Az Úr szolgája

Gyímesek felé járt egyszer Berecz András, hazug meséket gyűjtve, mert hát tudta ő nagyon jól, hogy ott a szó úgy terem, mint másutt a pityóka. Aztán meg ha a csángó ember történetet mond, abból még a köd is tanul valamit.

Így esett, hogy a nagy csatangolásban összetalálkozott Ádám Gyula fotóművésszel, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával. Összetársalogtak, elmélkedtek a szó hatalmáról meg a képek igazságáról: hogy a szó olykor többet lát, mint a szem, a fénykép meg többet mond ezer szónál. A beszéd egyre kerekedett, a helyi mondóvíz meg csak emelte a szomjas torkuk hangulatának moraját. Még mielőtt ki tudták volna fejteni jobban egymásnak a másik álláspontját, közibük keveredett egy vastagnyakú kálvinista pap, aki annak rendje-módja szerint nagy egyetértésben meghallgatta mindkettőt. Úgy járt körbe közöttük a szó, mint vecsernyére konduló harang. Egyszer csak észbe kapott Berecz András, hogy igen csak ideje volna már hazamenni. Intett Gyulának, aki menten megértette szívfájdalmát. S odasúgta:

– Isten szolgáját, még ha kálvinista is, földi boldogságában megsérteni nagy bűn volna, hogy itt a vég.

Erre Berecz visszasúgta:

– Te csak indulj el jó kómótosan, s állj meg a pap házánál. Meglásd, nem bántom én.

Úgy is lett. Mikor a lelkész portája elé értek, Berecz András nagyot rikkantott az éjszakába:

– Tiszteletes asszony! Jöjjön ki a házból, válassza ki, melyik a maga ura, s vigye bé – mert mi is haza akarunk menni!

S mondják, aznap éjjel Gyímesben még a csillagok is úgy nevettek, hogy majd leestek az égről.