A zene életszükséglet nem vitás
S te jelented nekem magát a zenét
Ez maga a bűbáj, a huncut varázs

Jelige: Zene

Szívemben zenélő
 

Ahogy a szél játszik a fák lombjain,
S mint a vízesés a zordon sziklákon
Úgy játszik hangod szívem húrjain
S jelent nekem megnyugvást e világon
 
Szeretem mikor ujjaid zongorán
Könnyedén mesélnek történeteket
S nem kell közönség s, hogy színpadon állj
Hogy szavak nélkül mondj el életeket
 
A zene életszükséglet nem vitás
S te jelented nekem magát a zenét
Ez maga a bűbáj, a huncut varázs
 
Nélküled lennem nem élet, nem lét
Dalodban lelked megfogott, eltalált
Hát szóljon; míg szívem játssza ütemét.
 
 

A Vad

 
Különös helyen jártam
Az imént
Puha füvet, harmatot taposott lábam
Mely nem volt kimért
 
Nem volt miért félnem
Lépésem nyugodt
Sötét erdőben bátran léptem
S úgy botorkáltam ott
 
Kedves kis ösvény
Holdvilág fényében
Majd megjelent egy furcsa jövevény
Rémisztő vad képében
 
Ő közeledett felém
Én csak mosolyogtam
Vicsorgott rám a lény
S csak álltam nyugodtan
 
Egy cseppet sem féltem
A szél zúgni kezdett
Egy lépést előre tettem
S a vad megvetemedett
 
Nem értettem
Miért vagyok ennyire nyugodt
Egyszerűen a szemébe néztem
S a rém lecsillapodott
 
Nem láttam mást a szemében
Csak félelmet
Valahogy biztonságban voltam közelében
Ő meg csak remegett
 
Nem tudom mitől félt
Rá nem jöhettem
Szemében csillanni láttam a reményt
De nem értettem
 
Miért fél, s mit remél?
Az előbb még vicsorgott reám
Most meg kérdőn néz felém
Valami változott talán?
 
Értetlenül állok
Ő meg csak néz
S lassan tovább indulok
A vad közelít felém
 
Megyek, ő utánam lohol
Nem sietek
Ő vígan csahol
Nem tudom miért, de liheg
 
Furcsa egy állat
Nem tudom micsoda
Ő engem minek találhat?
Hogy múlt el vicsora?
 
Én csak sétálok
Ő követ szakadatlan
Választ nem találok
S rásandítok finoman
 
Visszanéz rám
Szemében furcsa értelem
Ez a lény egy talán
Meddig tart megértenem?
 
Furcsa lehet ez
Mindig csak kérdezek
Mert érdekel ez
Arról nem tehetek
 
Nem tudok mit tenni
Egyszerűen kísért
Nem hagy nyugodni
Mért kísér, miért?
 
Amerre járok, jön velem
Akár egy hűséges kutya
Megnyugtat, s több nem kell nekem
Csak tudnám, mit akarhat…
 
Szemében olyan értelem
Csillog
Melyet az én jellemem
Felfogni nem tud
 
Leírni nem tudom
Ő hogyan is néz ki
Azt azért elmondom
Senki nem mer közelembe jönni
 
Nem csupán azért
Mert tőle minden retteg
Hanem amiért
Nincs kit közelembe enged
 
Vajon miért jött hozzám?
Miért követ?
Hogyan talált reám?
S miért játssza testőrömet?
 
Ha leülök pihenni
Leül velem szembe
S én próbálom kivenni
Mit nézhet úgy a szememben
 
Ha közeledek felé
Hátrál remegve
Ha meg nem nézek felé
Jön társaságomat keresve…
 
Nem tudom, mit tegyek
Légzésem akad, lábam remeg
Előttem, mint hatalmas hegyek
Tornyosul a szörnyeteg
 
Már hosszú ideje
Hogy kísérget
De sohse jött még így közelembe
Már lassan kerget
 
Eddig nyugodt voltam
Jelenléte bajt nem kavart
Mit akar, nem tudhattam
Viselkedése így sem zavart
 
Megjelenése sem riasztott
Sose féltem tőle
Magától mindig eltaszított
S én tovább érdeklődtem felőle
 
Most egyszer csak megvadult
Vadul közelít felém
Még a szívem is belesajdul
Ahogy néz rám a lény
 
Akkor volt utoljára ilyen
Mikor először láttam
S csak elég volt egy lépésem
Mosolyom, s csak vártam…
 
Mikor nem ismertem
S először láttam
Félnem kellett volna, elismerem
S mégis nyugodt voltam
 
S most, hogy régóta követ
S megszoktam jelenlétét
Az, ahogy most rám nézett
S megmutatta valódi énjét…
 
Nincs még egy dolog
Mi így megrémített
S amit szemével mondott
Még jobban megijesztett
 
Dühös volt rám
Szemében csalódást láttam
Eddig vigyázott reám
Most meg borsódzik a hátam
 
Miben csalódhatott?
Mégis mit várt tőlem?
Mi az, mit tudhatott?
Miért csalódott bennem?
 
Nem kellene félnem
Mi lett velem?
Mit tettem?
És most mit kellene tennem?
 
Vége. Sarokba szorított
Most biztos megöl
Óh én átkozott
Nincs kiút a rém elől
 
Hátam szorosan a fához simul
Érzem kérge rögeit
S a szörny szinte arcomba búj
Látom, s érzem könnyeit
 
Már végkép nem értem
Könnyek? Ugyan miért?
Fennhangon kérdem;
Mit siratsz, s miért?
 
Erre ő lenyugszik
Már nem üvölt
S nem is vicsorít
Szinte kihűlt
 
Hogy kihűlt
Enyhe kifejezés
Arcára mosoly ült
S én tényleg látom, s értem mi e jelzés
 
Hogy lehet ez?
Arca van!
Mégis mit jelent ez?
Esek neki vadan
 
Ki már üvölt
Én vagyok
Ő meg hűvös,
S zavarón nyugodt
 
Mi vagy? Ki vagy?
Mit csinálsz, mondd!
Üvöltök rá akár egy állat
S hevemben rá is támadok
 
Ő meg csak néz lágyan
Bele egyenest a szemembe
Majd lefog finoman, s bátran
S hatalmasat nyilall szívembe
 
Mi történik velem?
Így még sohse éreztem
Egyszerre vágyok, félek, kalapál a szívem,
Lehetséges? Beleszerettem?
 
Lehetetlen. Én olyat nem tudok
S a rém most láthatóan boldog
Én meg egyre nyugtalanabb hánykódok
Ő meg erősen tart, s mosolyog
 
Mit beszélek? Már nem rém
Egyszerre arca lett
S kinek arca van nem rém többé
S a vad belőlem lett
 
Mi az, hogy lett?
Mindig is én voltam az
S ő megszelídített
Hogyan? Nem tudom a választ
 
Az hogy, hogy talált meg
Honnan tudta hogy kell,
Megszelídíteni egy ilyen lelket?
Most sem tudom, s nem is kell!
 
Felnyílt a szemem
Ő még midig szorít
Majd meglátja bennem: Értem!
S testet a testhez még inkább simít
 
Alig kapok levegőt
De nem mert szorosan tart
Még sosem éreztem ilyen erőt
Már minden hozzá hajt  
 
Ő még mindig nem szól
Nem kellenek szavak
Azok úgy sem fejezik ki jól
Hogy pontosan mit is akarnak
 
Megtanult már olvasni belőlem
Nincs se nekem se neki szüksége másra
Én őt teljesen még most sem értem
Nem is kell, csak zárjon be erősen karjába.