Amíg ő zuhanyozott, addig én újra elővettem a naplómat és az aznapi bejegyzést bökdöstem egy tollal. Hosszú percek után sem voltam képes egyetlen szót sem leírni. Egyik sem tudta volna kifejezni az izgalmamat, a feszültségemet. Egyrészt nagyon féltem, hogy pont a végén követek el egy végzetes hibát, másrészt elégedetten tekintettem vissza az elmúlt évekre, amiért sikerült idáig eljutnom.

Jelige: Nomád

Kivonás

A Záhony-csapi határállomás ellenőrzőpontján könnyen átengedtek, amikor igazoltam a célomat. Az egyenruhás parádétól gyorsan elkanyarodtam, nekem ott semmi teendőm nem akadt. Az egyik katona felszólított, hogy a záhonyi oldalon maradjak, mert az altábornagy úr mégse gyalog lépi át a határt.
Leparkoltam a Volgával a Tisza-híd szélénél. Ekkor végzett a beszédével a leendő utasom. Nem mintha hallottam volna onnan bármit is a ceremóniából, viszont a heves csókcsere Annus Antal tábornok és Viktor Silov altábornagy közt csakis a búcsút jelenthette. A „most már menjetek a fenébe” csók, ahogy egy régi barátom mondta.
Néhány perc múlva tizenöt óra - végre indulhatunk, gondoltam. Még gyorsan elővettem a zakóm zsebéből a naplómat. Sietve átlapoztam az elmúlt hónap eseményeit, majd az végéhez annyit írtam: „1991. június 19. - Az utolsó lépés!”
Nem sokkal ezután a riporterek hadának kíséretével megindult felém az utasom. A fénye, a forró napsütés ellenére is tűnni látszott. Az első lépéseket még valódi katonaként tette meg, aztán lassan levette a kabátját, és a karja alá csapta. Ahogy távolodott a „díszhuszároktól”, a lépései finomodtak. Mire a kocsihoz ért pár évvel megfiatalodott, mintha valamiféle terhet hagyott volna hátra. Persze a fél évszázadát akkor sem tudta volna letagadni.
Intett nekem, hogy ne szálljak ki. Biztos rosszul mutatott volna a fényképeken, ha egy szürke névtelennel mutatkozna ezen a sorsdöntő eseményen. Elég csalódás volt az is a fotósoknak, hogy egy olyan nagyszerű beállítástól maradtak el, amin az utolsó szovjet elsétál a földünkről. Azért az elrobogó Volga se festhetett olyan rosszul.
Sietve mellém ült, közben igyekezett figyelmen kívül hagyni a sajtósok csalódott arcát, és elengedte a további kérdéseket a füle mellett. A farzsebéből már-már szokásszerűen átpakolta a pénztárcáját és az útlevelét a kesztyűtartóba. A zakóját és a kalapját a hátsó ülésre terítette, majd üdvözölt. Innentől kezdve végig oroszul folyt a beszélgetés.
- Jó napot kívánok, Viktor Silov altábornagy - mutatkozott be hangsúlytalanul.
- Kemenes Kornél - mondtam.
Felhúzta a szemöldökét.
- Úgy tudtam, szovjet diplomatát küldenek.
- Végül mégis én jöttem - tudtam le ennyivel.
Méricskélni kezdett, akár egy seregszemlén, majd hátranyúlt a zakójában lévő papírokért. Átnyújtotta nekem, én mintegy formaságból átnéztem, majd visszaadtam. Kigombolta az ingjének felső gombját, megtörölte a gyöngyöző homlokát. A forróság az engem is kikezdett, így nehezebb koncentrálni.
- Nos - mondta, miközben furcsa mosolyt rajzoltak ki az arcizmai, - ahogy maguk mondogatták: ruszkik haza! Tegyünk eleget a nép akaratának! Kérem, vigyen engem haza, uram!
Hosszú és csendes órák teltek el, ahogy róttuk az ukrán utakat. Kétszer megálltunk egy benzinkútnál, de csevegésre akkor sem került sor. Úgy tűnt, ő is annyira belefeledkezett a gondolataiba, akárcsak én. Éjfél körül úgy döntött Silov, hogy ideje lenne szállást keresni. A terv szerint Kijevben szálltunk volna meg, mégse akart tovább várni, így Berezívka egyik betonblokkjában parkoltunk le. Nem nagy település révén örültünk az első szállónak, ami az utunkba akadt, ahol sajnos csak egy kétágyas kiadó szobájuk maradt.
Amíg ő zuhanyozott, addig én újra elővettem a naplómat és az aznapi bejegyzést bökdöstem egy tollal. Hosszú percek után sem voltam képes egyetlen szót sem leírni. Egyik sem tudta volna kifejezni az izgalmamat, a feszültségemet. Egyrészt nagyon féltem, hogy pont a végén követek el egy végzetes hibát, másrészt elégedetten tekintettem vissza az elmúlt évekre, amiért sikerült idáig eljutnom.
Pusztán egy gondolatjelig jutottam, majd ismét elakadtam. Egy újabb vonással megerősítettem a gondolatjelet, ami egyre inkább egy kivonásjelre emlékeztetett.
Ekkor lépett be Silov sötétzöld pizsamájában.
- Végeztem, mehet maga - mondta, majd belefeküdt az ágyába.
A zuhany alatt teljesen belefeledkeztem a hűsítő fürdőbe. Amikor kijöttem, meglepődve láttam, hogy ő már felöltözve állt az ablaknál, és a párkányra támaszkodva cigarettázott.
- Nem tudtam aludni - mondta. Felém fordította a cigit. - Kér egyet?
- Köszönöm, nem dohányzom.
- Én sem - mondta a szemöldökét felhúzva. Gyorsan beleszívott még egyet, majd kidobta az ablakon a csikket. - Mondja csak, Kemenes úr, magának csak sofőr vagy kíséret is a feladatköre?
- Mire gondol, uram? - kérdeztem gyanakodva.
- Egy vodkára - felelte. A válaszától megkönnyebbültem. - Ott szemben van egy kocsma. Még nyitva van.
- Altábornagy úr, holnap sokat kell vezetnem. Pihennünk kéne.
- Ugyan már! - mondta legyintve. - Majd néha átveszem. Nagy nap ez a mai. - Az órájára pillantott. Elmúlt éjfél. - Ami már a tegnap. Az utolsó szovjet katona kivonása. - Felkacagott. - A lényeg, hogy ha magát kíséreti szolgálattal bízták meg, akkor jönnie is kell. Megnézzük a diplomatalevelét, hogy mi áll benne?
- Nem! - mondtam azonnal, és egy lépést tettem a táskám felé. - Mehetünk. Az ital jól hangzik.
- Nagyszerű! - Összecsapta a tenyereit. - Öt perc múlva találkozzunk a fogadó előtt!
Ahogy kiment, a táskámhoz ugrottam, hogy ellenőrizzem a papírokat. Úgy tűnt, nem nyúlt semmihez. Míg a diplomatalevelet próbáltam minél kisebbre hajtogatni, és besuvasztani a naplóm lapjai közé, addig magamat dorgáltam, amiért voltam olyan ostoba, hogy felhoztam magammal a dokumentumokat. Nehogy már ezen bukjak el, gondoltam, legalább a pisztolyt a kocsiban hagytam.
Lesiettem a szálló elé, ahol Silov egy újabb csikket taposott el.
- Nem dohányzom - mondta a fejét rázva.
Öt perc múlva már a Haragos Medve (ha jól fordítottam le a cégért) egyik sarkában ültünk. Néhány idősebb sörözgető és egy csapat fiatalabb részeg is elég volt ahhoz, hogy cigarettafüsttel betöltsék az egész teret. A nyomasztó neonlámpákból némelyik vagy egyáltalán nem, vagy csak pislákolva világított. A hatvanas évei felé közelítő kopasz pultos néha hatalmasakat felköhögött. Szerencsétlennek akkor is füstöt kellett belélegeznie, amikor éppen nem tőle származott. Sajnos minden szakmának megvannak a maga egészségkoptató tényezői. Én orosz nyelvet tanítottam egy középiskolában. A pedagógusok szakmai ártalma csekély, kivéve azokét, akik diplomatának akarják kiadni magukat.
- Szóval ül egy szovjet katona és egy magyar diplomata egy ukrán kocsmában - mondta Silov anekdotikusan.
- Viccek kezdődnek így - tettem hozzá.
- De mi lesz a csattanó? - kérdezte, közben a szemeit úgy rám szegezte, hogy szinte a székbe tapadtam.
- Nem tudom - válaszoltam jobb gondolat híján.
A pultos felé nézett, aki a pohárba kitöltött vodkát és a pálinkát előrébb csúsztatta a pulton. Látszott rajta, hogy esze ágában sincs kihozni az italunkat. Silov elfelejthette, hogy nincs rajta a katonai maskarája, így senki sem hajbókolt előtte, főleg nem egy ilyen késdobáló lokálban.
- Hozom - mondtam, majd úgy is tettem.
Koccintottunk, majd lehúztuk a töményeket. A pálinkámnak borzasztó íze volt, a legapróbb mértékben sem hasonlított egyik hazaira sem. Silov arckifejezéséből ítélve, a vodka sem volt épp minőségi.
- Meséljen valamit, Kemenes! - mondta Silov.
- Altábornagy úr, nem igazán vagyok egy szórakoztató alak - vonultam vissza.
- Badarság! Egy diplomata a szavak embere legalább két nyelven, nem igaz? Biztosan van néhány érdekes története, sok furcsa emberrel találkozhatott a munkája során.
Idegesen a poharamba merültem. A „furcsa emberek” a kellemetlen emlékek hívószavaiként működtek nálam.
- Altábornagy úr - mondtam -, ez magára is igaz. Úgy hallottam, több országban is szolgált.
Silov hunyorgott. Oldalra döntötte a fejét, és ahogy végigmért, kirázott a hideg. Biztosan tud a hamis papírokról, gondoltam. Amíg zuhanyoztam, könnyen átkutathatta a táskámat. Hogy lehettem ilyen felelőtlen?
- Hozok még egy kört - mondta Silov, majd pár feszengős kínlódással eltöltött perc múlva vissza is tért két pohárral. Ezt sem nyalogattuk sokáig, azonnal megittuk. Még borzasztóbb volt, mint az előző.
Egy percig némán ültünk. Silov keresztbe tett kézzel elterült a székében, míg én összehúztam magam. Melegem volt. Istenem, biztos tudja, ismételgettem magamban. Meg is érdemlem, ostoba voltam. Miért nem szól semmit, kérdeztem magamtól.
- Ki az a Makorov? - kérdezte váratlanul. A név hallatán összerezzentem. Úgy éreztem, összemegyek, miközben a székem forróbbnak tűnt. Idegesen a számhoz emeltem az üres poharat, de az ujjaim annyira remegtek, hogy kicsúszott elejtettem. A padlóra érve széttört. Csak a pultos vetett felénk egy unott pillantást, és egy legyintéssel letudta.
Silov magasabbnak tűnt.
Az ujjaival dobolni kezdett az asztalon.
A pultos krákogott.
Egy részeg munkás felkacagott, majd ukránul kiáltott valamit.
Összementem, de az agyam nem változott, csak nehezebbé vált, és nyomta a nyakamat. Viszketett a szemem és kiszáradt a szám.
Silov egyre erősebben dobolt az asztalon.
A füst behatolt a bőrömbe.
- Makarov? - kérdeztem vissza értetlenül.
Az asztal lábai mintha meggörbültek volna. Szólni akartam Silovnak, hogy ne verje az ujjaival olyan erősen az asztalt, mert tönkre teszi a lábait, de nem jutott eszembe, hogy van oroszul az ujj. Hirtelen rájöttem, hogy összefolynak az orosz és a magyar gondolatok.
- Elvtárs - mondtam, talán magyarul. - Kicsoda?
- Makarov - ismételte Silov.
Szédült a világ. Úgy éreztem, hogy én vagyok az egyetlen stabil pont a világegyetemben, míg minden más rezegni kezdett. A cipőm alatt ropogtak az üvegszilánkok.
- Mit tett az italomba? - kérdeztem.
- Egy speciális koktél - felelte, és végre abbahagyta a dobolást. A csend sípolást eredményezett. Nagyon fájt a fejem, talán megint nőtt az agyam, vagy a testem ment össze. - Egyfajta igazságszérum.
- Hiszen nem is hazudtam magának, Silov - mondtam. - Mármint nem mindenben, altábornagy úr.
- Ki az a Makarov? - kérdezte. Az ujjaival újra menetelni kezdett az asztalon.
- Nem akarok válaszolni - mondtam azon erőlködve, hogy magyarra kapcsoljak át, de nem ment. Silov nem tudott magyarul, és én mondhattam volna éppen igazat magyarul is, de képtelen voltam.
- Ki az a Makarov? - tette fel ismét a kérdést, és mintha eggyel több ujjal verte volna az asztal felületét.
- Makarov - jött elő a fejembe egy fejezet a naplómból -, szovjet diplomata. Gondolatjel, szovjet, kettőspont, Moszkvából, vessző magyarországi kiküldetéssel. Küldetés: kivonás.
- Honnan tudja ezt?
- Eladtam a házam, így volt egy kevés pénzem. Az elég volt az információra.
- Maga kém? - kérdezte. Egy pillanatra abbahagyta a dobolást, majd megint folytatta. Minden egyes megállás után egyre hangosabban zengett a világ az ujjai alatt. - Vagy ügynök?
- Kemenes Kornél vagyok, uram - feleltem. - Kemenes Korél a nevem, altábornagy úr.
A nevem elhangzásától sírni támadt kedvem, de elfojtottam. Nem értettem, mi zajlott le bennem, de olyannak tűnt minden, mintha szivárognának a fejemből kifelé a gondolatok és az emlékek. Szinte ki akartak törni onnan, és amikor Silov kérdezett valamit, akkor minden felé akart ömleni.
- Kornél, maga kém? - kérdezte.
- Nem - válaszoltam. - Maga Viktor Silov altábornagy úr? - kérdeztem vissza akaratlanul. Ez tűnt helyénvalónak.
- Igen, de én kérdezek, rendben? - A hangja selymessé vált. Jól esett hallgatni, mert ellágyította a dobolás egyhangúan robosztus menetét, ami szinte marta az agyamat. Ha nem lettem volna olyan erőtlen, ledobom a kezét az asztalról.
- Maga kérdez - tisztáztam.
- Miért van a táskájában egy diplomatalevél, amit Makarovnak címeztek? És miért van egy másik, amin az ön neve szerepel?
- A Makarové eredeti. Azt másoltam le, hogy én lehessek a maga sofőre.
- Miért? - kérdezte. Megint abbahagyta a dobolást. Sípolt a kocsma. Meg akartam kérni, hogy folytassa azt, amit a világgal művelt az ujjaival, de mielőtt felidézhettem volna a „dobolni” orosz megfelelőjét, már folytatta is. Köszönöm, mondtam magamban. - Miért akart hazavinni engem?
- Maga az utolsó lépés - válaszoltam, majd megint felidéztem a naplómat. Fel is olvastam. - Ezerkilencszázkilencvenegy június tizenkilencedike, az utolsó lépés. Utána gondolatjel vagy kivonásjel. Tudja, a mínusz.
Bólintott.
- Kivonás - folytattam. - Viktor Silov elvtárs volt az utolsó lépés. Makarov levelének megszerzése az utolsó előtti.
- És mi az első? - kérdezte az egyik kezét az asztal alá ejtve.
- Céllövölde - feleltem, majd könny gyűlt a szemembe. - Megölni a részeg katonát.
- Miféle részeg katonát?
Egy szívszaggató emlékkép került elém, de az nem szerepelt a naplómban. Annyira fájdalmasan szakadt fel, hogy egy pillanatra kitisztult az elmém.
- Öt évvel ezelőtt egy részeg, szovjet katonának célba lőni támadt kedve - mondtam. - Ezzel nem is lett volna baj, de az utcán található üvegeket kezdte lövöldözni a házunk közelében. A feleségem az udvarban teregette a ruhákat. Az első lövéssel eltalálta, de a katonának fel se tűnt. Tovább lövöldözött, majd vedelt, a végén pedig okádott. Odahányt a nejem holttestétől húsz méterre.
- Aztán? - kérdezte abbahagyva a dobolást.
- Aztán? Aztán semmi. A katona ellen indult valamiféle fegyelmi eljárás, de semmi komoly. Hiába tettem feljelentést, nem történt semmi. Katonai incidensként kezelték, de a katonaság a bíróságra küldött, az meg újra vissza a hadbíróságra. Miután minden lehetséges utat végigjártam, magának is címeztem pár levelet. Először követeltem az igazságot, majd szinte könyörögtem. Nem emlékszik a nevemre, igaz? Pedig válaszolt is a levelemre. Azt írta, hogy felsőbb utasításra nem tehet semmit az ügyben. Nem dereng semmi, ugye?
Nem felelt. Felállt, és olyan magasnak tűnt, hogy attól féltem áttöri a fejével a kocsma plafonját. Felrángatott, közben az egyik kezét a zakójában tartotta. Odanéztem.
- Pisztoly - suttogta. - Sétáljon szépen a kijárat felé!
- Magánál nem is volt fegyver - mondtam. - Arról tudtam volna. Ez itt az én pisztolyom, ugye? Hát megtalálta a Volgában! Ostoba voltam, nem igaz? - kérdeztem szédülten, miközben lökött rajtam egyet. - Sajnos nem vagyok kém.
- Mozgás!
A kocsma melletti mellékutcába tuszkolt, ott gyomron vágott, mire én a térdeimre estem. A fejemhez tartotta a fegyver csövét. A hűvös éjszakai szellő kezdte kitisztítani a fejemet, és a koktél hatása is múlni látszott.
- Sajnálom a feleségét - mondta. - Higgye el, megértem. Azért az iszákos katonáért sem kár. Viszont nem engedhetem, hogy a feleségem közelébe jusson.
- Veszett vadnak tekint, igaz? - kérdeztem felnézve rá. A pisztoly nagyon nyomta a homlokomat. - Maga csak hazamegy, megcsókolja a feleségét, majd iszik egy vodkát. Azt hazudja magának, hogy nem dohányzik, miközben szippant egyet. Megy a hazugság. Maga nem azért nem emlékszik rám, mert gyengeelméjű, hanem azért, mert kiválóan hazudik magának. Felejteni megy haza? Akad felejtenivaló bőven, igaz? Egy veszett vadat pedig könnyebb elfelejteni, ha elássa a kertben.
- Magának is meg kellene tanulnia felejteni - mondta. - Én igyekszem túllépni a hibáimon. Maga pedig hagyja hátra a haragot! Azzal csak megrövidíti magát.
Lökött egyet a pisztollyal a fejemen, majd elsétált. Mielőtt kifordult volna az utcára, visszanézett, és azt mondta:
- A részeg katona halálát is én tussoltam el. Bíztam benne, hogy utoléri a sorsa, és örültem, amikor megtudtam, hogy megtalálták kibelezve egy magtározóban. Szép munka volt, Kemenes úr. Sajnálok mindent, elvtárs.
Azzal magamra hagyott. Egyedül folytatta az útját Moszkvába.
Visszamentem vonattal Pestre. Később az újságok megírták, hogy Silov altábornagy sikeresen hazatért a családjához. Valamiért örültem a hírnek.