Szóval jöttek a csomagok, gyönyörű bőrtáska, amit Rózsika megfogni is alig mert. Egyszer azt vitte magával a Kultúrba, amikor Színház jött Pestről, de annyira féltette, folyton azon járt az esze az előadás közben is, hogy valaki majd meglovasítja a szék karfájáról- többé nem merte elvinni. Aztán egyszer egy hatalmas csomag színes valamit küldött András, és csak ennyit írt hozzá- „kóstold meg Anya, ez a best marshmallow Kaliforniában”.

Jelige: Joe di Maggio

Green, green grass of home

Későre járt már, Klárika elköszönt, Rózsika pedig kikísérte a szomszédasszonyát. Szegény Klárika, meg van áldva azzal az alkoholista fiával, a múlt télen is majdnem elitta a tüzelőrevalót, az volt a szerencse, hogy Klárika időben elment érte a kocsmába. Persze az anyja is tehet róla, folyton védi, hogy jó gyerek az, csak hát elvesztette a munkáját épp, amiatt iszik, de különben mikor józan, megszerel az mindent, és most kapott is munkát két hete, majd meg fogják látni, hogy most megint minden rendben lesz. Na hiszen, tíz éve nincs egy normális állása. Rózsika sajnálta az asszonyt, ki akarta segíteni, de Klárika nem engedte, hát mit tegyen. A fiát nem választhatta meg senki. Bezzeg az ő fia, az András, a falu büszkesége, az egyetlen, aki Hejcebögödéről egészen Kaliforniáig jutott, bizony! Nem kocsmákban üldögél, hanem a bőrfoteles irodájában, van is egy ilyen fényképe Rózsikának, bekeretezve az étkező falán, aláírva „Andrew in his office”.
Persze annak idején nem irigykedtek rá a falubéliek, inkább összesúgtak a háta mögött, hogy disszidált a fia, meg elkerülték az utcán…. Na de az csak azért volt, mert amíg nem tudták biztosan, hogy mi történt, addig mindenfélét hozzáköltöttek. Akkor más idők jártak, még neki, az édesanyjának sem mondta meg, hogy mire készül, csak azt, hogy Csehszlovákiába megy a barátaival nyaralni. Ott aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve, kihasználta a lehetőséget, hogy át tudtak repülni Svédországba, és ott kért menekültstátuszt. Rózsika hetekig csak egy levelezőlapot látott, hogy majd jelentkezik, ne aggódjon. Aztán hetek múltán beszéltek telefonon, a postán hívták meg, és akkor már érezte ő, hogy András kinn fog maradni. Néhány hónappal később került Amerikába, ahonnan rendszeresen küldte a leveleket, majd pár év múlva már a csomagokat is. Merthogy közben nagy karriert futott be, egy nagyvállalatnál lótifutiként kezdte, és az évek alatt top menedzser lett, így mondta Rózsikának. Az amerikai álom.
Szóval jöttek a csomagok, gyönyörű bőrtáska, amit Rózsika megfogni is alig mert. Egyszer azt vitte magával a Kultúrba, amikor Színház jött Pestről, de annyira féltette, folyton azon járt az esze az előadás közben is, hogy valaki majd meglovasítja a szék karfájáról- többé nem merte elvinni. Aztán egyszer egy hatalmas csomag színes valamit küldött András, és csak ennyit írt hozzá- „kóstold meg Anya, ez a best marshmallow Kaliforniában”. Rózsika gyanakodva nézte, végül Gizi sietett a segítségére, aki akkoriban a városi iskolában takarított, és a könyvtárban kinézte az angol szótárból, hogy a gumicukrot hívják marshmallownak. Rózsika ugyan nem tudta megkóstolni, mert évek óta cukorbeteg volt, viszont a falubéli gyerekek napokig emlegették, hogy milyen finom volt az amerikai gumicukor. Amerikai! A csomagok pedig csak jöttek: parfüm, elektromos kenyérvágó, hajkreppelő, brownies sütőforma…. Csak András nem jött, mert nem tudta otthagyni a bizniszt, de hát ez érthető is, ilyen embert már napokra sem lehet pótolni.
Alig két évvel azután, hogy András Amerikába került, Gizi szólt Rózsikának, hogy az egyik kolleganőjének a nővére, Irénke mesélte, hogy a lánya Amerikába megy turnézni a néptánc együttessel. Rózsika készített egy kis csomagot Andrásnak, terítőt is hímzett bele, és megkérte Irénke lányát, hogy vigye ki egyszem fiának a tengerentúlra. A csomagátadás olyan jól sikerült, hogy Irénke lánya a pakkal együtt Andrásnál maradt, így attól kezdve Rózsika Irénkével együtt leste a postást, hoz e híreket a messze távolból. Bár közben unokájuk is született, a komaasszonyok nem kaptak engedélyt a kiutazásra, talán attól féltek, többet nem lesz aki megeteti a hejcebögödei Tsz malacait.
Az anyóstársak remek viszonyba kerültek, és gyakran átjártak egymáshoz megvitatni az élet dolgait. A csomagok pedig csak jöttek, zenélő szökőkút, aerobic hajpánt, egyszer pedig két pár villogó talpú cipőt kaptak a figyelmes gyerekektől. Igaz, hordani csak akkor merték, amikor egymáshoz mentek, a tehénszarban mégsem álldogálhattak a Tsz-ben, a gyönyörű lábbelikben.
Pont ezekben a cipőkben történt az a szerencsétlen eset októberben, de az egész Irénke hibája volt. Mert amikor Rózsi kikísérte a buszhoz, és Irénke meglátta, hogy jön a busz, ész nélkül elkezdett futni utána, hiába kiabálta Rózsi, hogy megfordul az, és a posta előtt még áll jó 5 percet, Irénke nem hallotta. És mikor utolérte, épp akkor zárta be a sofőr az ajtót, mert nem vette észre az asszonyt, és ahogy megindult, hát Irénke bezuhant a busz alá a lendülettől. Szerencsétlen módon az eséstől a cipőtalpban lévő lámpák bekapcsoltak, és folyamatosan villogtak az anyóstárs lábán. Rózsi felsikított, a buszsofőr leugrott, a kocsma népe pedig kitódult az utcára. Hamar kihúzták Irénkét és Pepi elszaladt az orvosért, aki óriási szerencsére alig két házra rendelt épp. Közben a postai dolgozók és a kisbolt eladója is köréjük sereglett, csak Flúgos Tóni maradt a kocsmában, mert annyira másnapos, de legfőbbképp annyira süket volt, hogy észre sem vette a körülötte zajló eseményeket. Elmélyülten meredt a TV-re, ahol Szűrös Mátyás éppen a Magyar Köztársaságot készült kikiáltani. Aki élt és mozgott aznap ott volt a Parlamentnél vagy a képernyők előtt, szóltak a fanfárok, lobogtak a zászlók, csak Hejcebödögén sürgölődtek a helyiek a megállíthatatlanul villogó talpú Irénke körül. Feri bácsi, aki évtizedekig volt mérnök a városban kijelentette, hogy ez a cipő ergonómiailag nem Irénke lábára való, mire a kocsmáros Sanyi csak annyit mondott: „Ergonómiailag, a lófaszt! Minek nyargalásznak vénasszonyok a busz után!” A boltos Gizi folyamatosan sopánkodott, hogy érezte ő, hogy ma valami baj történik, mert tegnap kártyát vetett, és az megjósolta, csak ő arra gondolt, hogy a palatető fog valaki fejére borulni, ha megjön a beígért szélfúvás. A szélfúvás azonban elmaradt, a napfényben fürdő Kossuth téren csak a lelkes tömeg lengette a zászlókat. Irénke abban a pillanatban tért magához, amikor Flúgos Tóni elüvöltötte magát a kocsmaajtóban: Éljen a Magyar Köztársaság! Éljen Kun Béla!
Szerencsére Irénke egy agyrázkódással és néhány zúzódással megúszta a dolgot, de a Magyar Köztársaság kikiáltásának napját még sokáig emlegették a faluban. Irénke élvezte a hirtelen reá irányuló figyelmet, és hosszú ideig minden ismerősétől megkérdezte, hogy „Na és te hogy fogadtat a Köztársaság kikiáltását? Én rögtön dobtam egy hátast!” A cipőt végül a boltos Gizi lánynak, Andikának ajándékozták, egyrészt mert ergonómiailag sokkal jobban passzolt rá, másfelől meg amúgy is sokszor van éjszakai műszakban az üzemben, legalább hazafelé is látják majd az autók, amikor a sötétben jön végig a bekötő úton.
Az eset után András inkább pénzt küldött Rózsikának és Irénkének, már csak azért is, mert a Köztársasággal megérkezett a hagymás-sajtos chips, a hasleszorító bugyi és a bicepszerősítő kondigépek hada, és többé nem számított különlegességnek a vaníliaillatú zenélő képeslap sem.
Aztán egyszer csak, 1990 nyarán megérkezett András és családja is. Andrew-András Hawaii-on vásárolt virágmintás ingben szállt ki a taxiból Rózsika házánál, és karjait széttárva közeledett édesanyjához, Tom Jones „Green green grass of home” című slágerét énekelve. Rózsika, aki mindig is Vámosi Jánost részesítette előnyben a Walesi Tigrissel szemben, csak annyit tudott könnyeivel küszködve mondani: „Bandikám, kisfiam!” Kisvártatva Susan-Zsuzsi is előkecmergett, hogy a kapunál zokogó Irénke nyakába vesse magát. Végül legörbült szájjal kimászott a kis Jennifer, mint kiderült, azért duzzogott, mert az út mentén egyetlen McDrive-ot sem találtak.
A következő napokban Jennifer hol azon duzzogott, hogy nincs tengerpart Hejcebögödén, hol azon, hogy „nobody speaks English”, hol azon, hogy nem hozták magukkal a görkoris Barbie babát. András viszont rettenetesen élvezte a hirtelen rázúduló figyelmet. Mindenkivel szóba elegyedett, hosszasan fejtegette, hogy Amerika egy szabad ország, ahol könnyű make money, de az ő szíve mindig magyar volt és az is marad. És hogy eddig nem lehetett, de most majd ő fog ilyen charity akciókban hozni mindenfélét, mert hát látta a Tv-ben is, hogy micsoda szegénység van mindenfelé, nincs étel, nincs ruha, nincs semmi…. Jenci bácsi kérdése szakította félbe a gondolatmenetet. – „Hát aztán …. evvel a Régennel találkoztál e?”-  tudakolta, és hogy senkinek se legyen kétsége a véleménye felől, a járdára köpött egyet. 
A kis Jennifernek 5 napjába tellett, mire a szomszéd Eszterke játékainak közelébe merészkedett, és ráfanyalodott a szocialista ipar egyenbabáira, ha már a kapitalista egyen-Barbie otthon maradt. A hatodik napon aztán már szájtátva nézte, ahogy Eszterke lábát beakasztva, fejjel lefelé lóg a kopott kék cicamászókán. Mikor két hét elteltével hazaindultak, Jennifer boldogan vitte magával a frissen beszerzett két moncsicsi babát és az ígéretet, hogy Anya otthon is fog készíteni töltött paprikát, túrós palacsintát és csirkepaprikást nagymama módra. Sokáig integetett a taxi ablakából a messzeségbe vesző, pityergő Eszterkének.
A következő nyáron már három hetet kellett maradni Magyarországon Jennifer könyörgésére, majd évről évre többet. Egy idő után már csak ő jött, szülei kénytelen-kelletlen vették tudomásul, hogy egyetlen lányuk nem a kaliforniai bentlakásos szörfsulit választja a nagymamák árnyas kertjével szemben. Amikor Jennifer középiskolás lett, már az egész nyarat a nagymamáknál töltötte, Eszterkével reggeltől estig a környékbeli srácokat szédítették a kerítésen lógva. Még két hét, és Jen megérkezik Rózsikához, ősztől Magyarországon kezdi meg az egyetemet. A múltkor készítettek is vele egy interjút a Hejcebögödei Hírmondóban- Miért pont Magyarországot választottad? - ez volt a beszélgetés címe, és a riporter kérdésére Jen magabiztosan csak annyit felelt: „Engem az amerikai álomnál sokkal jobban érdekel a magyar valóság.”