A telihold már egyáltalán nem volt látható. Ám most nem a nap bújtatta ragyogó fényei mögé. Valami más, vészjóslóbb. A halál szürke csendje. A medve törzse természetfeletti nép volt. Tisztelték a földanyát. Az idegeiket rabul ejtő ármány azonban sötét fátylat borított ösztöneikre.

Jelige: TEDDY33

AZ ELME KÖDJÉBEN

A tűz magasra szökő lángok dallamát dúdolta, mikor a medve törzsének vezetői teliholdnál körbe ülték. Björn ült a törzsfőnök helyén, annak rendje és módja szerint. Népéért való felellőséggel. Hitével és meggyőződéseivel.
Furcsa fintora ez az univerzumnak. A legkeményebb próbatétel. Sorsa pokla úgy szivárgott előre, hogy a férfi tudata fel sem fogta. A legmagasabbról lehet a legmélyebbre zuhanni. A köd pedig elfedi helyzetünk valódi koordinátáit. Megtéveszt, milyen messze van a fent, és hol tátong a lent. Björn elméjén pedig az egyik legveszélyesebb köd ült. A tejfehér. A legkönyörtelenebb. Minden világosnak látszik, tisztának. Mégsem lát az ember az orráig sem. Elképzelése se lehet, hogy hol is van pontosan…
A tejfehér ködben nem látszik semmi. A lény egyedül marad, annyira egyedül…
Szegény, szerencsétlen Björn!
Tudhatta ezt egyáltalán?
- Van hír királyunkról? – fordult Hanshoz a törzs vezetője.
- Skandinávia királya eltűnt. – felelt monoton hangján a szikár viking. – Senki nem látta hetek óta.
- Azok rabolták el! Én érzem! – dühöngött a másik oldalán ülő Mikar.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan. – tette szelíden hatalmas karjait Björn idősödő bajtársára.
- Azt rebesgetik, hogy átveszik népünk felett a hatalmat…
- Na, azt nem! – hörgött fel a viking törzs szelleme.
- Nyugalom! – intette őket Björn. – Őseink is itt éltek e földön. Szent királyunk hűséges népéhez. Hányszor hallottuk igaz szavait, ahogy magasztalta a skandináv vért? Ha valaki, ő aztán tudja, mit jelent a hazánk becsületéért küzdeni! Mi pedig feltétel nélkül bízunk gyökereink uralkodójában! – szólt határozottan Björn.
A vikingek helyeseltek. A forró tűz bevilágította arcukat. Őszinte hazaszeretettől fénylett lelkük. Követték Björnt. Hittek benne. A törzsfőnököt méltó vezetőjüknek tartották, aki képes védelmezni őket és családjaikat. Asszonyaik és gyermekeik életének biztonságát feltétel nélkül tették Björn kezébe.
- Meg kell védenünk népünk eredetét! – emelte most már hangját Björn. – Elvették földjeinket, szétzúzták hazánkat, ráültek poshadt lényükkel elménkre!
- Hiszünk benned! Tudjuk, hogy képes vagy megvédeni a falunkat!
- Köszönöm a bizalmadat Jürgen. – nézett mélyen legjobb barátja lelkének tükrébe.
Björn érezte valahol mélyen, hogy Jürgen bármikor az életét adná érte. Érezte azt is, hogy ez kölcsönös. Testvérének tekintette. Jürgen reményvesztett tekintetében megfeszülő láncok Björnt is fojtogatták.
- Harcolnunk kell önmagunkért! A végsőkig! – állt ki bátyja mellet Hans. - Nem hagyhatjuk, hogy félelem uralkodjon az elménkben! Csakis így tudnak irányítani minket!
Björn szívét hála és büszkeség fogta el öccse iránt. Szerette. Mindene volt saját családja mellett. Bármikor meghalt volna érte. Bármit megtett volna érte. Védeni akarta, mindenáron. Bármitől. A legkisebb fájdalomtól is.
- Gyorsan a lovakat! – üvöltöttek az őrök rohanva a tűz felé.
A férfiak támadó állásba ugorva üvöltöttek.
- Mi történt?
- Jönnek! Jönnek!
- Kik? – de a választ mindenki tudta magától is.
Az értelem és az érzelem gyilkosai.
- Hol járnak?
- Már csak néhány mérföldnyire! Gyorsan, a gyerekek! – ordítottak a dühödt vikingek.
Ha külső szemlélőként nézi az ember, azt hihette volna, hogy kitört a káosz és a pánik. Azonban a medve katonái sosem esnek pánikba, és éppen a káosz ellen küzdenek. Valójában nagyon is együtt mozogtak. Mindenki a saját lényének irányába…
- Björn! – kapta el Mikar vezetője karját.
A legidősebb viking kínjaival küszködve próbálta megfogalmazni érzéseit.
- Láttam valamit! – mondat mereven a bölcs.
- Drága, Mikar! Most erre nincs idő!
- Ez csapda, Björn! Higgy nekem! Elárultak minket! Ez csapda!
- Hírnök! Hírnök! – üvöltött az egyik viking.
A telihold fényében egy pillanatra megállt a szívdobogás. Az asszonyok erős kézzel tartották pityergő gyermekeiket, akik édes álmukból ébredeztek…
Björn felemelt kézzel olvasta a levelet. Lehunyta szemét, majd törzsfőnökhöz méltóan kiáltott.
- Náluk van Skandinávia királya! A mi királyunk! Őseink vére! – lengette dühödten ökleit a levegőben. – Ez az ő levele! A mi királyunké! Azt írja, bennünk van minden reménye! A mi háborúnk megmenti népünk szellemét! Arra kér minket, harcoljunk a végsőkig! Szerezzük vissza földjeinket, és egységesítsük újra a skandináv népet!
A vikingek, mint tébolyult sereg, őrjöngtek. Fegyvereiket magasba lendítették, és hangosan kurjongattak.
Az asszonyok gyászos csendben, néma keserűséggel figyelték férjeiket.
- Hisz bennünk! – folytatta Björn magán kívül ordítva, igazi hadvezérhez méltóan. – Én pedig hiszek bennetek! Azt mondja a mi igaz és egyetlen királyunk, népünk újra szárnyalni fog! Gyermekeinknek nem kell többet bujkálniuk! Nem kell többé asszonyaink szívének remegni az aggódó félelemtől! Szent királyunk elhozza a megváltásunkat! Ő felszabadítja a medve népét!
A téboly katonái túlvilági hörgéssel indultak harcba. Asszonyaik szótlanul tűrték tettüket…
- Ki tart velem? – üvöltött az élen Björn.
A köd pedig ellepte szelleme elől, hogy merre is van az előre…
A telihold már egyáltalán nem volt látható. Ám most nem a nap bújtatta ragyogó fényei mögé. Valami más, vészjóslóbb. A halál szürke csendje. A medve törzse természetfeletti nép volt. Tisztelték a földanyát. Az idegeiket rabul ejtő ármány azonban sötét fátylat borított ösztöneikre.
Királyuk él! Küzd értük! Harcol a népéért!
Ki figyel ilyenkor a fogyatkozó holdra? A csökkenés és elmúlás ősi szimbólumára?
Pirkadt.
Björn magában tűnődött.
Napnyugtára minden megváltozik! Alkonyatra átváltozunk! Népem újra önmaga lehet!
A harcosok lesben állva várták ellenségeiket. Számítottak rájuk. Figyelték az irányt. Szemüket le nem véve a pontról, ahonnan várták őket.
Szent királyuk is megírta, honnan támad az ellenség! Elárulta nekik a titkot! Beavatta őket, hogy felkészültek legyenek a támadásra! Figyelmeztette őket, hova irányítsák tekintetüket!
Ők pedig feltétel nélkül bízva őseik vérében, királyukban, kérdések és szavak nélkül megtették.
Ütemesen gomolygott előre a fekete sereg. A vikingek hittek egy végső háborúban. Hittek Skandináviában. Tisztában voltak gyökereikkel. Mégsem látták a világot a színfalak mögött…
Az ellenség csapata beáramlott körgyűrűjükbe. A lovak az ég felé kaptak, mikor megérezték a medvék szagát. A fentről érkező baljós dörgést elnyomta az eszét vesztett, családjaikért küzdő férfiak vad állatias üvöltése. Lágyan mozgó masszaként terítették be a zsákmányt. Fegyvereik vörösre színeződtek. Mancsaik újra és újra lesújtottak. Karmaik bevésődtek a szörnyek bőre alá. Nyakak törtek, fejek repkedtek. A pokol bugyrai felforrtak a föld felszínére, és sistergő hanggal szívták magukba a sötét oldal lovasainak lényeit.
Már csak egy maradt…
Egy, a leghatalmasabb, a vezetőjük. Mikar rárontott. Óriási teste a levegőbe lendült, fogaival vicsorgott. A többiek is lendültek. A szörny ekkor magasra emelve beton karjait elkapta Mikar vállát és egy könnyed mozdulattal kardját szúrta az öreg mellkasába.
Visítozó hangok vették körbe a gyilkost. Könyörtelenül darabokra tépték. A sötétség eltűnt a tisztásról. A szürkeség még sem akart visszahúzódni az égről. Mintha az még mást is látna, amit a tisztás nem. Még nem…
A fák némán hajlongtak a győzelem felett. Leveleik azonban gyászosan siratták egy bölcs viking lelkét.
- Mikar! – lépett oda Björn. – Barátom! Apám!
- Ah! – nyögött az öreg. – Valami…
- Ne beszélj most! – küszködött az erős férfi könnyes érzelmeivel.
- Elárultak minket! Érzem!
- Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg, hogy ide hívtalak! – tört össze belül az óriás.
- Nem! Ez az én sorsom! De… - vértől hörgött, alig kapott levegőt. – Otthon… a falu…
- Minden rendben lesz! A király szólt, hova nézzünk! Mi odanéztünk! Visszavertük a támadást!
- Nem, Björn! – áramlottak utolsó leheletével a szavak. – Most jön… a fekete leves! Elárult minket! A gyerekek…
Majd Mikar szeme lecsukódott. Kisimult vonásai szívének igaz útjáról tanúskodtak. Békésen merevedett meg izmos teste, lelke elhagyta templomát. Björn lényének való szeme káprázott a fogyó hold veszteségének fájdalmától. Mintha egy pillanatra előbújt volna egy napsugár.
Vagy mégsem?
Nem. Ma a nap is gyászolt.
Björn nem is sejthette, milyen mély gyásza van ma a napnak…
Skandinávia hűvössége égette a férfiak szívét, mikor a tenger partján fára helyezték Mikar testét, és útjára engedték a mindenség semmijébe.
- Mit mondott Mikar, mikor meghalt? – kérdezte Hans bátyja mellé érve a hazafelé tartó menetelésben.
- Egy haldokló utolsó… - Björn elfojtotta minden árnyas érzését szívében. – Búcsúzott.
- Olyan sokáig beszélt!
- Tudod, milyen volt! Örök kétkedő… – szaporázta lépteit a törzsfőnök.
- Láttam, mikor a csata előtt elkapta a karod, és azt mondta, hogy látomása volt.
- Ugyan, Hans! Egyértelmű iránymutatást kaptunk, mi volt a teendő! Népünk egyetlen reménye felnyitotta szemünket!
- Ha te mondod! – tartotta a tempót testvérével a fiatal viking. – Különös, hogy Mikarnak ilyen képességei voltak.
Björn szívében valami borús érzés kezdett uralkodni. Megint gyorsított a tempóján. Emberei már – már futottak mögötte.
- Kizárt! – gyötrődött hangtalanul lelkében. – A király sosem árulna el minket! Leírta, hogy védelmez bennünket és családjainkat. Ott volt feketén – fehéren, az a szent célja, hogy újra felemelje népünket! Leírta, papírra vetette, beavat minket a titokba! Ott volt feketén – fehéren!
- A világ nem fekete és fehér. Színes, mint a szivárvány. A világ egy prizma. Ezernyi igazságát szórja szét az ezernyi színben. – szólalt meg egy hang benne.
Képtelenség! – vívódott tovább Björn, most már rohant, szélsebesen.
Szíve minden hangja eredetének szorosan betapasztotta a száját. Süketté tette lényének füleit. Az eszében bízott. Annyira bízott a józan ítélőképességében. Agya a levél soraiba kapaszkodott. Az kézzelfogható volt. Valóságos. Igazi. Látható. Bárkinek.
A szíve hangja csupán hozzá beszélt. Azaz átkozott érzés a lelkében csak az övé volt! Senki másé! Egyes egyedül hozzá tartozott!
Ki igazolhatta volna valóságát?
Az ő illúziója. Káprázat. Varázslat. Annyira ésszerűtlen. Minden földi törvényszerűségnek ellentmond. Nem illeszkedik a megérzés a való világba. Sőt! Egyenesen ellentétes vele…
Ki hazudik? Mi a való illúzió?
Öklendezett…
A szag, mely elérte gyomrukat semmihez nem fogható bűz volt. Emberhús szaga. Égetett emberhús szag. Valamelyik világ, a való vagy az illúzió, hurrikánként forogni kezdett. Kirázva mindent Björn és bajtársai testéből, lelkéből és szelleméből. Oly erővel rázva, mintha soha nem akarna múlni az érzés, ahogy a föld megnyílik a lábuk alatt, és elrabol mindent belőlük, amitől ember az ember.
A falut sűrű sötétszürke füstgomolyag takarta be. A kunyhók lángokban álltak. Némán ropogott az égig érő tűz, felperzselve mindent, mi életnek volt valaha mondható. Az iskola porig égett. Az őrültek arra tekintettek. Egykori reményük irányába. Szemüket képtelenek voltak levenni a látványról. Lényükből felszakadó, semmihez nem fogható üvöltés minden volt, miben ott lakik a kín, a fájdalom, a gyötrelem. Még valami.
A bosszú.
A könyörtelen és kegyetlen vérbosszú…
Björn a hamuval borított tér közepén állt. Jobban mondva, csupán a teste. Lényét az előbb saját maga taszította a gonosz kajánul vigyorgó karjaiba. Az magával ragadta a régen vágyott zsákmányt. Tudta, hogy előbb – utóbb célba ér. Csak az igazán gyenge pontot kellett megtalálni. Tudta azt is, hogy él mindenkiben a saját veszte. Egytől egyig mindenkiben. Nincs menekvés. Türelem kérdése, mikor vág eret a lélek legsötétebb bugyrában. Björnnél megtalálta és kivárt.
- Mit tettem? – omlott össze a test.
Vörösen izzó tekintete összeakadt Hanséval. Öccsének szemei valami zavaros, lápos fátyol mögött forogtak. Látta, hogy mellkasához szorítja nejét, idegbeteg módjára dűlöngél vele és üvölt. Némán. Nem hallott semmit. Látta, hogy Hans gyermekei ott fekszenek anyjuk mellett.
Alszanak talán?
Miért olyan feketék?
Látta, ahogy Jürgen a hajába kapaszkodik és előre – hátra imbolyog. Mintha le akarná tépni saját fejét. Minden néma.
Mit csinál?
Megőrült?
Jürgen felesége is fekete. Három gyermeke meg ott lóg a feje felett. Eszelős idegrángatózással próbálta levágni őket a kötélről. Olyan feketék. Olyan büdösek. Jürgen hirtelen belenézett Björn egyre vörösebb szemébe. Ordított ő is.
Nekem kiabál?
Nem hallom. Nem hallok semmit.
Barátja mellkasát tépte. Zokogott.
Ez meg mit csinál?
Ki akarja tépni a saját szívét?
Ez megbolondult.
Björn teste csak nézte – nézte a szívüket szaggató férfiakat, ahogy gyermekeiket és asszonyaikat vágják le az akasztófákról, ahogy a fekete testeket szorítják magukhoz. Hosszasan szemlélte, ahogy szeretteik vérét kenik arcukra és testükre, ahogy földet szórnak fejükre. A sikoly és hörgés keveredett a vérbosszú könyörtelen esküivel.
Volt, aki ezt nem tette. Björn teste végignézte, ahogy apák saját baltáikat állítják bele szívükbe, volt, aki a fejébe. A borzadály hömpölygő, vörös folyama megsemmisített mindent, mit itt valaha a nap beragyogott, védelmezett.
Björn teste megmozdult.
Aki élve maradt a süvítő lelkek poklában, elszörnyedve nézte a törzsfőnököt. Vonaglott. Valami erő húzni kezdte magával. Ernyedten engedte a test, hogy a kín vezesse előre.
Lábakba ütközött. Apró lábakba. Megint. Az arcába csüngtek a hideg fekete lábak. Majd egy vörös hajzuhatag. Kidülledt szemekkel nézett Björn bíborban izzó szemeibe…
A medve pokla életre kelt. Elevenen égette a tűz minden egyes porcikáját. Csak égett. Fuldoklott. A bűz belemart valahol lent mélyen hánykolódó lényébe.
Björn levágta gyermekeit a kötélről. Lefektette őket. Még látta a halálfélelmet, ahogy belefagyott lánya gyönyörűséges, rideg szemeibe. Fia torzult arccal feküdt a férfi őrülten ringató karjaiban. Megkéselték mielőtt kivégezték. A férfi zokogása felhasított minden átkot, mit lény szórhat a világmindenségre. Istent tagadott, és kegyelemért könyörgött. Ekkor újra felesége meredt, kifeszített tekintete csapódott arcába. Lábainál fogva akasztották fel. A fejébe zúdult minden csepp vére. Elpattant az elméje. Már nem tudni mitől. Tényleg a vértől, vagy attól, ahogy végig kellett néznie népének, szeretteinek legyilkolását, asszonyok és lányok kegyetlen megerőszakolását, vagy gyermekeinek és minden gyermeknek elevenen elégését?
Ez mind benne volt tekintetének kifeszített tükrében…
Björn belenézett a tükörbe. Mélyen. A lehető legmélyebben. Amennyire szerető férj nője kínját, amennyire egy apa gyermekének halálos sikolyát, amennyire egy törzsfőnök népének lemészárlását átélheti, átélte Sylvia gyötrelmét és értelme pusztulását.
Feleségét és gyermekeit karjaiba vette, felállt velük.
Minden emberi elmúlt benne…
Állati erővel vonaglott a tengerhez. Gyászmenete fájdalmas ordítások és átkok leple alatt, bosszútól szomjasan, vérrel kent arccal vonult mögötte.
A skandináv vikingek a tengerhullámaiba temették szeretteiket, múltjukat, szellemüket, lelküket… emberi létüket…
Skandinávia királya gúnyos kacajával emelte poharát.
Mindent a hatalomért!
Majd aláírta a paktumot.
Eladta lényét és népét…