Ugrás a tartalomra

Jelige: Chaplin – VÖRÖS SZŐNYEG

„Olyan nagyképűen, magabiztosan szoktunk ítélni! Megvan a véleményünk: ez ilyen, az olyan. Pedig dehogy tudjuk, milyen a másik ember! Egy másik életből csak a felszínt látjuk, a jéghegy csúcsát. De hogy mi is történt egy másik ember életében a születésétől kezdve mostanáig, hogy mitől lett ilyenné, milyen terheket hordoz, mennyi érték és szépség van benne, csak talán nem volt, aki előcsalogassa, észrevegye - sokszor alig-alig sejtjük!” /Székely János/

 

 

 

Jelige: Chaplin

 

VÖRÖS SZŐNYEG

 

Még ma is emlékszem 1991.Október 10-re.
8 éves lettem, és ez a nap belevésődött az emlékezetembe. Mintha egy szilánkosra tört üveg darabjai fúródtak volna az agyamba.
A farakás tetején álltam. Tudtam, még meg kell főznöm a levest.
Lenéztem az alattam tátongó mélységbe.
Ha a nadrág tönkremegy, abból nagy baj lesz. A kezemben lévő akcióhős figurát szorongattam. A műanyag bábu anya halála után érkezett Sándor bácsitól, aki Amerikában élt. Apa szerint felvitte az isten a dolgát. A sosem látott nagybácsi, én csak így neveztem, de örültem ezeknek a csomagoknak, mert csuda kincseket rejtettek.
Szemeimet erősen összeszorítottam és anyára gondoltam, majd hirtelen elrugaszkodtam. Hangos üvöltésem betöltötte az egész udvart.
- Áááá Superman megmenti a világot!
A földön hemperegtem, szerettem ezt az érzést.
A zuhanás érzését, ahogy a gyomrom a mellkasomig ugrott, a szívem pedig eszeveszettül kalimpált.
Lassan odakúsztam az omladozó házfalhoz. Az apró ablak mocskos üvegén haloványan rajzolódott ki a földön matató ember alakja. Apám az apró műhelyben a padlón görnyedve dolgozott, és napok óta megtiltotta a belépést. A konzervgyár ahol dolgozott fizetésképtelenné vált, így apa hónapok óta nem talált munkát.
A munkások nagy része a külvárosban élt, hangos szitkaiktól zengett az udvar, a rendszerváltást emlegették, egy szavukat sem értettem.
A városban nem nézték jó szemmel a telepről érkezőket, így a munkakeresés legtöbbször kudarcba fulladt.
Apa, anya halála után próbálta összeszedni magát, de a kilátástalanság, és a rólam való gondoskodás kimerítette.
A teher, ami a vállát nyomta ólomként nehezedett rá.
Besomfordáltam a házba. Utáltam főzni, de apám kedvébe szerettem volna járni.
Az apró szegényesen berendezett konyhában ácsorogva, elégedetten nyugtáztam, hogy minden készen áll.
Az asztal megterítve, a leves kész. Mint mindig, leves kenyérrel. Ezt ettük a hónap végén. Minden nap. Néha akadt egy kis krumpli, vagy szalonna.
Apa csendesen lépett be az ajtón. Leült.
Hallgattuk a csendet. Ahogy mertem a vöröslő rántott levest, kirázott a hideg. Egy szelet kenyeret kettétörtem. Apám csendesen megszólalt.
- Fiam ne a sűrűjét…
Néztem az arcát, és úgy éreztem megszakad a szívem, ahogy a fájdalmasan szomorú szempárba néztem.
Nevetni kezdtünk… Apa felállt, és a hűtőhöz lépett.
Az apró zacskóból, fánkot húzott elő, benne egy szál gyertya.
Az asztalra tette majd meggyújtotta. Azt kívántam, bárcsak itt lenne anya, akkor apa arcáról eltűnne a szomorúság, fakó szemei újra életre kelnének.
Az ajtó felöl halk zörejt hallottam, apa húzott maga után valamit.
- Boldog születésnapot fiam!
Lassan emeltem le a papírt. Az izgalomtól remegett a kezem.
Gyönyörű, húzható kocsi volt, még éreztem a festék friss illatát, kerekei gyémántként csillogtak. A szépen megmunkált darab apám keze munkáját dicsérte. Ujjongtam a boldogságtól.
Valami melegség indult el a bokámtól a szívem felé. Játszottunk késő estig, de tudtam valami nincs rendben, valahol egész máshol járt az öreg. Napok óta magában vívódott, aztán mégis rászánta magát. Szerencsét próbál a vörösön.
A hírhedt vörös, így hívtuk magunk között. Nekünk, gyerekeknek tilos volt sötétedés után odamenni, így csak messziről néztük a felnőttek csatározásait, a véget nem érő kártya partikat, a cigarettafüstbe burkolt félelmetes külsejű, elmosódott arcokat. A városból épeszű ember nem merészkedett ide.
Apa az apró kocsira felpakolta a tévét, a falon lévő képet, a perselyből kivette minden pénzünket, és számolt.2000Ft.Ez maradt hónap végéig. Arca megfeszült, fogai közt sziszegte.
- Itt maradsz! Megértetted?
Nem nézett rám, de hangja nem tűrt ellentmondást.
Az ajtót halkan húzta be maga után. Néma csendben osontam utána.
A sötét sikátor halvány fényében cirkuszi hatást keltett alakja. A bokrok mögé bújva figyeltem. Mozgása tétovának tűnt, ahogy lassan a puha vörös anyagra lépett. Cipőjében mintha mázsás súlyok lettek volna. Az ágak közt néztem a cigarettafüst gomolygását. A félelmetes férfiak artikulálatlan beszédéből semmit sem értettem. Apám érkezésével mindenki elhalkult, az összes szempár rámeredt.
A kopasz kövér férfi szája sarkából fogpiszkáló lógott ki, nyakában vastag aranylánc. Fejével biccentett.
Apa leült, játszani kezdtek, és nyert. A kopasz rosszul viselte a vereséget. Haragtól vöröslött az arca, hangosan vetette oda apámnak.
- Mindent vagy semmit!
Szédülni kezdtem az izgalomtól, észre sem vettem a számból kiserkenő vért. Apa minden elveszített.
A két nagydarab férfi könnyű szerrel pakolta le a kocsiról a nyereményt. A kopasz férfi mögött, velem egyidős kövér fiú suttogott valamit apjának.
A férfiak kitépték apám kezéből a kocsit. Az én kocsim.
Nyüszíteni kezdtem, szemeimet égették a könnyek, és hiába dörzsöltem kezemben az apró kabalafigurát, nem segített rajtunk. Apa nem is ellenkezett, gyűlöltem érte.
Rohanni kezdtem, ágak, bokrok szakították szét ruhámat,a könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek. Ma sem emlékszem, hogy értem haza. Iszonyú félelem fogott el a sötét szobában. Feküdtem az ágyon, összekuporodtam, a fülemben csengett a kacagásuk, ahogy kinevették apát. Tervet kovácsoltam, bosszúra vágytam.
Reggel szó nélkül indultam el otthonról.
Ha arra a napra gondolok most is izgatott leszek.
Még most is látom a telep közepén elnyúló vöröslő szőnyeget, ahogy az októberi nap aranysárga fényében tündököl. Látom a mezítlábas kacagó gyerekek vézna testét.
Nem volt bennem félelem, magabiztosan álltam meg a kövér fiú előtt. A gyerekek elhalkultak. A kínos csendben, hallani lehetett szívük apró dobbanásait. A dagi fiú, aki tegnap szemtanúja volt apám vereségének, kicsinylő, gúnyos mosolyra húzta a száját. A hűs szellő megcsapta az arcom, a végső leszámolás, az irgalmatlanul kegyetlen eltiprás járt a fejemben. Eszembe jutott a kocsi, az otthon üresen álló hűtő, és apám. Körülnéztem, megérintett a körülöttem álló gyermekek arca, foltozott ruháik.
A fülemben harangzúgást hallottam.
- Mindent vagy semmit!- szólalt meg a dagi.
Tokája redőit mintha csipke ölelte volna körül.
Lassan letettem a táskát. Belenézett, majd bólintott.
Remegett a kezem, mintha téglákat tartottam volna az ujjaim közt.
Az utolsó lap.
Görnyedő vállamról a győzelem íze merészen rázta le a kiszolgáltatottság érzését. Szemeim lángoltak,ahogy a kezemben lévő lapra néztem. Halkan suttogtam magam elé.
- Fekete Péter!
- Nyertem.
A gyerekek örömükben hangos ujjongással kiabálták a nevemet.
A táskákból előkerültek a kincsek. Volt ott minden, szalonna, kolbász, krumpli, cukor, és a kocsi.
A gyönyörű húzható kocsi. Lassan indultam haza.
Ahogy az ősz télbe fordult, apámnak egyre több munkája akadt.
Egyre többet nevetett, arcáról eltűnt a komorság. Arról
a napról nem beszéltünk többet.
A vörös még létezik, a városi szóbeszéd még mindig legendás helyként emlegeti. Nekem megváltoztatta az életem.
Akkor, ott felnőttem. Eltelt tíz év.
Ebben a nagy boldogságban, ha kiülök az udvarra a letűnő nap fényében groteszk hatást nyújt, a szeméttel, mocsokkal körülvett nyomortelep összetákolt viskói között leterített vörös szőnyeg, ami nélkülöz mindenfajta pompát. Mégis tudom, hogy ez a hely az otthonom.

  

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.