És néztük ámulva, ki ez a tébolyult
Néztük, miért van, hogy az égbolt lángra gyúlt
Mi végre gyötröd elárvult fiaid?

Jelige: Dobozok

Apánk

Rólad dalolok, hatalmas ősapánk
Szikrázó akarat, féktelen őrület
Vérmes árnyékodat vetetted miránk
S vállunkra görgetél tonnányi tömböket.

Roppant istenség, suhogtál odafönn
Halállal lakolt, ki szavadban kétkedett
Nem oltá éhed se a kín, se a könny
Vaskarod szórta ránk iszonyú mérgedet.

Mi pedig alattad összebújva álltunk
Szótalan szolgáltunk, szerettünk, imádtunk
Féltünk, mint lövöd haragod nyilait

És néztük ámulva, ki ez a tébolyult
Néztük, miért van, hogy az égbolt lángra gyúlt
Mi végre gyötröd elárvult fiaid?
 

A 21. század Odüsszeusza

Emberről búgj most a fülembe te lágydalu múzsa
Róla, ki végig tisztaeszű s bölcs volt ezidőben
Mert nagyapám ő, kis faluban született Zala mellett
Dolgos-jó falunép eszejárását örökölte
S munkált már odakünn, míg pirkadat ült a mezőre
Hatszor nem látott telet, ám forgott a kezében
A szerszám, kora reggel ment a vetésbe ki mindig
Nyolc testvérét el kell tartani, mert fenyegette
Őket kapzsikezű éhínség, fojtogató vég,
Öccseiből sokat elvitt, apjával siratá meg
Mindet, küzdött élni a sorsot nincstelenül túl,
Vért veritékez az arca, de mint bús Isten, izomtól
S ifjúság hevitől duzzadt karral röpitette
A kaszanyélt, a kapát meg a sarlót, szelte a búzát,
Majd kévébe kötötte, vörösre kimarta a bőrét
Nap hevülő sugarán, ment vízhez üdíteni testét
S kékhaju estén bálban lánnyal ropta a táncot
Víg volt mindig is ő bár verte a végzete folyvást
Éleseszű nagyapám jól tudta a munka gyümölcsöt
Hoz majd; és lám, önmaga lett a szerencse kovácsa
Békeidőbe; de egyszer vérszagu háboru jött és
Délceg férfiuként besorozták őt a seregbe
S harcolt végig a létért, minden korty levegőért
Megvédé bajtársit; mégis többeket ölt le az
Ellen; gránát tépte cafatra a testüket, ámde
Ősöm visszadobálta a poklot; s így menekült meg.
Gépész lett, ügyesen mindent meg tud reparálni
Kerthez is ért még, gyógyerejű téát melegít föl
Éltét érte, e földért, jó magyarért s a családért
Élte egészen; hószinü immár hajkoronája
„Százhúsz évesen; akkor majd halok én el a földbe
Nem adom én lejjebb”- s fiatalnak mondja magát még;
Nekem leleményes Odüsszeusz ő, eme furcsa
Kései században, hol vannak, lám, igaz emberek, hősök.