Állás nincs. Az összegem fogy. Hosszú, sűrű, makrancos rézhajam szintén. Elhagyott rendre mind, először hátul szakadt ki, aztán már elől is jött, jött rendesen, ömlött, tiszta piros lett a fésű, mintha vér csorgott volna a fogai között. Most már parókával álldogálok interjúra várva, előszobázok, mérgelődök, és jó is ez, mert elfelejthetem a rákot.

Jelige: Tarnics

KETTŐ

(kitalált történet, bármely egybeesés a valósággal a véletlen műve)

Kaptam aztán egy levelet. Hogy felmondtak nekem, súlyos fegyelmi kihágás, nevezetesen lopás miatt. Pattantyús, a halk szavú, jól beintett. De az volt a baj, hogy védekezni sem tudtam eme szorulásos, hidegfronttól tragikus hirtelenséggel befosó diri hazugsága ellen, mert későn kaptam meg az értesítést. Pont ekkor, huszonöt évesen, vert nyakon a nagybetűs élet. Mellrákkal műtöttek. Így jött össze. És a kórház, ahol próbáltam magam átverekedni a halálos nyavalya buktatóin, az egész kórház, az én becsövezett, alul, felül, oldalt ki, fejből, fülön át, seggen be, nedveket engedő testemmel foglalkozott. A lé meg folyt derekasan mindenhol, egész sor orvos ezt méregette, leste és sápítozott, hogy jé, ilyen fiatal és máris. Ha esetleg ők vinnyogják álomba magukat éjenként, lejárt, de megírandó szerződések szövegének szerkesztésével, netán ők cipelték volna elintézhetetlen-elintézett ügyecskék hat aktatáskányi globalizált dicsőségét és számlaegyezőségek által bemasnizott gyomorszájukat is, tutira rajtuk tör ki e bűbájos, boszorkányos kórság. De engem kapott ki.
   És immár mindezekkel együtt az is világos lett, hogy nekem lőttek. Szegény, drága apám pár évvel anya infarktushalála után, abszolúte felelőtlen stílusban, májtúldagadásig, és robbanásig vedelte magát bele a sírba, a roncspanel meg azon nyomban elárvereződött a fejem felől. Egy ideig elvoltam. De egy orvos elküldött efenabra, azaz szövettani mintavételre, és kénytelen voltam táppénzezni. Ezalatt történt meg, hogy több kollegám sűrűn esemezett nekem, mert valakinek ellopták a kabátját, Euthanázia-Emerencia hiába nyitogatta konzervnyitóval az ajtót, Tóth Ottó rajzszöget nyelt, szóval Pattanytús egész irodája leállt, és a bélhurutos kirúgott. Ez a gyér ember. Nem is él igazából vaskos, véres flekkeneket zabáló, röhögő, szanaszét fingó, fröcskölő, trágárkodó, igazi büdös létet. Csak az emésztését figyeli, mindig befelé néz valahova, és szatyorképe csikarástól torzul. De ahhoz van ereje, hogy gyakorlott csuklómozdulattal az én gazdagon motivált, hatékonysággal turbózott, megkócsingolt, proaktívitással kiverekedett és fenntartott létemet, mint egy varázsszőnyeget, huss, kirántsa alólam. Görcsoldó teával, digesztív anomáliákkal álmodom éjjel. És mindent halkan megköszönök. Még magamnak is.
   És ez a lopási história. Egy fillért sem kaptam, búcsúpénzként. Hogy tolvaj vagyok.
   A betegek odabenn, az onkológián, azt tanácsolják, hogy pereljek. Ugyan. A levél kézbesítésének tizenöt napja lejárt. Otthon tébláboltam. Néztem a mellemet, húzott a karom kurvára, felemelni csak könyökig tudtam, a pirítósomat, kisteámat, rakott krumplimat valahogy fél kézzel elkormányozgattam. A szomszédasszony mosott rám. Rokonaim? Komcsi kádárista retrókat átkozó, égre-néző okosok egyvelege, sok össze-vissza kefélő szentfazék, mind szanaszét szambázták magukat mellőlem, azaz csoportosan elvonultak a büdös picsába, ahogy kibuggyantam dolgos napjaim forgatagából. Amikor egészségtől duzzadtam, akkor is rühelltek, mert a nagymama rézszínű hajával és tatárszemével együtt megörököltem a természetét is, mely szerint önálló véleményt családi körökben kinyilvánítani szent kötelesség, szóval, akkor is utáltak, hát még most, kimetszett keblem véres kardként meghordozott zűrös kórságával.
   És így adódott, hogy májusban hirtelen túl sok szabadidőm akadt. Én meg fabuláltam. Ezen az egészen. Ami megesett. És hogy miért esett meg.
    A belvárosi exkluzív irodában utazás szervezés címén folyt a szakadatlan pankrációs meccs, azaz egymás kigyomlálása az éves előléptetésből, ezzel nem is volt baj, meg lehetett szokni, fejet időben elkapdosni, elhajolni, ugrani, hoppá, éppen csak nem értettem, hogy mit lophattam el, és főleg mikor, mert több év alatt, a partikon grasszálástól a vécé felmosásig, minden feladat kivitelezési jogát sikerült magamhoz kaparintanom. De olyan lényegtelen ez már, mint légypisa az ablakpárkányon. Gondolom, kollegáim harc-meccsből kiszállva, kellően kócsingolva, megfenyítve, azonnal beszálltak az ellenem való vádaskodásba, a lopás meg bizonyított tény lett.

Egy szép napon a háziorvos, mondja nekem, hogy lejárt a passzív táppénz. Megyek, lépkedek az albérletem felé. Van egy összegem. De, szóval, örökre nem futja… Nyár közepe, nyárutó, számolgatásaim nevetségesek.
   A kezelésekre pontosan érkezem. Belépek a Kékgolyó egyik, fekete háromszöggel ellátott épületébe, mely szerint erős sugárveszély van, és az a hülye érzésem támad, hogy egy angol film szüfrazsett felvonulásán menetelek, mert mindenki, a város minden nője, húsz és nyolcvan között itt van. Ez egy nátha, summázom. Bárkit elkaphat. Nézem a zárómat, quadrectomia. Negyedelés. Szép szó.
   A kemoterápia alatt békén hagynak, lassan csepeg belém a rákos sejteket halomra gyilkoló, erőmet, étvágyamat, levegőmet elszívó, éltető nedű, és lehet elmélkedni, hunyt szemmel számolni, hogy mennyi pénzem van, és hogy tudok kijönni ebből. Az elején ez még egy bajlódás féle, aztán már könnyebbedik, átalakul és játékká változik, mert nekem célom van, érdekes, erős célom, túl kell élnem, már anyagilag, a következő hetet. A kórház udvarán félszemű, girhes macska. Leguggolok hozzá, meggyömöszölöm, felállni már nehezebben megy, a falban támaszkodom, a cila csipás egyszeme rajtam függ. Jó hely ez, lehet ingyen ásványvizet inni. A portás is köszön. Igaz, az egyik mellem forradásos, nyilallik, kenegetem, pátyolgatom, beszélek hozzá. Mint a macskához. Így vagyok. Nekifutok az állásoknak, mert novembertől már nincs miből meglennem, közben onkóék adnak valami tablettát, Tamoxifen, ezt kell nyeldesnem. Ingyen van. Az anyjába, nagybeteg lehetek, ha nekem pénz nélkül pasztillát adnak. Ülök a két rózsaszín, fodros fülem között és találgatok. Vajon mi tart ki hosszabb ideig. Az életem, vagy a pénzem.

Állás nincs. Az összegem fogy. Hosszú, sűrű, makrancos rézhajam szintén. Elhagyott rendre mind, először hátul szakadt ki, aztán már elől is jött, jött rendesen, ömlött, tiszta piros lett a fésű, mintha vér csorgott volna a fogai között. Most már parókával álldogálok interjúra várva, előszobázok, mérgelődök, és jó is ez, mert elfelejthetem a rákot. De egészében élek. Alszom, eszem, kávézom. Sugarakra várok, közben belül futtatom az interjú esetleges kérdéseit, bólintok is, de csak magamnak, és lehet, már látszik, mert felém figyelnek a szemben ülők. Az a sárga arcú bácsi. A masinahangú nő. Dühöngök. Azért engem ne szánjanak. Huszonöt múltam és már kezdett kinőni az újhajam, itt-ott pelyhes, mint a kisbabáknak, és nem is rossz, olyan, olyan hosszúkás a fejem, sosem tudtam elképzelni, milyen lehet haj nélkül. A szemem meg, mint két lyuk. Érdekes. Éppen csak nem járhatok így állás után. A nagy nukleáris másina alól kikelve, rohanás a mosdóba, elő a menedzser stílust, paróka/tűsarkú, pofacsontom a sugaraktól piros, nem is kell arcpír, egészében úgy nézek ki, mint egy normális ember. És úgy is viselkedek, mint egy normális ember. Ez azért nem normális.
    Hány nyelvet beszél. Tárgytalan. Csinos, fiatal felszolgálónőket keresünk. Sajnálom, már nincs felvétel. Rátermett, független, terhelhető… Cégvezető titkárnőt keres...Nyelvtudással rendelkező fiatal lányt…Nem aktuális. Külföldi igazgató dekoratív személyi asszisztenst keres! Talán a jövő hónapban…Ha eleged van a gürcölésből jelentkezz nálam, havi hatszázezer simán...elegáns ügyfelek...ügy…felek...Este a tükör előtt. Egyik kisebb. Már hegesedik, de mégis, kisebb. Talán mégsem kéne. 

Legtöbbet a harsonázó puttókkal díszített lépcsőfeljárós villában vagyok, itt főzök, a  konyhapult végébe húzódva eszem, a Kékgolyó is közel van, néha kiszaladok vérvételre. Az albérletet meg nem is kell fűteni, mert sokszor itt alszom. Süti, a fekete selyemköpenyes, sötét arcú főagy, tud az én mell-dolgomról, megmutattam rögtön az első napon neki. Megveregette a vállamat, nem baj, csajszi, itt mindig lesz meló, csak szerezz egy másik parókát, a barna irtó rosszul áll.  
     Hosszú szőke, egyenes hajsátorral dolgozom, néha félrecsúszik a vehemenciában, de a lényeg, hogy senki, úgy értem vendég, észre nem veszi azt a kimetszett részt. Hát rohadtul kell figyelni. Meg mindig pipire kell kimennem, de ez tényleg csak a legelején, aztán tisztességgel belejövök, és lelkiismeretesen végzem el a feladataimat. Úriembereket szórakoztatok és feltalálom magam, ki tudta volna végigcsinálni mindezt, mert azért közben is jár az ember agya, gondolatok cikáznak, jönnek-mennek, és oly ügyesen, finoman terelgetem ezeket el, hátulra, el. És a rosszabb helyre tévedő ujjakat is irányítom, csak a másik felé, mindig a másik felé. Pofás melltartóban is maradhat az ember. Igen. Ezzel csak akkor van baj, ha kicsúszik a féloldalas betét. Néha megijedtem, mi van, ha egy kollegám betéved ide, mit csinálok, kapkodhatok, lökdöshetem a pótlékot ide meg amoda, az meg híremet viszi, hogy ennek is jól megnegyedelték a keblét, de azok oly szarfaszúak voltak, még egy becsületes vöröslámpás csajt sem mertek maguknak megengedni. Forradásos mellűt meg pláné nem.
   Amúgy jóképű vendégeim akadtak, kezemet csókolták, virágot, parfümöt hoztak. Életrevaló vagyok, kiverekedtem magam a betegségből. Az újév a villában köszöntött rám, a lányokkal kikapcsolódtunk kicsit, Süti pezsgős vacsorát rendelt, heverhettünk, még habfürdő is volt.
    De úgy látszik, a szajhaság gyorsítja az időt, mert nyomban, rögvest április lett. Közben nekem állandó orvosi ellenőrzés alatt kellett lennem, mentem, nyújtottam a karomat, vették a vért, sasszé vissza kurucékhoz, sátorhaj féloldalasra hullatva és megy a meló. A pénz meg jön. De van, amikor valaki rád néz. Nem egyenesen, hanem csak úgy. Mert pontosan egyik ilyen injektoros-vérleszívós akció után mondja az onkológus, hogy a tumor markerem megemelkedett. Mondom, jól beszívtam, ez is most emelkedik, amikor gyűl a pénzem, de jól megemelkedett az anyja kispasszusát, mert tízszer annyinak tűnt, mint amennyi kellett legyen. Orvos fejet csóvál, megvizsgál. Ez most komoly?, kérdem. És miért bicsaklik meg újabban az én szép, zengő hangom. Én nem szoktam így. Nekem erőm van, gyalázatos, nagy, büszke erőm, annyi van belőle, hogy hegyeket dögönyözhetnék össze, bár ahogy magamba nézek, pirulok, mert ezzel a nagy, mountális összepászítással esetleg tolvaj voltomat támasztanám alá.
   Orvos rám néz. Ez egy kicsi térfoglaló képlet. És kellene csinálni egy szövettant.

A kórház udvarán a félvak cica rohan felém, két szakadt tappancsával kezd dagasztani a sárban. Elmenj előlem rusnyája, mondom, és otthagyom. Az ajtóból visszanézek. Még ül, aztán elsomfordál, sovány hátulját húzza, vontatja.  
   A rendelő asztalán fekszem, rám tapad az ultrahang készülék, és a doktornő felüvölt:
- Hű, baszd meg…hát ez meg hol van?
  Hozzám beszél. Semmi kétség.
- Mi a francnak küldözgetnek beteget ilyen szarral ide?
   Megilletődöm. Akkor nekem szar van a mellemben. Azért ez valami konkrétum már. És akkor nem is tumor, mert a szar, az nem tumor, bár lehet éppen szaros tumornak is nevezni,  de ha szar, akkor legalább szerencsém lenne. Hogy ne tumor legyen ez a szar. Gebaszdoktornő plusz asszisztencia közben nagyon nehezen, de kitartóan, végre sikerrel navigálja ezt a vizsgálatot, mert egy idő után dokinő győzedelmeskedik, és szól drámaian (egy…egy Bulla, ugyan dehogy…Jászai Mari!):
- Megvan! Most jól megszúrom!
    Utána farmerben, pólóban álldogáltam az ajtóban, valamit alá kellett írni még, hogy a félméteres tűvel szurkálásba önként egyeztem bele, amikor jött egy betegápoló, aki megkérdezte, hogy hányan vannak még, majd ezek után, magam sem értettem miért, de  elkezdett váratlanul üvöltözni a kórházban, az országban, és az egész világon dúló állapotok miatt. Már éreztem, hogy közbalhé lesz. De nem is bántam, mert jön majd az Éden. Fohászkodtam egy szelíd lócsiszár áhítatával, hogy jöjjön el végre az én kiérdemelt virágvasárnapom, azaz törjön már ki a Kánaán, az a banán-mangó- kókuszligetes Édenkert, ahol a várost kettészelő, csörgődobbal, kólás üvegekkel, gumibugyikkal teledobált folyóból eltűnik majd az átok, tejesméz zubog majd tovább, de gasztro-intesztinális spediciók globálisan húzva lesznek eme szilikon-szőkékkel feldúsított, gulyásleves-Kánaánban.
    De Kánaán helyett az én szövettanom jött meg, melynek következtében újabb megmetszésre ítéltettem. Aggodalomra semmi ok, de ki kell venni. Minél hamarább, annál jobb. Mindig ezt mondják. Mindig. Hé, orvosok, ezek után mivel keressem meg a betevőt? Kétszer meglékelt, duplamínuszos, újabb adag sugár-okozta, égéses testtel. Nincs a világon az a kínai piacon beszerzett hajparóka, ami képes lesz majd eltakarni. 
    És így vagyok még piszok két hónapot. Nagyon megpezsdült minden pasi, vékony vagyok, amolyan kislányos, kész kölyökforma, és kedves is, mintha semmi rossz, borús nem létezne a világon. Hát ezért jönnek hozzám a férfiak. Sminkkel húsznak néznek, Süti félhomályban tizenhétnek is el tud adni, csak mindig figyelmeztet, hogy mosolyogjak szépen, és ne fessem túl a szemem, a hajam meg fél oldalra hulljon, odahulljon, csak oda, mert neki erre adni kell, az üzletét nem kockáztathatja, satöbbi. A pénzt félreteszem, éjjel alszom.
   Néha, de tényleg csak ritkán, végigfuttatom ezt az egészet. Aztán rájövök, hogy nem is először pillantott rám valaki. Mert eddig abban a hitben vegetáltam, hogy ott, a pankrációs irodában, hajnaltól napestig munka címén tettem-vettem magam. De nem. Mert én már akkor prostituáltam magam, böffentés nélkül tűrve napi bealázás adagokat, földbedöngöléseket, melyeket Pattantyús, ez a padlópurc, ellenem elkövetett. Nyeltem a dolgokat, nyeltem, némán. És ha már másodszorra is célba vettek, az már komoly. Nem lehet csak úgy elmenni mellette.
Esténként az őrületig fürkészem arcomat, semmi nem látszik azon, a szemem világos, nyílt, egyszerű. Pont, mint a nagyanyámé. Nyugodt vagyok. Nem volt más megoldás. Talán, talán elegem van ebből a sugarakkal belőtt, tamoxifenes létbizniszből.
   Süti azt kérdezi, hogy baszd meg, most miből fogsz meglenni, szarragacs-életű ? Kényeztet, azt mondja, férjhez ad egy pénzes olaszhoz. Kihúzom magam az öleléséből, ne haragudj,  mennem kell az orvoshoz, megpuszilom a lányokat, sírnak egy kicsit, de csak kicsit,  Süti megszívja a fogát, honnan szed új csajt. Nem baj, öregmackó, mondom, csak akad valaki, akinek ép mindkét cicije, kacagni kezd, milyen igazad van kiscsóró. A lakk minit még nézegetem, mondta egy vendég, hogy ebben olyan vagyok, akár egy címlaplány. Odakinn, még nézem a fehér, hideg, metszett kődarabot, a házat. Mintha ott ragadt volna egy része az életemnek. Megvonom a vállamat, megyek, lépkedek, öreg, ősöreg asszonynak érzem magam. A téren, sokáig morzsát szórok a galamboknak, álldogálok, várok, mert ugye nyelveket beszélek, ismerem a motivált világot, a hatékony problémamegoldást, és a kurvaságot. De ez kevés. Elmerengek, pamfletálok, de fenemód leereszthettem, akár a szegeccsel bepuffantott autógumi, mert sírhatnékom van. Döntök. Holnap elhozom a macskát.
   Nem lehet. Nekem még ezt sem. Most akkor, …most akkor mi lesz velem? Arrább egy néni hétrét görnyed, alázattal, virágbokrétázva koldul, feje mintás kendőbe bugyolálva, a sok csokrot remegve fogja egy kupacba és kínlódó mosollyal kínálja. Felé lépek, kikaparom tárcámból a pénzt, minden pénzemet, és erekkel tarkított, barna tenyerébe helyezem. Értetlenül bámul, szétgurulnak a fémszázasok, egy ezrest tovasodor a meleg szél. A gyűrött, holtszemű virágokat szorongatom, állok a járda szélén. Még a bokám sem bicsaklik meg. Pedig tűsarkúban vagyok. Fék. Még átvillan rajtam, hogy mégis, inkább el kellett volna hozni a macskámat. A kibaszott kurva életbe.