Mert, ha úgyis volna

Kéken ragyogott fenn az ég, és a sok katáng virágtól kéken mosolygott rá a rét.  A rét közepén volt egy kerekerdő. A kerekerdő szélén állt néhány házikó. Az egyik házikóban, szeretetben, békességben éldegélt egy házaspár a gyerekeikkel. Hárman ikrek voltak és egy esztendőre, vagy kettőre született egy kisöccsük. Szépen növekedtek, sokat játszottak egymással immáron négyen. Nyáron a kerekerdőben fogócskáztak, bújócskáztak, az udvaron hintáztak, homokoztak. Néha megesett, hogy összevesztek, valami apróságon, de hamar ki is békültek.

Csak esténként mérgesedett el a vita közöttük, mert nem akarták összeszedni a játékaikat. Egymásra mutogattak, különböző kifogásokat találtak, természetesen mindenki mást és mást hozott fel a mentségére. Az egyikük azt állította, hogy ő a legidősebb, és ő parancsol, a másik kisfiú haragosan húzta össze a szemöldökét, hiszen ő csak néhány perccel fiatalabb, és bizony ő nem rak el semmit, még toppantott is a lábával a nyomaték kedvéért. A harmadik kisfiú összefonta a karját a mellkasa előtt, és összeszorította a száját. Meg sem mozdult, semmi jelét nem adta, hogy hajlandó akár egy darab játékot is a helyére tenni. A legkisebb fiú néhány játékot elpakolt ugyan, de úgy ítélte meg, hogy ő aztán már teljesítette a kötelességét, egyébként is ő még óvodába sem jár, mint a bátyjai. Lepergett róluk a szép szó, a szüleik hiába kérték őket, ők bizony a fülük bojtját sem mozdították.

Egyik alkalommal meglátogatta őket a nagymamájuk. Nézte a szanaszét dobált játékokat, az arca megnyúlt és nagyot sóhajtott. A kisfiúk csodálkozva állapították meg, hogy a mindig mosolygós nagymamájuk nagyon szomorúan néz maga elé.

– Az én időmben a játékszedő összeszedte azokat a játékokat, amit a gyerekek nem raktak este a helyére.

– A játékszedő? – kérdezték kíváncsian.

– Mi lett a játékokkal? – kérdezte a legkisebb, és magához ölelte az alvós Maciját.

– Elvitte olyan helyre, ahol örülnek és megbecsülik a játékokat.

– Láttad a játékszedőt? – kérdezte a legidősebb, és kételkedő pillantással nézett a nagymamájára.

– Látni nem láttam, csak hallottam róla, egyébként is nekem nagyon kevés játékom volt, de ha sok lett volna, akkor is elpakoltam volna.

Hitték is, meg nem is, hiszen a nagymamájuk nem látta, ha látta volna, más lett volna a helyzet. Tanakodtak, és úgy gondolták milyen jó volna, ha az a volna, nem ott volna.

A legkisebb fiú elkezdte szedegetni a szanaszét heverő játékokat, aztán még három pár dolgos kéz csatlakozott hozzá, mert miután úgy ítélték meg, hogy biztos, ami biztos és jobb ez így. Mert, ha úgy is volna, akkor is jobb volna ez így. Végül is azon az estén minden játék a helyére került.

Azon a csillagfényes estén, nem csak az anyukájuk és az apukájuk mosolygott rájuk, hanem még a Hold is derűsen kukucskált be az ablakukon.

Egy szép verőfényes nyári napon különös dologra lettek figyelmesek, a házuk előtt megállt egy nagy billenős autó. A kerekerdőben nemigen esett még ilyen dolog. Rendszeresen járt ugyan a kukásautó, de még billencs soha nem tolatott be ide.

Odanyomták a kerítéshez az arcukat, hogy jobban lássanak, meglepetten vették észre, hogy a mindenféle a kocsira dobált kupac tetején, egy szakadt fülű nyúl hever.  Sok mindenben nem értettek egyet, de most abban az egyben mindannyian azonos véleményen voltak, hogy talán meg kellene menteni a nyuszit. Ki tudja honnan hozták, ki tudja, ki siratja ezt a nyuszikát? Aggodalmasan pislogtak a nyuszira, nem tudták levenni a tekintetüket róla. Összedugták a fejüket és tanakodni kezdtek.

– A játékszedő! – súgta a legkisebb fiú a gépkocsivezető felé intve. Mindhárom kisfiúnak kikerekedett a szeme. A legkisebb testvér bólintott, és a feje tetején a forgójánál felálló hajtincs úgy állt, mint a villámhárító.

Ismét hosszasan tanakodtak, úgy érezték nincs más lehetőségük, mint megszólítani a bácsit. Igen, de ki legyen az, aki tud bátorságot meríteni egy ilyen helyzetben? Újra összedugták a fejüket és tanakodtak. Egy varjú repült el a fejük felett.
– Kár, kár! – rikácsolta. Úgy érezték kicsúfolja őket még a madár is, hogy így inukba szállt a bátorság. Mély levegőt vettek, és elhatározták, hogy egyszerre szólítják meg a bácsit, akkor is, ha ő a játékszedő, és akkor is, ha nem.

Így is történt.

A férfi mosolygott és közelebb lépett hozzájuk. Barátságosan nézett rájuk, de ők ennek ellenére megszeppentek, és a földre szegezték a tekintetüket. Végül is a legkisebb testvér vette a bátorságot, hogy elkérje a nyuszit.

A bácsi készségesen leemelte a kocsiról és átadta nekik.

– Te vagy a játékszedő? – kérdezte a legidősebb, mert neki roppant kíváncsi természete volt.

– Én – válaszolta a bácsi. 

– Elviszed a szétdobált játékokat?

– Pontosan – válaszolta a bácsi, még bólintott is hozzá, majd beült a volán mögé és elhajtott.

Az anyukájuk szemtanúja volt az esetnek, és azonnal megfürdette a nyuszit és megvarrta a fülét. Ha hiszitek, ha nem attól a naptól kezdve soha nem lehetett náluk szanaszét heverő játékokat találni. Aki nem hiszi, járjon utána.