Abban a pillanatban, amikor a kilépő bélyegzőt ráütötték a vízumomra, Erzsébetben megvillant a döbbenet: nem tudok majd hazamenni, hiszen nincs Európába szóló belépő, vagyis visszatérő vízumom – töprengett magában. Igen, két vízumot kellett volna váltanom – bölcselkedtem utólag. A kétségbeesését elkergetni igyekezve, biztatta önmagát: Sebaj, majd Londonban elmegyek a nagykövetségre, kérek vízumot, ez megoldja problémámat.

Jelige: Napsugár

Az ébren álmodás varázsa

Mottó:
Történelmet írunk a mindennapi tetteinkkel, az életünkkel.
 

Akkor álmodik az ember csodát, amikor lehetetlen helyzetbe kerül. A valóság felett szárnyaló lét állapotát a visszarendeződés elemészti, bár akkor már szívesen venné a csodát, hogy az ámulat helyét ne töltse be a szürke, egyhangú valóság.
Az eset még abban az időben történt, amelyet ma már történelemnek nevezünk. Erzsébet az angol nyelv tanulásába annyira belevetette magát, hogy útnak indult a Királyságba, gyakorolni a tudását. A legjobb döntése tudatában, némi önbizalommal, a gazdag élmények reményében indult el, huszonévesen, Nyugatra életében először. Annak tudatában készült fel, hogy ez után a tobzódás után háromévi böjt következik, és ha „jó lesz” 50 dollár erejéig pazarolhatja az ország valuta készletét. Az izgalmak közepette is, elérkezett az utazás napja. A Keleti Pályaudvaron szinte minden  utas fülig érő mosollyal mondott „Isten hozzá”-dot a kísérőjének. Sok ember egy cél érdekében várta az elindulás pillanatát. Az utasok között akadt olyan is, aki nem kívánt „Viszontlátásra!” köszönéssel búcsúzni. Az elindulás előtti percekben a peronon integetők közül valaki fennhangon megszólalt: Ez a vonat Moszkváig meg sem áll! Az utasok arcán egy pillanat alatt a mosoly helyett a kétségbeesés tükröződött, és néhányuknak a szemükben kiült a félelem.   Pár perc múlva a vonat – a rossz vicc ellenére - elindult, de ez az „első élmény” addig tartott, míg a szerelvény Hegyeshalomnál el nem hagyta az országot. A vonat a földnyelv végéig segítette az utasokat a céljuk eléréséhez. A vonatból kiszállva, a hajóhoz vezető keskeny sávon, az országhatáron az útlevél- és vízumvizsgáló vámtisztek strázsáltak. A kikötőben Erzsébet is beállt a sorba, és dédelgette a gondolatait, hogy a Csatornán átkelve, Dover szikláiban való gyönyörködés után Anglia földjére lép majd. Ahogy elnézte a hosszú sort, a nagyapja története jutott eszébe. Ö a XX. század elején indult Amerikába. Mielőtt a hajóhoz értek, a vámhatáron a vám- és útlevél vizsgáló tisztek vizsgálták az útleveleteket. (Akkor még az Amerika földjére való belépéshez nem volt szükség vízumra.) Egyszerűen ment az egész. Az utasok felemelték a fekete színű útlevelüket, a tisztek rápillantottak, (vagy mégsem?) az utasok pedig folyamatosan haladtak tovább. Az alkalommal problémát okozott, hogy annak a bizonyos nagyapámnak nem volt útlevele. Amikor közeledett a célponthoz, az agyába villant, hogy ez az útlevél ránézésre olyan, mint az ő Szent Antal imakönyve. Azt mindig magánál tartotta, mert különösen tisztelte a szegények védőszentjét. A nagyapa elővette a zsebéből az imakönyvét, felemelte, mint a többiek az útlevelet, azzal haladt át az útlevélvizsgálaton és lépett be a hajóba.
Talán hetven év elteltével is később Erzsébet szintén az útlevelüket felmutató utasok között haladt. A vámtisztviselők hasonló unottsággal, a szemükkel intve jelezték az utasoknak, hogy haladhatnak tovább. Az egyhangúságot az Erzsébet, - a többi utasokétól eltérő, piros színű - szocialista országbeli, ún. nyugati útlevelének megvillanása törte meg. Az egyik vámtisztviselő szeme megakadt, a másiké megcsillant, a harmadiké pedig bizonytalanságot tükrözött. Megforgatták, átlapozták ezt a különleges okmányt, majd az angliai vízumnál beleütötték a bélyegzőt. Abban a pillanatban, amikor a kilépő bélyegzőt ráütötték a vízumomra, Erzsébetben megvillant a döbbenet: nem tudok majd hazamenni, hiszen nincs Európába szóló belépő, vagyis visszatérő vízumom – töprengett magában. Igen, két vízumot kellett volna váltanom – bölcselkedtem utólag. A kétségbeesését elkergetni igyekezve, biztatta önmagát: Sebaj, majd Londonban elmegyek a nagykövetségre, kérek vízumot, ez megoldja problémámat.

Erzsébet az érkezését követő nap reggelén London megismerését a magyar nagykövetség felkeresésével kezdte. Azon a napon éppen nem volt ügyfélfogadás. Másnap már bejutott, a gépírónő lett az ügyintézője. A kérelmét annak rendje-módja szerint beterjesztette. Aztán naponta várta a választ, eredménytelenül. Úgy, egy hét elteltével ismét felkereste a nagykövetséget. Kérdésére az önmagát fontosnak érző ügyintéző azt válaszolta, hogy nem tudták elintézni az ügyet, mert ilyen, meg olyan adatok hiányoznak. De, miért nem hívott fel, hiszen megadtam az elérhetőségemet? – kérdezte meglepődve. Tudtuk, hogy úgyis be fog jönni- válaszolta egykedvűen.  Erzsébetnek időben kell hazatérnie, ezért megkérdezte: ha több héten át nem jöttem volna Önhöz, akkor addig semmi sem történt volna? Egyszer csak visszajött volna, hiszen ez magának fontos – vetette oda egykedvűen a fontos  ügyintéző.
A beszélgetésből Erzsébet levonta a következtetést, azt, hogy  más megoldást kell keresnie. Eszébe jutott, hogy van egy meghívása Hollandiába. Nosza rajta, kérek egy vízumot Hollandiába –döntötte el határozottan. Reményteljesen kereste fel a Holland Nagykövetséget. Az előtérben 25-30 ember várakozott. Mindenki színes bőrű, csupán ő voltam közöttük fehér ember. A délelőtt, de már az ebédidő is eltelt, mire dolga végeztével bezárta maga mögött az ajtót. Tanulva az előző esetből, egy hét után visszament érdeklődni. Elküldtük Hágába a vízumkérelmét, még nem kaptunk választ. Legyen türelemmel – nyugtatta meg a tisztviselő. Az időközben eltelt közel két hét alatt már laposodott az Erzsébet egyébként is sovány pénztárcája. Az ifjúsági szállóban reggelente megtöltötte az üvegét csapvízzel, hogy túl ne költekezze magát napközben. A város csodálásával, élményekben gazdagon töltötte a következő napjait, de vízum ügyben semmi sem történt. Ezért már kétnaponként bement az egyik és a másik követségre, érdeklődni, hogy megérkezett-e a vízuma?
A többszöri nemleges válasz után eszébe jutott, hogy a Floridában élő Anna húgával a legutóbbi találkozásuk alkalmával arról beszélgettek, hogy Erzsébet kivándorol. Csábító volt a lehetőség, de akkor benne zsongott a meggyőző érv: az embernek csak egy szülőhazája van. Azonban abban a kényszerhelyzetben, amelybe Angliába belesodródott, megoldást kellett (nem keresni, hanem) találni. Nosza, nekilendült, felkereste „az Államok” Nagykövetségét. A füléig érő mosollyal fogadta a tisztviselő, akinek előterjesztette a kérelmét. Dolga végeztével, elégedetten távozott. London csodálnivaló, de szeretett volna kimozdulni, szétnézni az országban is. A negyedik héten azonban már fogyóban volt a pénze, de vízuma még sehol sem volt. Már csak olyan múzeumokat látogatott, csak olyan helyekre mentem be, ahová ingyenesen lehetett belépni.  Akkor már olyan szűkösen élt, hogy naponta csak kétszer étkezett. Abban az időben, ott Londonban látott először hajléktalanokat mosdatlanul, két nylon szatyorral a kezükben, a padon aludva. Hogy a jövőbeni kilátásait eloszlassa, azzal biztatta magát, hogy a híres emberek, a nagy művészek is fiatalkorukban sokat nélkülöztek.

Igen ám, csakhogy van ennek egy kis bökkenője. A híres emberek, a művészek világától és életétől eltérően Erzsébetnek a kötelezettség erejével haza kellett térnie. Ugyanis, ha itt igen elidőzk, akkor otthon harminc nap után ún. disszidenssé nyilvánítják. Ebben a szituációban az lett volna a legkényesebb, hogy hivatását illetően bíró volt. Vele szemben nagyobbak voltak az elvárások, mint az ún. átlagemberrel, mert a törvények ismeretének és tiszteletének a kötelezettsége, és az elvárható magatartás is vele szemben fokozottabban érvényesült. Miközben tűnődött a megoldáson, eszébe jutott a fogadalma is. Ugyanis évekkel korábban, amikor a húga, Irén, harmadszorra sem kapott nyugati útlevelet, a testvérek, mind a heten, megfogadták egymásnak, hogy semmiképpen sem fogunk – úgymond - disszidálni, mert akkor az otthon maradottak nyomorú sorsra jutnak, a hatóságok rajtunk bosszulják majd meg az eltávozott testvérünk „bűnét”. A fogadalom kötelez, csakhogy abból a szorítóból való kilépéshez keservesen nehéz volt megoldást találni. Már negyedik hete küszködött a visszatérő vízumproblémájával, de mégsem sikerült elintéznie, hogy egy európai országba beutazó vízumot kapjon. Nincs alternatív lehetőségem, mindenképpen haza kell térnem - összegezte a szabad országba bezárt, hazatérési lehetőség nélküli kelet-európai állampolgár. Újra kezdte a nagykövetségek látogatását. Informálisan jutott tudomására, hogy Hollandia nem szívesen veszi a "betolakodókat", főként nem a kelet-európai országokból érkezetteket, mert azok ott maradnak. Uram Isten! Nem betolakodni szeretnék egy idegen országba, nem o maradni szeretnék, hanem haza kell jutnom. Haza akarok menni - mondta. Minden kelet-európai azt mondja - érvelt unottan a tisztviselő -, aztán amikor beengedjük, ott ragadnak a nyakunkon. Kezdett komollyá válni a helyzet, mert Erzsébetet akarata ellenére, sőt, visszatérési szándékával, (az akkori hazai büntetőjogi kategória szerint) disszidenssé minősítik, annak következményeivel együtt, mindazonáltal, hogy rajta kívül álló okból nem tud bejutni a kontinensre. A Holland Nagykövetségről kilépve, új irányt vett. Az Amerikai Egyesült Államok zászlaja alatti kapun lépett be, ahol a teltmosolyú tisztviselő arról tájékoztatta, hogy a bevándorlási eljárás hosszadalmas. A testvéri kapcsolat révén bevándorlók kódrendszerében az ötödik kategóriába sorolták be. Ez azt jelenti, hogy öt-hat évbe, talán még annál is többe telik, mire megtekintheti a Szabadság-szobrot. Szabadság-szobor nélküli is szabadnak érezném magam, ha hazatérhetnék a vasfüggöny mögé – gondolta magában.

Ez után a válasz után Erzsébetnek nem maradt más lehetősége, minthogy a Magyar Nagykövetségén tegyen látogatást. A bizalmatlanságának az volt az oka, hogy korábban olyan idegenül, a felsőbbrendű hatóság távolságtartásával kezelték, amelyet az idegen államok nagykövetségein nem tapasztalt. Persze, a vízum ügy intézésében az előző érdeklődése óta semmi eredményre nem jutottak. Elküldtük Budapestre – hangzott a válasz. Erzsébet elmondta a mindenható tisztviselőnek, hogy vízumra van szüksége haladéktalanul, és addig nem megy el onnan, amíg kézbe nem veszi a Hollandián átutazó vízumot. Határozottan közölte vele, ha a haza nem térése miatt komplikációja lesz, akkor a BBC magyar adása, a Szabad Európa Rádió és az Emigránsok New York-i híradója tele lesz a botrány ízű esettel, mert akkor már csak ennyi esélye marad arra, hogy tisztázza a helyzetét, és a vissza nem térése miatt felelősség ne terhelje. Akkor megtörtént a csoda. A nagyfontosságú személy bement az egyik ajtón, majd később visszatért a válasszal: Ez alkalommal úgy tűnt, mintha emberkénti elbánásban részesítené a honfitársát. Elmondta, hogy az akkori idő szerint délután 2 óra elmúlt. Most faxolnak Budapestre, de a válasz csak reggelre várható. Ez korrektnek tűnt. Másnap reggel Erzsébet a bőröndjét leadta a pályaudvaron, utána bement a Nagykövetségre. Kezébe kapta a hollandiai átutazó vízumomat és az első vonattal elindult hazafelé.

Az országhatárhoz közeledve hatalmába kerítette egy rendkívüli érzés: „Édes hazám, hogy tudok örülni neked?! Meggyőződése szerint akkoriban nem gyakran érkeztek haza a honfitársak ilyen érzéssel ebbe az elszürkült, reménytelen országba. Igaz, itthon még a szűk baráti körben is alig hitték el a messziről hozott "mesét", de a megélt helyzeten ez semmit sem változtatott. Az itthoni élet rendje újra visszaállt. Teltek a hétköznapok a megszokott mederben. Mégis, valahogy Erzsébetet az a különös érzés töltötte el, hogy akaratán kívül valami furcsa irányt vett, a reménytelenség felé táncoló élete. Időnként úgy érezte, hogy nem alanya, hanem tárgya az életének. Elég kusza lelkiállapotot teremtett ez a kettős érzelemvilág. Korábban már megszokta azt is, ami rendezett körülmények között idegen az embertől, visszaérkezése óta pedig nem volt képes visszazökkenni, hozzáedződni a korábbi, megszokott állapotához. Abban az időben történt az a megható esemény, amely az egyhangú állapotból sok-sok tízezer embert kimozdított: Meghalt Illyés Gyula. A hír nemcsak a jobboldali érzelmű polgárokat, hanem (más okból) a hatalmon lévőket is megdöbbentette. A Farkasréti temetőkertben búcsúzni érkezett körülbelül nyolc-kilencezer ember(!)  Ez akkoriban rendkívüli eseménynek számított. A végtisztesség ideje alatt azt a hihetetlen érzést éltek meg az állampolgárok, hogy a vasfüggöny megrepedt. Ahol annyi ember szorongott együtt, hogy a nemzet lelkiismeretét hordozó Embertől búcsút vegyen, ott a hatalom nem a diktatúráé már, hanem a nemzeté, a néppé – érlelődött meg a következtetés. Így élték meg a tiszta érzésű állampolgárok együtt, némaságban, a szoros egymáshoz tartozás és az egymás érzelmi közösségében a sorsfordító történelemnek az első perceit. Benne zsongott a kora tavaszi levegőben valamiféle várakozás, és egy csipetnyi reménység. Ez pedig új erőt fakasztott a megfáradt emberek szívében.

A reménységüket dédelgető, és az összetartozásukban szorongó emberek körében Erzsébet mögött megszólalt egy aggódó hang: ezt az apró teremtést, kérem, ne nyomják össze. Majd én vigyázok rá! - hangzott megnyugtatóan egy válasz. Erzsébet illendőnek találta, hogy megköszönje a jó szándékú személy gondoskodását. És Ő betartotta az ígéretét. Vigyázott rá évtizedeken át, és még mindig azt teszi. Együtt telik ma is az életük. A mindennapi tevékenységük, a munkájuk, az élet terhével való küszködésük tud meglepetéseket tartogatni, gyakran örömteleneket is, de a mai napig megtartják az eskünket: „El nem hagyom, sem magamtól el nem bocsájtom”. Ahogy koptak az évek, egy idő után Erzsébetnek mintha csak álomként tűnt volna fel Anglia, a nagykövetségek, a vízum problémák. Később már maguk mögött tudhatták azt az időszakot, az ifjúságukat, amelyre még édes gyönyörrel visszagondolni is rosszemlékű időszak. Erzsébet azóta, a hétköznapokban is gyakran szavak nélkül mond köszönetet a férjének, és hálát adok az Égnek a találkozásukért.

Erzsébet és a férje, már évek óta együtt építették a jövőjüket, amikor megérkezett a kivándorlási engedélyről szóló értesítés. Az Egyesült Államok Nagykövetségen előkészítették az ügyet. Kérték Erzsébetet, hogy meghatározott időpontban keresse fel a nagykövet urat. Meghatóan bensőséges volt ez a találkozás. A nagykövet úr barátságosan köszöntötte a leendő amerikai állampolgárt, akinek az iratai az asztalán várakoztak. Elmondta az esethez illő néhány mondatát, és készült aláíratni, átadni az okiratokat.  Too late! (Túl késő!) – hangzott Erzsébet válasza. Ő pedig nézett rá, szinte értetlenül. Ezért Erzsébet hozzáfűzte őszintén: Itthon oszlik a sötétség, lassan megvirrad. Már szabad ország vagyunk, és a jövőbe tekintünk,  reménységgel.
Jól megfontolta a döntését? Nem kívánja megváltoztatni a nyilatkozatát? - intette óvatosságra a nagykövet úr.
 Megfontoltan döntöttem - válaszolta.
Nem értem Önt, hiszen ebben az országban, még a megváltozott politikai viszonyok között, egy új társadalmi rend felépítése idején is, ezért a vízumért sok ember a fél életét odaadná.
Én itthon élem meg azt a fél életemet – felelte Erzsébet.
Kézszorítással búcsút vettek egymástól, de a nagykövet úr tekintetében valami csodálkozás és egyben a meg nem értés tükröződött.

Otthon, este, amikor Erzsébet elmesélte a találkozásukat, azt vette észre, hogy a férje szeme különösen fényesen csillog. Amint Erzsébet azokat a perceket megélte, annak a szempárnak a ragyogását nem feledte, magába zárta. Még mindig őrzi, ott legbelül, a lelke mélyén.