor jutott eszébe nagymamája meséje a Tűzmadárról. Hogy mekkora tűzvészt okozott Gyöngyösön és hogy a szülei ennek a katasztrófának lettek az áldozatai. Az ötéves kisfiú szemeit könnyek lepték el és kis testét elöntötte a harag. Szinte egyszerre rontottak rá Tarajossal az éppen a csibékre lecsapni szándékozó Tűzmadárra. Rúgták, tépték a tollát, ütötték a fejét, lábát meg ahol érték, miközben a Bátor szemeiből kihulló sűrű könnyek ráestek a madár kitépett farktollaira. Az ártatlan gyermek könnyeitől ez a gonosz mitikus lény pillanatok alatt hamuvá lett.
Ott állt Bátor az udvar közepén, egy nagy hamvadó hamukupac előtt és boldogan ölelte magához Tarajost, a kakasát, akivel sikerült megmentenie nem csak a baromfiudvar lakóit, hanem a gyöngyösi házukat, a nagymamával és a hat testvérével együtt.
