A vágyak ráncai szégyenbe hulltak,
hogy arcomra süt, kínos nap-meleggel.
Már az érzelmek itt pirulni jók csak.

Jelige: Katedrális

VII. szonett

Amíg édesen körém fonta karját,
s puha ölébe ringatta a fejem.
Ahogy a mostoha védi a lányát,
bőszen az átkozott kamasz-szerelem
bűnétől, úgy tört ránk a kegyetlen reggel.
A vágyak ráncai szégyenbe hulltak,
hogy arcomra süt, kínos nap-meleggel.
Már az érzelmek itt pirulni jók csak.
S hogy mi gyötör engem, szüntelen veled
hangod lágy tónusában, félénk vonzás,
s vak festőt játszat, velem a képzelet.
Az álomba átkísér a lemondás
     Lassan pillákkal összevarrt szemek
     Fércelt koporsókba vissza, eltemet.

Az elsüllyedt katedrális

(Claude Debussy-La cathédrale engloutie-)

Csipkefodros,
nyurga-tornyos ,
Gótikus magány.

Iszapba rogyott,
könnyel áthatott.
mélybe zárt arány.

Fájó sötétségben,
elsüllyesztve régen,
egy néma katedrális.

A sok lélek után,
búját sírni bután,
oda jár a halál is.

Harangja kong, réveteg,
hangja lassú és beteg
 mint a cseppekbe forrt idő.

Csak lomhán úszik pár edény
 patinás tükrében a fény,
 s egy zöld csipketerítő.

A fáradt falakról ázó, s a csend zavarában
megfagyott hitek.
A fecnikre mállott freskók
torzított valóságát,
így mázolták fel a semminek.
Lebegő padsorok között
néma imákat tátogva
suhannak  a csillámló pikkelyek.
Szemmel nincs itt, amit felfedezz.
Te az égbolt földjéről jött
idegen,
halld meg e különös zenét
hogy neszel a lét,
itt túl az életen .
A legszebb harmónia csend,
így cseng össze a végtelen.