A Répakirály
A műtét után pár napig a kórházban kellett maradnom, de nem bántam. A sebészeti büfében rántotthúsos szendvicset vettem:
– Hmm. Milyen hús lehet ez?
– Tata-tarja! Bökte oda unottan a beszédhibás eladó.
A szobában két öreget is lekötözve tartottak, mert amúgy folyton kihúzgálták magukból a katétert. Mikor reggel a nővérek ébreszteni jöttek, az egyik messziről üdvözölte őket:
– Gyertek már, az isten bassza meg!
Az egyikőjük fekve, a másik egy székhez kikötözve töltötte a napot. Emlékszem, mikor az idősebbet tisztába tették, a Forever Young szólt a rádióban. “We don't have the power, but we never say never.”
De volt még egy szimpatikus figura, a Répakirály, akit azért hívtak így még a nővérek is (nem!), mert a környéken ő tartotta kézben a cukorrépa termelés javát. Hozzá bejárt az apja, egy széles vállú paraszt, bajusszal és zsíros kalapban, aki maga volt a megtestesült savanyú cigaretta szag. Ő mesélt nekem az egyik alkalmazottjuk balesetéről.
Épp az utakat egyengették Leányfalun, a tanya körül, mikor a szerencsétlen mamlasz az utánfutóról a traktor alá esett és felhasadt a feje. De valahogy úgy, mintha a parókáját fújta volna le a szél, egy jó tenyérnyi kopaszodó fejbőr lifegett a koponyája tetején az ipsének. Hát bevitték a sürgősségire, ahol a doktor viszont egy kis együttműködésre kérte az idősebb Móriczot, mert így hívták a gyanútlan vénembert. Hogy fogja a fickó fejéhez a vesetálat, amíg ő elvégzi a vizsgálatokat. Ekkor a sebész egy horgolótű-szerű pálcával kapirgálni kezdte a felhasadt fejbőr alatti koponya részt, hogy van-e ott törés vagy bármi. Na, az öreg, ahogy nézi ezt a munkát, egyszer csak megszólal:
– Doktor úr, egy kicsit melegem van, kimennék.
Ekkor vette át a tálat a fia, Imre, a Répakirály. Mire azonban a felhasadt fejbőr alatt ismét kaparászni kezdett az orvos, az ő hátán is végigfutott a hideg, hát idővel meg is szólalt:
– Doktor úr, egy kicsit melegem van, kimehetnék?
Na, Csibéim, valahogy így keletkeznek a mítoszok az irodalomban!
