Semmi viháncolás, semmi könnyelműség. Nagyon jó lesz! Csak vagyok. Igen!
Nem hozok döntéseket, nem leszek szerelmes. Na, az biztos nem! Senkibe! Nincs azaz isten, akiért én még egyszer elvesztem a józan ítélőképességem! Esküszöm!

Jelige: TEDDY33

AZ ÁLMOK ERKÖLCSE

- Izael! Izael! – hallottam a suttogó hangot.
- Tessék? – nyögött valaki hörögve.
Ja! Én voltam.
- Nyisd ki a szemed! – utasított a hang.
- Nem akarom! – ellenkeztem.
- Láss, Izael! Láss! – parancsolt rám megint.
Nagyon - nagyon óvatosan végeztem lényem ébresztését. A legapróbbnál is apróbb szúrós darabokra tört, így vigyáznom kellett, meg ne vágjam magam a szilánkokkal. A tűhegynyi prizmarészecskék ezernyi szikrát szórtak a semmibe.
Lebegtem.
Könnyű voltam.
Valami színes massza mintha úszni kezdett volna. Meghatározhatatlan alakú volt. Mindenhol létezett. Mint egy megfoghatatlan energia, vagy mi!
Nem is!
Szivárvány!
Olyan volt, mint egy elfojt szivárvány. Mindent beterített. Szállt, mint a felhő. Nagyon lassan. Az univerzum összes fényes színe és annak minden árnyalata megtalálható volt benne.
- Drága, kicsi Izael! Nyisd ki a szemed! – hallottam megint.
- Na, nem! Én többet fel nem nyitom!
- Mitől félsz?
- Köszönöm, de elég volt a látványból! Köszi, nem kérek többet!
Még mindig elevenen élt bennem a kép. Az összes kép. Mintha beleégették volna a lényembe.
Az elmémbe.
Szorosan csukva kell tartanom a szemem, nehogy meglássak valamit, ami újra valósággá rajzolja az őrült képzelgéseimet!
Na, nem!
Nem engedhetem, hogy megint átéljem! Éreztem, ahogy a massza mozgása gyorsul. Mintha valami felidegesítette volna. Ha test lenne, esküszöm olyan, mintha öklendezne!
- Csak engedd át magadon, Kicsim! Gyerünk, tudod, hogy kell! Csak engedd át! – utasítgatott tovább.
- Te meg miről beszélsz? Különben is! Ki vagy te? – háborodtam fel.
- Tudom, hogy haragszol rám! Tudom, mert érzem.
- Azt sem tudom, hogy ki vagy! Megőrültél? Hogy haragudhatnék rád?
A hang kuncogott. Olyan édesen kuncogott.
Nekem viszont görcsbe rándult mindenem. Nem tudok. Semmit sem tudok. Teljesen üres vagyok.
- Izael, engedd el! Blokkolod! Ezért vagy rosszul.
- Mit engedjek el?
- A haragodat. Engedj el minden haragodat! Ne blokkold!
- Én nem haragszom! – förmedtem rá.
- Ah! – hallottam az oly ismerős dühödt fújtatást. – Konok boszorka!
- Na, én aztán nem vagyok konok! Sok minden vagyok, de az nem!
- Az vagy a leginkább! – sziszegte. – Makacs perszóna!
- Na, jó! Figyelj! Nekem elképesztően megfelel így egyedül! Megtennéd, hogy távozol belőlem?
- Kizárt.
Ő olyan higgadt volt.
Én egyáltalán nem.
Sőt! Kifejezetten idegesített!
- Amióta magyarázol itt nekem, azóta érzem… érzem, hogy…
- Mit? Izael! Mit érzel? – aggodalmaskodott.
- Csak menj el! Nem vagyok jól! De nekem ez így jó! Már megszoktam. Egészen elvagyok az unalmas létezésemmel. Kiváló társaság vagyok magamnak.
- Nem mehetek.
- Gyökerestől téplek ki magamból!
- Aú! – játszotta magát ez a bosszantó valami. – Lehetetlen, hogy nélküled létezzem.
- Az agyamra mész! Elhúznál?
- Nem lehet. – most már szomorú volt.
Különös, mintha ettől én is szomorú lettem volna.
Á, nem! Képtelenség! Biztos valami illuzionista, és belém varázsolta ezt a megbánó trutyit! Tuti! Mit érdekel engem, ha ő szomorú?
Szabadulni akartam.
- Jó! Ha elengedem a haragomat, elmész? Elkotródsz belőlem, ha azt mondom, nem haragszom rád?
- Valóban úgy is érzed, vagy csak mondod? – idegesített tovább.
- Ajj! Hagyjál már! – puffogtam. – Mi közöd van az én érzéseimhez?
- Mást is el kell engedned!
Egyszerűen nem hagyott békén…
- Remek! Most meg alkudozol?
- Engedd el a dühödet!
- Nagyszerű! Hidd el! Ha végre elmennél, annyira nagyon harag és düh nélküli lehetnék!
- Aha! – önelégülten vigyorgott, olyan igazán ismerősen vigyorgott. – Szóval, mégis csak rám haragszol, és rám vagy dühös.
- Ezt nem hiszem el! Hova kerültem én? – hüledeztem nagyképűségén.
- Hát! Voltunk fent, aztán lent… - csuklott el a hangja. – Valóban lent voltál. Lent voltunk. A legmélyebben…
Most meg mi van? Sír? Mit sír ez itt nekem? Ki ez az őrült? Mi ez a többes szám?
- A szolgád vagyok. – válaszolt a gondolataimra.
Ezt meg hogy csinálja?
Na, mit mondtam? Illuzionista!
- Hogy érted, hogy a szolgám vagy?
Úgy döntöttem, mindegy. Ha hagyom magam, hamarabb szabadulok.
- A szerelmed rabja. A szerelem és a szeretet szolgája. Ami összeköt minket… – olvadozott itt nekem.
- Na, várj! Ez most új!
- Én vagyok a mennyországod és a poklod. Én vagyok a boldogságod és bánatod. Örömöd és szomorúságod. Én vagyok az angyalod és a démonod.
Egyre erősebben szorítottam a szemem. Minden szava égetett. Az eleven tűz forró lángjai újra táncra keltek bennem, és perzselték az emlékeim. Minden kép életre kelt újra.
Jaj, csak ezt ne! Nem akarom!
Felejteni akartam. Mindent.
Egyszer csak elégnek már végre ezek az ocsmányságok! Bizonyára csak idő kérdése…
Tényleg! Az idő!
- Na, te nagy okos! Mióta vagyok én itt?
- Izael! Hiszen te is tudod, hogy nincs idő!
- Nem! Nem tudom! Honnan tudnám? – fortyogtam halkan.
- Ha felnyitnád végre a szemed, látnád magad körül a valóságot! Nem kellene többé az emlékeid színfala mögé bújnod, az illúziódba!
- Aha! Tudtam! Tessék! Illuzionista vagy!
- Jaj, igen! – sóhajtott unottan. – Mind azok vagyunk.
- Ok! Csak mondd meg, mit tegyek, hogy elmenj?
- Megteszed? – jött lázba újra.
Na, hogy ezt én mennyire utálom! Még azt sem tudom, mit kér! - zsörtölődtem magamban.
Szívembe hasított a fájdalom. Még mindig kavargott bennem a kín és a szenvedés, mikor egyszer, nagyon régen, úgy hoztam döntést, hogy nem is tudtam, mi vár rám…
Buta – buta Izael!
Milyen eszement ötlet volt a szívemre hallgatni! Tiszta idióta voltam! Teljesen elment az eszem! A szív hangja! Ah! Ostobaság!
Na, mindegy! Túléltem. Vagyok. Itt vagyok.
Máskülönben, ha ez a másik idióta végre kiszállna már belőlem, egészen jól ellennék! Létezgetnék itt magamnak. Mint egy zombi!
Oh, igen!
Nem kellene többet gondolkodnom! Annyira nem gondolkodnék! Csak bambulnék ki magamból. Csakúgy. Minden értelem nélkül. Semmi kín, semmi szenvedés, semmi para!
Jó lesz! Már alig várom!
Én aztán nem teszek többet semmit! Én mostantól csak vagyok. Szigorúan! Mereven nézek előre. Jó lesz! A lényeg, hogy ne fájjon. El kell kerülni a hevességet!
No, meg a felelősséget! Igen – igen! Azt mindenáron.
Csak érzelemmentesen.
Semmi viháncolás, semmi könnyelműség. Nagyon jó lesz! Csak vagyok. Igen!
Nem hozok döntéseket, nem leszek szerelmes. Na, az biztos nem! Senkibe! Nincs azaz isten, akiért én még egyszer elvesztem a józan ítélőképességem! Esküszöm!
Sőt!
Szeretni se fogok! Senkit! Isten a tanúm! Soha többé nem szeretek senkit!
Jaj, de pompás lesz!
Csak én fogok létezni az én kis biztonságos világomban. Oda nem engedek be senkit! Na, az tuti! Nekem ott ne ólálkodjon senki a gusztustalan esküivel meg ígéreteivel!
Haha! – kuncogtam önelégülten magamban.
Annyira biztonságos lesz! Semmi meglepetés nem érhet! 
Szóval, én ennek az idegesítő valaminek nem ígérek az ég adta világon se, és sehol és semmikor semmit! Ki ő nekem, hogy bármilyen ígéretet is tegyek neki?
Én soha többet! Soha, de soha!
Ez így pont jó lesz.
Na, ne feledd Izael! Csak szemlélni az eseményeket!
Igen! Nem avatkozok semmibe! Nem harcolok senkiért és semmiért! Jaj, így annyira kitűnő lesz!
Elkerülni az örvényt! Ez a cél. Csak létezni. Csak bámulni. Nem érdekel, mi történik körülöttem! Tőlem, bárki bárkivel harcolhat! Nem az én harcom. Én semleges vagyok. Csak vagyok. Lélegzem. Csak ennyi! Enni sem fogok többé! Ha lehet, még csak pislogni sem! Olyan leszek, mint egy kőszobor!
Ó, igen! Egy jéghideg kőszobor.
Ez az! Egy fagyos dáma.
Se nevetés, se könny.
Nevetés? Dehogy! Még csak mosoly sem! Kizárt!
- Ha befejezted az agyrémeid gyártását, válaszolhatnál a kérdésemre! – bökött meg újra durcásan a hang.
Amúgy édes volt, csakhogy én most építettem fel az új világomat. Ott pedig nem létezik olyan, hogy édes. Se savanyú, se keserű, se sós. Se színek, se illatok. Valójában ott nincs semmi. Ez nekem pedig annyira, de annyira jó lesz!
- Mit kellene megtennem?
Mivel mostantól biztonsági játékos vagyok, nem hozok döntéseket.
Vagyis. Nem mondhatok se igent, se nemet! Csak vagyok.
- Megéled minden érzésedet, és hagyod, hogy áramoljon benned, majd elengeded! – utasítgatott ez az izé. - Minden érzésedet. A dühödet, a haragodat, a félelmedet. Az örömödet, a boldogságodat, bánatodat, szerelmedet. Engeded, hogy a tiéd legyen, és azzal az erővel, amivel befogadod, már adod is vissza a mindenségnek! Kapsz és adsz, és újra kapsz, és te újra adsz! Csak körbe – körbe, hagy áramoljon az örvény!
Örvééény?
 Ez megőrült?
Totál meghibbant. Az előbb szögeztem le az elveimet.
Hát, nem! Nincs több érzés bennem. Érzelem nélküli lény vagyok. Az akarok lenni!
Upsz!
Ez most döntésnek számít? Ugye nem rontottam el?
- Jaj, kicsi Izaelem! – bosszantott tovább ez mindent tudó „okostojás”. – A jót nem meg tenni, ugyanolyan bűn.
- Na, ne mondd!
- De igen! Az is egy döntés.
- Hagyjál már! Könyörgök! Csak tűnj el! – mart belém az igazsága.
- Miért nem érted, hogy nem mehetek máshova? – dühöngött ismerősen ez a micsoda.
- Mert nem mondod meg, hogy miért!
- A napot és a holdat nem lehet szétválasztani, ahogy nincs árnyék fény nélkül, nincs hideg meleg nélkül, férfi nő nélkül, és fordítva.
Azok az isten verte, átkozott szavak! Annyira ismerősek! Én már nem bírom ezt az őrültet magamban!
Dühöngtem.
Persze ő csak kuncogott. Olyan kárörvendően, mégis tele volt őszinte, feltétel nélküli, nagyon – nagyon mély szeretettel.
Izael! Emlékszel? Csak semmi szeretet! Semmi! Még a szikrája sem!
- Kérlek! – folytatta az értem vívott örökkön örökké tartó harcát ez a bigyó. – Nyisd föl a szemed!
Hogy bírja? Nem semmi! Eléggé kitartó.
Le a kalappal!
Na – na! Csak semmi tisztelet!
Ja, tényleg! Jut eszembe!
Kitartó sem leszek! Semmi kitartás! Meg sem próbálok semmit! Tényleg! Hinni sem fogok semmiben!
Ó, te jó ég! Milyen ragyogó lesz!
Nem lesznek elveim, és meggyőződéseim! Valójában semmim sem lesz. Olyan nagyon káprázatos lesz!
Ez az!
Egy hatalmas káprázat leszek! Mindenkit elkápráztatok! Belül meg olyan üres leszek, mint a másnapos, aki kihányt mindent, és élettelenül fekszik!
Ah! Ah! Micsoda kiváló ötlet! Élettelen leszek! Annyira élettelen leszek!
Juj, de jó!
Ujjongtam zsenialitásomtól.
- Izael! Könyörgök! Itt vagyok! Fogom a kezed! Melletted vagyok! Csak tárd már ki azt a makacs elméd! Nézz már rám! – erőlködött tovább.
Őszintén elegem volt belőle.
- Hagyjál már! – szemem elképesztő módon összeszorítottam. – Nekem nem kell semmi információ az elmémbe! Remekül megvagyok nélkülük. Köszi!
- Ah! Konok boszorkány! Csak látnod kellene végre a valóságot! Miért építesz magad köré falakat? Már olyan vaskosak, hogy a fekete sereg sem tudná lerombolni!
- Akkor jó! Pont így akartam. – sziszegtem vakon.
- Figyelj! Tudom, hogy félsz! Ismerem a félelmeidet és a kínjaidat!
Na, ez kész!
Már honnan ismerné?
Senkinek, soha, egész létezése során nem voltak olyan szörnyszülött démonjai, mint nekem! Az biztos! Teljesen tuti!
Az én démonjaim a legfeketébbek. Kiszívták a lényem, porrá zúzták a lelkem, és most is itt tespednek undormányos, bűzös szagukkal, izzó, vörös szemükkel a tudatomon. Meggyilkolták az elmém, és az egész lényem…
- Kicsim! Én mindig veled leszek! Sosem hagylak el! – bosszantott az esküivel.
- Na, jó! Kössünk alkut! Tudomásul veszem ezt a hibbant dolgodat. Végülis, én mostantól nem hozok döntéseket, így ítéleteket sem.
- Miért kínzod magad?
- Na! Hallgass végig! Velem maradhatsz! Egy feltételem van.
- Mi lenne az?
- Többet nem szólsz hozzám! Soha többet!
- Akkor is érezni fogsz! – kulcsolódott valami meleg és erős a képzeletbeli ujjaim köré.
Furcsa érzés. Ha kinyitnám a szemem, vajon azt látnám, hogy fogja a kezem?
- Jó trükk! – vetettem oda dacosan. – Nem érdekel, mit csinálsz velem! Akkor sem nyitom ki a szemem!
- Legyen! – fújt nagyot.
- Mi? Mi legyen?
Őszintén meglepődtem.
- Nem szólok hozzád.
- Soha többet? – reménykedtem.
- Ezt nem akarhatod! – bicsaklott meg benne valami fájdalmasan.
Különös! Mintha én is érzeném a fájdalmát…
- Ó, de igen! Ha tudnád, mennyire akarom!
- Izael! Kérlek!
Elgyötört hangja megint kínzóan égett bennem.
Ezt nem hiszem el!
Még a végén belepusztulok itt, ebbe a száját jártató mit tudom én, mibe!
- Itt maradhatsz! Csak ne szólj hozzám! Mit nem értesz ezen?
- És ha meggondolod magad? – keserűen kérdezett.
- Nem fogom. Abban biztos lehetsz!
- De ha mégis?
- Majd szólok!
Ez idiótább, mint gondoltam! Itt lebeg velem a semmi közepén. Miért jó ez neki?
- Mikortól nem beszélgetünk? – szomorúan tudakolt.
- Mostantól?
Semmi válasz.
Csend.
Na, ez már valami! Egészen jól ment.
Újra egyedül lehettem. Vagyis tudtam, hogy ott van, de semmi gond! Majd megtanulom, hogyan felejtsem el. Mármint, úgy az egész lényét, meg mindenét. Nem veszek róla tudomást.
Újra libbengetek – lebbengetek…
Egyedül!
Csak úgy létezgetek magamnak megint…
Én… 
Egyedül… Egyedül… Egyedül…