Még a pénztárat is, mint az én egyetemi éveim alatt, Questurának nevezik, nehéz volt az eligazodás a kezdetekben. Így figyelt fel Zsófika egy szaladgáló évfolyamtársára, aki hasztalan kérdezősködött, választ nem kapott. Mikor lógó nyelvvel közelébe ért, kiderült, hogy a másoló üzemet keresi, mely ma már elengedhetetlen tartozéka minden intézménynek, így a Pázmány egyetemnek is.

Aztán jóval a forradalom után elszegődtem nagy lelkesen Szekszárdra, itt a főagronómussal kerültem igen jó barátságba, és megszerettem a szekszárdi bort, mely bornak akkor a Vatikán is vevője volt. Az akkori borászok panasza csaknem egyezett a mai panaszokkal, nem veszik a magyar bort.
 

Apám nem akart ügynök lenni. Nem akart bugyuta termékekkel házalni, nem akarta rábeszélni egyik ismerősét sem, hogy vegye-vigye, ami a készletben van.
– Menedzser? Az meg mi? – kérdezte hunyorítva, mintha erősen gondolkodna a szó jelentésén. – Rendes munka, amihez ember kell, nem volna?

Az Irodalmi Jelen kiadója és szerkesztősége (http://www.irodalmijelen.hu)
MORAL HISTORY
címen novellapályázatot hirdet.
 

Arról, hogy nem lettél valaki nem a köz tehet.
Lehet, hogy jelentéktelen a pillanat, hogy tűz rád a forró nap,
De lehet, hogy eldől valami: továbbmész vagy fölveszed.

Szines festmények fény és árnyék
Témája pont megkapó csendéletnek
Vagy éppen látó szürrealista képek

A vele töltött percek mind oly csodásak,
mint az őszi szellő halk suttogása,
mint hasamon selymes kezének lágy fogása.

Setét holdnak feljöttén,
Mikor vércse víjjog,
Színe eltűnt rég,

Tornádó vet szét szilvafa virága
Zokog az angyal féltőn a világra

A templomba fussatok végül gyónni!
Hogy emlékezzetek, utoljára zengem:
Tánc, és memento mori, memento mori!

De én rám a kosz túl soká rakódott;
Jól beolvadok, nem is látnak már;
Lelkem helyére sósav maródott,
S ki lenne az, aki Ilyenre vár?

Az ég legyen forrása tajtékzó tengerek
vízének, s elhal a káromlás, szálljon az ének
Fellegtől vadregényes, büszke, őszi képek.

De küzdj, s találd a megfelelő szelet,           
Hogy kikötődbe, célodhoz hamar elérj még,       
Szerezz igazgyöngyöt, hisz gyorsan jő a sötét éj…

Mert tudom, érzed, hogy benned is ott van
Az a ritmus, mikor szívem szíved
Legédesebb dallamára dobban.

Emberek, kövessétek hát a fényét
bár közelít, de érzem már a végét
érzem végét, az örök sötétségnek

Röpke zagyva forgatag ami volt,
s ami te voltál. Nem volt Hold
mit ígértem; vízparti mínuszos est,
forrócsokis, takarós, ölelni nem rest
butáskodás.

Nem is tudják, hogy milyen jó a játék!
A ’Homo Ludens’ dolga az, hogy játsszék,
És ne szégyelljen szép verseket írni!

Kérlek, ne légy rám mérges…
tudod, lehetetlen vagyok, férges…
nem tehetek róla, hogy mindig elfelejtem,
veled szemben nincs erőm – gyermek lettem.

Törje bár szívedet bármi vészes ár,
Zúgjon szebbet neked a remény lantja,
Hidd el: egyszer majd még szép napokat látsz.

Most együtt, elhagyjuk e zord világot,
lelkünk összeforr, és világít, a
haláltánctól örökkévalóságig.