Elfogadtam, belementem a játszmába, melyet apám diktált nekem. Végzetes hibám miatt nem lehettem a nő mellett, mikor szüksége lett volna rám. Az a sorsom, hogy gyermekem egy olyan nőtől született, akihez sem szerelem, sem vágy, soha nem kötött.

Jelige: TEDDY33

FÉRFIKURTIZÁNOK

Lorenzo lelkében egyre hatalmasabbá gomolygott az undor. Undorodott Kathrine kéjes vigyorától, melyről sütött a kárörvendő győzelmi mámor. Undorodott az apjának pöffeszkedő arisztokrata berögzültségeitől. Undorodott az egész társadalmi rendszertől.
Lorenzo szíve mélyen lázadást indított. A csatának, melyet az esze vívott a szívével, egyetlen vesztese csakis önmaga lehetett.
- Papa! Ma úgy döntöttünk a férjurammal, hogy egy unokával ajándékozzuk meg magát! – koronázta meg Kathrine Lorenzo émelyítő gyötrődését.
- Nagyszerű! Nagyszerű! – vigyorgott dölyfösen a vénember. – A város elvárja, hogy példamutató családapa vezesse közösségünk ügyeit. A polgárok tisztességes, becsületes tisztviselőket szeretnek látni vezetőikként.
- Igen, igaza van. – helyeselt Kathrine. – Városunk vezetői egytől egyig fedhetetlen, templomba járó férfiak, akik büszkék szerető feleségeikre, akik a család melegét szentnek tekintik.
Óvatosan emelte tekintetét férjére.
Lorenzo gyomra kavargott…
Micsoda álszent szavak ezek! Micsoda piszok képmutatás! Egytől egyig mind abba a városszéli kisházba járnak! Az összes hivatal vezetője, a bankárok, a politikusok! Minden éjjel szeretkeznek a lányokkal! Az ő neveiket lihegik szerető istennőnek! Az ő ölük melegét járják be szenthelyként!
Becsületes, tisztességes vezetők? Mikor már az ő polgármesteri széke is elő van készítve? Hát milyen színjáték az, mikor a polgárok szavazni mennek?
A gombóc a torkában egyre nagyobb volt. Az érzés csak nőtt és nőtt. El akarta fojtani. Lorenzo mindent megtett, hogy hallgasson. Ám Lorenzo még akkor nem tudhatta, hogy él benne valaki, aki ezt nem tűrheti. Ronald sebesen tört elő, nem lehetett fékezni. Ronald azon az este utat tört magának. Már csak egy gond volt. Itt és most Lorenzo élt, ő volt az erősebb. Így csupán a mosdó felé vett irány mutatta a való lény öklendezését és rohamos léptek adtak jelt. Lorenzo kihányt mindent, amit Ronald mondani szeretett volna…
Újabb évek szálltak el Itália felett, egyre több feszültséget hozva magával. Lorenzo nagyon jó polgármester volt, gazdaságilag felvirágoztatta a város életét. Mindenki jólétben élt. Mégis, sejtelmes okokból kifolyólag, búskomor volt a hangulat. Egyre több tüntetés bontakozott ki a városszéli kisház ellen. A kurtizánok ellen. Lorenzo erejét többszörözve szállt szembe a rendbontókkal. Érezték mindannyian, elérkezett az idő, hogy a város vezetői magukra zárják ajtaikat, és tanácskozzanak. Tanácskozzanak asszonyaik nélkül.
Itt volt az ideje az őszinte szavaknak.
Lorenzo tudta, hogy heges sebeket fog tépkedni azon az éjjelen, mikor este nyolckor a polgármester, a bankárok, a hivatalnokok, és egyéb politikusok magukra zárták az óriás diófa ajtót, mely képes őrizni a férfiszívek titkait.
- Uraim! – kezdte Lorenzo.
Határozottan állt a pulpituson. Ellentmondást nem tűrő hangnemben, ünnepélyesen megnyitotta az ülést.
- Azért jöttünk ma este itt össze, hogy végleg döntsünk a városszéli kisház sorsáról. Itália kurtizán házáról, arról a házról, ahol törvénytelen gyermekeink élnek. Arról a házról, melyet éjjelről éjjelre megtöltünk szerelmünkkel, ahol éjjelről éjjelre feloldódunk csodálatos hölgyeink karjaiban.
Lorenzo végignézett lassan, magabiztosan a tömegen.
A férfiak rendkívül kényelmetlenül érezték magukat, krákogtak, fészkelődtek, halk megnyilvánulásukkal fejezték ki felháborodásukat. Lorenzo tudta, hogy mindegyikük, akik most itt ülnek, érintettek a kérdésben.
Elszántan indult küzdelembe Juliaért. Szerelméért.
- Ma este, itt és most! – fojtatta szónoklatát – El kell döntenünk, hogy megtagadjuk azt az életet, vagy kiállunk azok mellett, akik boldoggá tesznek minket! Hazugságban élünk itt mindannyian. Érdekházasságaink, érdek rokoni-kapcsolataink megfojtanak. A városszéli kisház a menedékünk. Jól tudom, milyen ambivalens érzések kavarognak most mindannyiunkban. Felkavarodik a gyomrunk. Tudom. Az enyém is. Mégis, itt és most döntenünk kell! A kurtizánok gyermekei a mi gyermekeink! A város mégis kiközösíti őket. A város nem engedi, hogy iskolába járhassanak. Uraim! Nézzünk mélyen magunkba! Hát milyen igazságtalanság és képmutatás az, amit mi ezekkel a nőkkel teszünk! Feleségeinket megcsaljuk, szerelmeinket eláruljuk! Hát milyen férfiak vagyunk mi, uraim? Gyávák! Gerinctelenek!
- Lorenzo! Mit képzelsz? Hogy beszélhetsz így velünk? Mi juttattunk ide, ebbe a pozícióba! – csattant fel az egyik bankár.
- Az apám, már régen bezáratta volna azt az orgia fészket! – vágott vissza a polgármester.
- Lorenzo, fékezd a nyelved! – fortyant fel egy másik hivatalnok.
- Nem, drága barátom! Nem fékezem magamban a lényt, aki kitörni készül! Ötvenedik évemben járok, tíz éve vagyok polgármester és több mint huszonöt éve élek álarcok mögött. Több, mint huszonöt éve szeretek egy nőt. Nem vehettem feleségül, mert a családom érdekei más nőt szántak nekem. Elfogadtam, belementem a játszmába, melyet apám diktált nekem. Végzetes hibám miatt nem lehettem a nő mellett, mikor szüksége lett volna rám. Az a sorsom, hogy gyermekem egy olyan nőtől született, akihez sem szerelem, sem vágy, soha nem kötött. Az Isten bocsássa meg, hogy így adtam testet egy léleknek! Minden éjjel bűnbocsánatért könyörgöm, hogy tisztuljon az energia, amit örökítettem! A nő, aki életem szerelme, nem szülhet nekem gyermeket. Így rendezte az Isten. El kell fogadnom, mert én döntöttem. Hibásan, újra és újra belementem a játszmába, melyet apám diktált. Megalázkodtam, gyáva voltam. Később talán ravasz. Vagy csak ezzel nyugtatom magam… De nem vagyok boldog! Nem vagyok boldog, mikor a színházban játszom. Mikor otthon vagyok, szerepet játszok, színjátékot játszok. Én viszont nem az vagyok!  
- Lorenzo! Idealista vagy! Nem változtathatsz a hagyományokon!
- Nem a hagyományokról van most szó, Giuseppe bátyám! A társadalmi korlátainkról van szó! Saját korlátainkról, melyeket saját magunknak emeltünk! Képesek vagyunk-e átlépni őket? Van-e bátorságunk ledönteni őket, és változtatni? Merjük-e ledönteni a társadalom rothadó elvárásait?
- Lorenzo, mit vársz? Hogy feleségeink maguktól engedjenek szeretőinkhez? – tört ki a rosszindulatú nevetés az öregekből. – Talán szendvicset csomagoljanak?
Egyre kétségbeesettebb közbekiabálások hangzottak el.
Valójában gyötrődő lények kiáltottak segítségért, alig felismerhetően…
- Marino! Bezzeg a múltkori éjjel úgy etted Carmen melleiről a szőlőt, hogy még én is belepirultam! – kiabált a terem végéről fuldokolva gúnyos kacajában egy másik csapdába zárt lélek.
- Fogd be a szád, Sebastiano! Hogy van a kis Marco? Két éves vagy három? Mit mondtál az asszonynak, mikor a héten papának szólított, és rohant feléd a piacon? Milyen érzés volt hátat fordítani a saját kölködnek? Vörös voltál, mint a rák…
- Hagyjátok abba! Ne bántsuk a gyerekeket! Ők aztán nem tehetnek semmiről! – vágtak egymás sértéseibe.
- Jaj, igen, te aztán férfi vagy a javából! Mikor egy kofa megdobálta tojással Teresat, és közben hangosan ócsárolta, megalázta! Te csak álltál, mint egy oszlop, és rezzenéstelen arccal nézted végig! A nejed meg ott vigyorgott gúnyosan melletted!
- Te mocsok! – rohantak a férfiak egymásnak.
Már nem lehetett tudni ki kezdte a bántó megjegyzéseket. Az elfojtott energia kiszabadult, és kegyelem nélkül utat tört magának. Nem láttak az érzelmektől, az indulattól.
Verekedtek.
Nem tudni, mi volt a való oka ennek az okozatnak…
Mindannyian kínjukat és rothadó életüket ütötték ki a másikból. Talán jobban érezték magukat, ha a másik is szenved. Vannak emberek, akik nyomorultságukban már csak attól érzik jobban magukat, ha a másik embert is szenvedni látják.
Lelkük poklának materializálódását Lorenzo némán figyelte. Szemében könnycseppek gyűltek. Lehunyta szemeit, forró könnyei borostáját áztatták. Magába nézett. Mélyen magába. Bele a szívébe. Ahogy Julia tanította. Poklot látott, forró, bugyogó lávát, mely elpusztít mindent.
Összeszorult a szíve.
Hirtelen mellkasához kapott. Görcsös teste eldőlt, kezdett kihűlni. Félt. Lorenzo minden sejtjében félt. Gyomra émelygett, öklendezett.
Szorosan hunyta szemét, ahogy Julia tanította. Imádkozott. Itt már csak a csoda segíthet. Ekkor minden akaratát, minden gondolatát és szavát elengedte. Elengedte, bele a levegőbe, bele a földbe, a könnyeibe, elégette egóját lelkének poklában. Megértette. Lecsillapította fortyogó lényét, lágy szellő fújta el minden félelmét.
Bátorságot érzett. Hirtelen érezni kezdte, hogy képes rá. Igen, meg tudja csinálni. Megértette, hogy ez az ő feladata. Nem másé. Az ő feladata. Ezért van itt. Ez a küldetése, segíteni Juliat. Testébe visszaszállt az erő. A tűz, mely előbb égetett, most tettektől izzó vörös véráramként lüktetett. Könnyei, mint árvíz tisztították meg szívét. A föld, mely még az előbb táncot járt lábai alatt, és foglyul ejtette, most kősziklává vált, és stabilan tartotta szikár testét. Levegőt vett. Mély, szívét-lelkét átjáró, friss levegőt vett.
A hang, mely ordító üvöltésként kitört belőle, nem e világból való volt. Ronald már vele élt. Lorenzo pedig farkasszemet nézett a lefagyott férfiakkal. Ha neki sikerült felülemelkednie saját poklán, akkor bárki megteheti, minden ember átkelhet saját ördöge hídjain.
A hídon túl pedig a fény vár. Minden embert a saját fénye, saját való lénye. A forrás. Lorenzo rátalált. Lorenzo megtalálta igaz magát önmagában.
- Üljetek vissza a helyetekre! Hölgyeink és gyermekeink ettől méltóbb megoldást érdemelnek! – intette le a város vezetőit Lorenzo.
Az urak visszarendezték soraikat.
- Van megoldási javaslatom. – folytatta a polgármester.
Nagy levegőt vett, és imádkozott, hogy szavai célba érjenek.
- Halljuk!
- Mi is meg akarjuk menteni gyermekeinket!
- Úgy van!
- Igen!
Lorenzo kicsit megnyugodott, mosolyt erőltetett arcára. Juliara gondolt. Lehunyta szemét, hogy erőt gyűjtsön a következő gondolatai megfogalmazásához.
- A városszélén – kezdte – nők élnek. Tizenegy nő és egy fiú. Mindannyian öccsünként szeretjük Giovannit. A tizenegy hölgy kurtizán. Ízisz szerelme tartja őket életben. Immáron több, mint húsz éve megadunk nekik mindent, mire szükségük van. Cserébe ők kéjes gyönyörrel ajándékoznak meg bennünket, éjjelről éjjelre. Ebből a gyönyörből gyermekek fogantak. Ízisz szerelmének gyümölcsei pedig áldottak! Lelkek érkeztek ide közénk, hogy tükröt tartsanak nekünk! Nekünk, felnőtteknek, hogy milyen torz társadalomban élünk! Egy torz közösségben, ahol azok papolnak az erkölcsökről, akik a leginkább élvezik az erkölcstelen bájakat! Egy álszent, képmutató közösségben élünk! Hazug világban élünk, és fuldoklunk, és önpusztító életformát választunk ahelyett, hogy bátran szembenéznénk saját sötétségünkkel, és felülemelkednénk saját poklunkon! Nem tudom, képesek vagyunk-e rá! Nem tudom, képes-e Itália közössége a változások mezejére lépni! Azt tudom, hogy én képes vagyok elindulni az úton! Nem tudom, célba érek-e! De az indulás, csak rajtam múlik! Mert amiben most élek, az rothad, bűzlik, és felemészti lelkem! Lehet, hogy elkezdek valamit, és majd az utókor folytatja! Ám azt akarom, hogy gyermekem elmondhassa, apám volt annyira bátor, hogy rálépjen erre az útra! Az apám hitt abban, hogy képes változtatni saját magán! Az apám elhitte, hogy képes megváltoztatni a hazug világot! Félek. Igen, félek, kedves barátaim! Mert változások sora következik. Új és ismeretlen, és én félek! Ember vagyok. Gyarló vagyok. Azt hiszem, tudom a világot, és a világ bebizonyítja, hogy nem tudok én róla szinte semmit! Bebizonyítja, milyen kicsi pontja vagyok a mindenségnek! Barátaim! A bátorság nem a félelem hiánya! Félelmeink ellenére szembe merünk-e nézni saját küldetésünkkel? Merjük-e azt mondani, igen te az enyém vagy, én a tiéd, gyerünk? Megcsináljuk! Az indulás a legnehezebb! Mindig az indulás a legnehezebb! Ami már mozgásban van, azt csak fent kell tartani! Uraim! Önök itt mind édesapák! Gyermekeik ott, a városszéli kisházban, boldogságukban, szerelmükben fogantak! Amikor holnap reggel szembe néznek azzal az emberrel, aki a tükörből néz vissza önökre, egy gyáva embert akarnak látni, vagy egy tetteiért felelősséget vállaló, bátor férfit? Vállaljuk tetteink következményeit! Különben minden, amik vagyunk, elmúlik! Mert akinek gyermeke van, az halhatatlan!
Lorenzo mély levegőt vett következő szavai előtt.
Nem akart ő mást, csupán felelősségvállalást. Felvállalni tetteik következményeinek felelősségét…
- Legyen nekik külön iskolájuk! Legyen nekik is lehetőségük saját küldetésükre rátalálni, és saját útjukat bejárni! Teremtsük meg a boldogságuk lehetőségét! Mert ez a feladata egy édesapának! Gyermeke küldetésének teljesítéséhez előkészíteni az utat! Teremtsünk egy új világot! Férfiak vagyunk, a teremtés a feladatunk! Nőjeink befogadták szerelmünket, múzsa csókjaikat lehelik arcainkra. A szellemi tett a mi dolgunk! Hozzuk létre az iskolát!
- Igen! Ez az! – helyeselt a tömeg, és állt át Lorenzo oldalára, és állt át a fény oldalára.
- Ma éjjel döntöttünk! Megnyitunk egy iskolát, melyet a város fenntart, és ahol a peremre szorult gyermekek tanulhatnak!
- Ki fogja őket tanítani? – merült fel a kérdés.
- A kurtizánok mind, egytől egyig, művelt, okos nők. Hiszen tudjátok!
- Igen! Valóban ez így van! Sokszor az én Elisabethem jobban látja a gazdasági változásokat előre, mint én. Elképesztő… - tűnődött el az egyik bankár, kinek Elisabeth, Julia legidősebb húga, már három gyermeket szült.
- Jó! – rendezte össze papírjait Lorenzo – Ma este, itt és most, egyszer és mindenkorra, meghoztuk azt a határozatot, hogy a kurtizánok házát nem szüntetjük meg, és minden megszüntetés iránti kérelmet, illetve az iskolájuk megszüntetése iránti kérelmet, azonnal, első fokon elutasítunk! Nincs helye mérlegelésnek! Saját gyermekeink sorsa és boldogsága nem lehet mérlegelés kérdése!
- Így van!
- Holnaptól elindítjuk a régi iskola felújítását, és egy hónap múlva kezdődhet a tanítás!
- Úgy van! – helyeseltek a férfiak.
Az óriási diófa ajtók lassan újra nyíltak. Már hajnalodott. A város csendes volt, pihent. Ki kell pihenni az új energiák érkezését, a régiek távozását! Átalakul, fejlődik, változik az értékrend. Szépen, lassan, halkan és türelmesen.
Megtörténik a transzformáció…
Lorenzo új kapukat nyitott Itália lakosai felett. Rátalált saját útjára, szíve boldog volt. Teljesítette küldetését. Szárnyalt a lelke. Az elmúlt éjjelen újra szerveződött a teremtő energia.
Lorenzo pedig már egy másik dimenzióból élhette életét…