Ezért a karitatív tettéért egyszer már javasolták köztéri szobornak is,de sajnos pénz beszél, kutya iszik,így ez csak üres vágyálom maradt, s tevékenysége továbbra is csak erkölcsi megbecsüléssel járt,s csak nem manifesztálódott-egyenlőre.

A gúnynevet azért kaptam, mert még most is tetőtől talpig be vagyok bugyolálva gézzel meg fáslival. Ha nem lenne rajtam ruha, éppen úgy néznék ki, mint egy múmia. Nem járok be kötözésre, és a fehér anyagon szinte már mindenütt átütött a genny, mondhatom, elég csúnya látvány lehetek. De nem érdekel.

New Orleans. Álmai városa! Jazz, karnevál, önfeledt, szabad emberek. Hányszor ábrándozott róla kamaszkorában, remélni sem merve, hogy egyszer majd ott lehet a Francia Negyedben, élőben hallhatja az utcai muzsikusokat, tapintható közelségből láthatja a színesbőrű táncoslányokat, ismeretlen csemegéket kóstolhat a világ legjobb éttermeiben.

Tudja, Ágica, ott állt a tűz mellett, teát akart főzni vacsora után. Elvágódott. Szó nélkül. Azt se tudtam, mit csináljak. Ott volt a mobilja mellette. Nem értek hozzá. Átszaladtam, mit szaladtam, csoszogtam, látják, hogy járok, bottal is nehéz, térdig olyan a lábam, mint egy elefánté.

A hatalomnak szüksége van besúgókra. Van fogalmad, mennyibe kerülne egy ilyen szerteágazó apparátust fenntartani? Az otthonokba, hálószobákba, presszókba, klubokba, munkahelyekre beférkőzni? Mindenkit érdekel a másik magánélete. Ha másért nem, hát azért, mert nem az övé.

Bőrig áztam, mire megérkeztünk a térre. Azonnal feltűnt, hogy valami hiányzik az égről, de csak amikor közelebb értünk, jöttem rá, hogy nincs már, aki védelmezőn kinyújtott karjával a tömeg fölé magasodjék. Előre kellett furakodnom a tömegben, hogy megláthassam, ahogy ott feküdt az oldalán, mintha csak pihenni heveredett volna le a talapzat elé, dereka körül a vastagon megcsavart vontatólánccal.

Beleszimatolsz a levegőbe, nyakon ragad, s vonszol magával, már azt sem tudod, hogy földi lény vagy-e, vagy korlátok nélküli megismerhetetlen anyag, esetleg emberi érzékszervekkel már nem is követhető látomás.

Piroska szédült, éhes volt, egy kis dobozban talált néhány száraz kekszet, lassan szopogatta, hogy tovább tartson, egy aprócska kínai megállt mellette, egy darabig bámulta őt, aztán szó nélkül tovább ment.

A villanykapcsoló felé nyúlva időszakos halálba kényszeríttette a fényt, bezárta az iroda ajtaját, és elindult a kocsija felé.
Kilépve az utcára nyári esőszagot hozott a szél. A város egy távolabbi része - mint valami elcsempült szájú kisgyerek – apró, könnyű könnyeket hullatott nemrég.

Egy évig élt a szülei nyakán. Az elszegényedett nyugdíjból csak a nincstelen életre jutott. A mindennapi túlélésért folytatott harc az elkeseredet falak közé zárta. Menekülni akart.

A vállalat műhelyeiből nem csak az emberek tűntek el. A nagy értékű gépek, berendezések fondorlatos, követhetetlen utakon vándoroltak külső kisvállalkozásokba, amelyeknek tulajdonosi köre rejtve maradt.
Gazdasági vezetőként ki voltam zárva ezekből a döntésekből.

A nagy találkozóra hamarosan sor került. Senki nem számított ennyi emberre. Már az első délután elfogytak a jegyek, de a tömeg csak hömpölygött, mint egy szűnni nem akaró áradat. A lány az apja mellett állt, és szinte euforikus hangulatban nézte, ahogy a szivárványszínű sátorváros kinövi magát a pusztavacsi nagyréten.

Egyedül maradt, teljesen egyedül… Eleinte megpróbált megkapaszkodni, mindenféle munkát elvállalt, de aztán már semmilyen munka nem akadt . Egész nap otthon ült, gondolkodott, hol rontotta el. Nem kellett volna eljönnie otthonról? Harcolnia kellett volna az idegen tulajdonosokkal? Nem kellett volna engednie, hogy az asszony dolgozzon?

Szerettem volna behatárolni azt, amit akkor éreztem, de nem tudtam megnevezni. Attól a naptól kezdve folyton ő járt a fejemben. Minden este kilopóztam a parkba, ahol titokban együtt lehettünk. Ki kellett találnom valami kifogást, hova is tűnök el, és neki is füllenteni kellett a társainak.

Evelin élete egyik leggyűlöletesebb napját élte. Egyedül volt és unatkozott. És épp ettől a két dologtól rettegett legjobban, talán még gyermekkori sérelmei miatt. Nem tudta hogyan lefoglalni magát. „Jó reggelt” kekszet reggelizett zsírszegény tejjel, hisz ettől nem lehet meghízni – mondja a reklám. Majd egész délelőtt internetezett.

Az út nem haladt tovább, hatalmas gyár volt a végállomás. De Dávidnak meg kellett találnia azt az utcát, ahol régen laktak, amely régen az utolsó utca volt a városban. Üldözik a gonoszak, és csak ott lehet menedéke, ott, abban a házban, ahol most a barátnője lakik, ahol most a szerelme lakik, abban a házban.

Nem értettük miért ellenkezik, de tőle valahogy ez volt a megszokott, ezért nem is kerestünk magyarázatot a viselkedésére, később sem. Senki nem tudta mire készül, még Sefa Robi sem, pedig a legjobb cimborák voltak, és harmadik éve ültek egy padban, s az utolsót is együtt húzzák le, ha ez a hülye Balogh…

− Elkelne már egy nő is melletted − dohogta, amikor látta, hogy a fia vasárnap délig az ágyban fekszik, délutánonként pedig órák hosszat csak bámulja a televíziót, foga között pattogtatja a napraforgót, és lábát a dohányzóasztalra téve issza a sört dobozból. − Ha megdöglök, te éhen halsz, hiszen egy rántottát sem tudsz csinálni magadnak − folytatta köhécselve, míg összeszedte a lehullott héjakat.

Érdemes kotorászni fiatal éveim fiókjában. Az egyik még odahaza írt versemre bukkantam benne. Az akkori, a kitelepülést megelőző szorongató érzésemet fedeztem fel újra.

Csak azt remélem titkon, hogy ez a sok keserűség nem tett kegyetlenebbé a koromnál. Elfojtott fájdalom, eltagadott félelem, örökös kétség. És a feladatom az volt ilyen körülmények között, hogy megmaradjak embernek. Olyannak, aki igazságos, aki türelmes. Mindez a lehetetlennel volt határos.