A gyermek-kérdés

Szinyei József bibliográfus a könyvtári munkáját kezdetben nagyon nehéz körülmények között végezte. A kért könyveket a „farkasordítóból” kellett kihoznia, ahol télen hidegebb volt, mint az utcán. A fő gondot azonban nem is lilára fagyott keze, hanem a száznyolcvanezer kötetnyi számozatlan dokumentum jelentette. Viszont ott dolgozott, ahol mindig is szeretett volna, egyedül ez számított. Hatalmas lendülettel vetette magát a munkába.

Kitartásának köszönhetően pár év alatt első őrré léptették elő, és szabad lakása volt a könyvtár új épületében. Az új beosztással azonban a könyvtárrendezés sziszifuszi feladata is a nyakába szakadt. Az összes – több mint százezer kötetnyi – anyag a kezén ment keresztül, de ebben is a lehetőséget látta, mennyi mindent felhasználhat nagy terve megvalósításához. Lankadatlan szorgalommal gyarapította egy leendő életrajzi lexikon anyagát. Amikor a kéziratok tömege otthon újra fenyegető mértékben felszaporodott, a felesége, Klementina szigorúan rászólt.

– József! Hamarosan mindannyian kiköltözhetünk a házból, ha így folytatja! A fiai már nem férnek, minden helyet elfoglalnak a papírjai..

– Klementina! Ezek felbecsülhetetlen kincsek, nem holmi papírok! Nézze csak ezeket!

Döbrentei Gábornak, az Akadémia egykori főtitkárának kéziratai, ez a zöld fedelű meg az Akadémia alapszabályainak eredeti tervezete.

Klementina megértően bólogatott. – Tudom, milyen fontosak magának. Bevallom, néha féltékeny vagyok a papírjaira. De lássa be, a gyermekeink még fontosabbak.

Belátta, persze, hogy igaza van. A lakás nem túl nagy, annál inkább a család, alig férnek el.

– Mit csináljak, hiszen a papírjaim is a gyermekeim! Egyik gyermeket sem dobhatom ki a másik javára. – Homlokára csapott, mint akinek remek ötlete támadt. – Mi lenne, ha a fiúk kisebb ágyakon aludnának? Akkor mind a heten elférnének egy szobában, és egy másik felszabadulhatna a többi gyerekem számára!