Valahol egy betonvirág összetört.
Betonszívekben betonérzés lakik,
s a szemetes városokban lüktet a nyár.

Egy halk hang, egy hívogató csalódás,
Bagatellizál, a szíved mélyére ás,
Kápráztató tündérragyogás,

Lábad rég jövőd reményén tipor,
legázolod, mi földedből kinőtt.
Ha most nem vetsz, ne vessél semmikor!

És néztük ámulva, ki ez a tébolyult
Néztük, miért van, hogy az égbolt lángra gyúlt
Mi végre gyötröd elárvult fiaid?

Hogy elment az eszem, ez közismert tény.
Koponyámon belül egy vihogó lény
Kését köszörűn élezi, s hurok
Feszül kezében. Nyálát csorgatja rég;

Te vagy, ki fogod a kezem,
Te vagy, ki hiszel bennem
Te vagy, ki irányítod az életem
Te vagy, ki megbocsájtsz nekem, mindenkor!

nem hullok majd csatában el,
és nem nyel el engem panel-
            szoba
            kosza,

Végtelen tánc ez egy végtelen zenére

Nem is csinált ő mást még soha életébe

Midig ez volt múltja, most jelene, lesz jövője

Homlokomra a vérdíjat már rég kitűzték.
De időm, időm az mennyi van még?

Olyan más vagy, szeszélyes és merész,
nem hagysz bennem józan gondolatot,
illattal üzennek a csillagok,
amikor eltöprengek, mennyit érsz.

Megbotlok, zuhanok, arcomon könnycsepp szalad,
De megcsillan fájdalmam, elveszik a fényben,
Éjfekete világom megszűnik szép lassan,
Fényárban úszik a táj és megáll az élet.

E durva világ selymes iszapjában
Ocsúd, megremeg, majd feltör a művész,
Ki színpadjára lép a hűs habokon.

bár ez formatörő kedves barátom
(na jó a rím kedvéért belátom)
ott kezdődik a vers

A vágyak ráncai szégyenbe hulltak,
hogy arcomra süt, kínos nap-meleggel.
Már az érzelmek itt pirulni jók csak.

az elvek is szellősebbek, mint az öltözködés.
most tükröt tart a szárnyas malac,
és te bólogatva kacagsz.

A versírás magányos rabja lettem,
Antiszoc, mogorva, durva, szótlan.
A legtöbb ötletemet elvetettem,

Tükör ablakod résein betekint a magasztos hold
de  egyetlen csillag sem tüdököl ma rád mosolyt.
Már bizony vége annak hogy az álmod oly igaz volt
s annak is hogy szivedben szerelem széruma folyt.

Semmit sem feledtem.
Minden szó.Minden mozdulat.
Minden pillantás és pillanat.
Minden hang és hangulat.

A zene életszükséglet nem vitás
S te jelented nekem magát a zenét
Ez maga a bűbáj, a huncut varázs

Suttog a vágy és bujdos a kéj,
nem hallatszik már a remény.