Kávét melegít a rezsón. Amíg felforr, úgy szereti, ha forr egyet, felkapcsolja az udvari villanyt, hogy megnézze, el kell lapátolnia, hogy a tyúkok ne fulladjanak bele a baromfiudvaron, vagy megvárhatja a koradélutánt. Soknak találja, túl vastag a hófehér paplan. Nem vár, hogy felforrjon a kávé, langyosan issza.

Jelige: Megyek anyámhoz

Megyek anyához

A férfi egy órával az ébresztés előtt a plafont nézi. Ma megint mennie kell a városba, újra ezerszázhúsz forint oda vissza. Istenem, gondolja, havonta négyezer-ötszáz. Ráadásul bujkálhat, nehogy ismerőssel fusson össze. Hónapok óta aggasztja a városi út, de most fél, nem hagyja aludni. A csörgésre, öt óra nulla nullakor, mint minden reggel, azonnal villanyt kapcsol, kibújik a paplan alól a hideg szobában. Szemét behunyja, ne bántsa a kisvillany fénye. Papucsba bújik, vállára húzza a paplant, üldögél egy percet az ágy szélén, hogy a csontok, az inak visszatérjenek nappali helyükre, a feje kitisztuljon az álmokból, az éjszakából, a rosszkedvből. Az első öt perc a rosszkedvé.
   Ma péntek, ágyaz. Más napokon soha nem tudja előre, meddig dolgozik, csak simít a lepedőn, felébe hajtja a takarót, felveri a párnát. Most élére kockázva egymásra lapítja az ágyneműt a komód erre szolgáló fiókjába, az éjszakai párna helyén eligazgatja a két díszpárnát. Közben eldönti, ha szombatra, vasárnapra nem kerül sürgős megrendelés, lehúzza az ágyneműt, bevágja az ágyneműt a mosógépbe. Nyár óta nem cserélte, most pedig itt a december tizedike.  
   Visszaül az ágyra, kihúzza a szőnyeg sarkán álló félcipőből a zoknit, beleszagol, felveheti-e még egyszer. Büdös, előrángatja a zacskót a fotel alól, a tegnapit bedobja a többi koszos zokni közé.  A szomszédos fiókból tisztát kotor elő, nyög, amíg a lábára erőlteti. Fáj a háta. Egyszer jobban, máskor kevésbé, de mostanában minden reggel megszenved a derekával. Később beáll, nincs akadás, nincs fájdalom, de a lábhoz kapcsolódó reggeli mozdulatokat nem szereti a hát. A zokni mozdulatával a cipőt is megköti, csak eztán lép nadrágba, húzza át fején az inget, a pulóvert. Serceg arcán a borosta, a héten nem borotválkozott. A héten gyorsabban nőtt, gondolja a férfi. Pénteken borotválkozik, mindig pénteken, indulás előtt.
   – Jó reggelt, anyuka! – morogja a konyhába érve. – Hideg van, bedurrantok.
   Nyitja a sparheltajtót, a ládából faforgácsot markol össze, megropogtatja, hogy ne ugorjon szét, egyik kezében a forgács, másikkal fölé helyez egy forgácsból préselt téglát. Évek óta ezzel fűt, évek óta nem kényszerül fát vásárolni, csak szenet hozat néha. Az alapanyagot a munkahelyéről szállítja naponta. Télen is, nyáron is. Régebben, amíg hazajárt ebédelni, kétszer fordult a hulladék fával megtaposott, hálóval fedett talicskával. A fészer felét, ami javítóműhelyként szolgált, amíg az apja élt, leválasztotta. A nagyobb térben tornyozza fel a kezeletlen forgácsot, előtte a kis kézi prés. Négy téglát készít egy menetben, úgy tárolja, mint a rendes téglát, kötésben, sarkosan.
   Elhúzza a függönyt, gyanúsan fehér odakint minden. Havazik. Nagyon. Szél nélkül, kövér, lusta pelyhekben. Látja, ahogy lassan átlebegnek az utcai lámpa fénykörén.
   – Esik ez a rohadt hó, anyuka – mondja a férfi, – cipőt kell cserélnem.
   A konyhaszekrény aljából a cipős dobozzal együtt kiszedi az egyik bakancspárt, gondosan körbezsírozza.
   Kávét melegít a rezsón. Amíg felforr, úgy szereti, ha forr egyet, felkapcsolja az udvari villanyt, hogy megnézze, el kell lapátolnia, hogy a tyúkok ne fulladjanak bele a baromfiudvaron, vagy megvárhatja a koradélutánt. Soknak találja, túl vastag a hófehér paplan. Nem vár, hogy felforrjon a kávé, langyosan issza. Két vékony, bevagdosott szalonnaszeletet dob egy serpenyőbe, kanálnyi zsírba. Középszélre húzza, meg ne égjen, mire végez a hóval. Belepillant a vízmelegítő fazékba, elegendő mosdásra a víz, vagy pótoljon.
   – Húsz centi esett, anyuka, nekilátok, jó? Teszek még tűzre.
   A hó tapad, a vesszősöprű alkalmatlan, hólapátra cseréli. Harmincöt méter a baromfiudvar, húsz az udvari budi, tíz a kút. A kútig érve azt gondolja, na, negyede kész. A budinál azt, a fele. Recseg az öreg betoncsíkon a fémlapát. Elakad a kiemelkedő kavicsokban, hangos. Tíz perc. A tyúkok itatóját is körbetolja. Végül marad az utolsó leágazás, öt méter a fészerig. Visszaballag a lapáttal, letámasztja az eresz alá, fogja a kukoricás dobozt, a vizeskannát, önt az itatóba, a kukoricát vékonyperemű ládába szórja, és kitárja az ólajtót. A tizenkét tyúk mind idei termés, a tavalyi kakast se tartotta meg anyja a régi fészekaljból. Állnak a létra előtt, halkan vartyogva, tanácstalanul bámulnak az átalakult udvarra, nem zúdulnak le a kisvályúhoz, ahogy szokásuk. Hülye tyúkok, morogja.
   A kútnál érzi a sparhelt füstjét. A füst nem az ég felé úszik, mint rendesen, a felhő lenyomja a két öreg meggyfa közé, ott megáll. Az utóbbi években az égő forgácstégla füstjéből megállapítja, milyen fa forgácsával fűt éppen. A mostani fűszeres, kesernyés, csak dió lehet. Sok dió fordult meg a keze között az utóbbi tíz évben. Jutott olyan úri év, amikor csak diófát esztergáltak. Sakkfigurákat végtelen menetben hónapokon át. Aztán ismét és ismét. Sokat keresett, sikeres időszak volt. Álmában is bástyát és futót esztergált. Éppen úgy, mint mielőtt bezárták a gyárat, ahol éveken át menetet vágott, menetet menetre.
   – Eltoltam, anyuka – mondja a konyhába érve, – a bejáratig nem, azt majd, ha megjöttem.    
   A sülő, felkunkorodó szalonnát kézzel megforgatja, roppant a megkeményedett bőrön, hogy a másik fele is átsüljön, a serpenyőt középre tolja, ahol legforróbb a tűzhely. Felüt két tojást, finoman, hogy a sárgájuk egyben maradjon, a szalonára teríti. Csipetnyi sót pörget rá a falra akasztott kék porcelántartóból.
   Ekkor éri az inger. Nem gondolkodik, klozettpapírt tép a konyhában tárolt gurigáról, a budiban átnedvesedik.
   – Nem szellőztetek, anyuka, ma nem maradt hagymavágásra idő, ha nem bánja – mondja a konyhaajtóból.
   Tovább zuhog a hó. Újra ropog a bakancs alatt az eltakarított járdán. A nadrágjára ül a jéghideg deszkán, nehogy az egyik goromba hatás elnyomja a másikat. „Aki eszik, szarik.” Ezt gondolja. Aztán ezt: „Szegény apám mondta reggelenként, aztán rohanhatott a vonathoz, mert örök rekedése volt.” A férfi minden reggel ezt gondolja, ezzel fejezi be, és megállapítja, neki még nincs. Figyeli a nyitott ajtón át a rendületlenül hulló havat.
   Aztán langyos vizet önt a hokedlin várakozó lavórba, arcot mos.
   – Nincs időm borotválkozni, anyuka, bebaszott a hóesés – mondja törölközés közben. A lavórt visszatolja az asztal alá, a helyére. Kenyeret szel, konyharuhával fogja meg a serpenyő vékony, átforrósodott fülét, a kopott viaszosvászon terítőn fehér csempe, arra teszi. Két tükörtojás, alatta két szelet sültszalonna. Villával megforgatja, hogy gyorsabban hűljön.
   Amíg a reggeli hűltére vár, végiglapozza a városban feladandó csekkeket, tizedike van. A villanyt, a tetőjavítás hitelrészletét, a gyerektartást. Felesége hét éve hagyta itt a faluvégen, elvált, magával vitte a két gyereket, és elvitte az akkoriban jónak számító keresete negyven százalékát. Kicsinek találta a férfit, és reménytelennek. „Kicsi vagy és reménytelen!” Az összeg azóta úgy maradt, de a fizetése felével csökkent, a gyerektartás előteremtése közel három heti munkájába kerül az esztergagépen. Ha egyáltalán van munka, ha a főnök szerez megrendelést. Mert megesik, hogy két hét meló, két hét várakozás. Fordulhatna bírósághoz, hogy csökkentsék, mert megváltoztak a körülményei, de nem fordul. Amíg bírja, megoldja. A papírok fölé rakja anyja bankkártyáját, amire a nyugdíja érkezik, az egészet utazó télikabátja belső zsebébe csúsztatja, hogy indulás előtt ne kelljen foglalkoznia vele.
   Soha nem jutnak eszébe a gyerekei, a nagylány és a fiúcska. Kicsik voltak, kettő és háromévesek, amikor anyjuk összecsomagolta őket. Nyom nem maradt utánuk. Se egy játék, se kisruha, rékli, cipőcske. Volt feleségre arcára se emlékszik. A nagyszobába, ahol éltek, soha be nem lép. Az évenkénti karácsonyi lap az egészből. Drága karácsonyi lap, gondolja, amikor a postára adja a gyerektartást.
   A maradék kenyérrel tisztára törli a serpenyőt. Így mosogat. Kapucnis viharkabátot húz, kilép a konyhából, előtte lekapcsolja a villanyt, elzárja a sparheltet.
   – Megyek, anyuka – mondja búcsúzóul.
   Kitolja a lépcső alatti parkolóból a gumikerekű talicskát, indul. A kapuban megáll. Sötét és mozdulatlan minden. A hó halk neszezéssel hull a sűrű, mély csendben. Hat perce maradt, hogy a műhelybe érjen.
   Messziről látja, hogy a főnök házánál ég az udvari villany, közelebb érve azt is, a hó ellapátolva a műhelyig. Beérve hangosan köszön, hogy tudják, megérkezett. A műhely inkább bővített nagyszoba a klasszikus parasztház végében, mintsem hagyományos munkahely. Alacsony mennyezetű, kisablakú, meleg. A megmunkálandó fa illata beszorul, mint a kenyéré a pékségbe, jó belépni. A férfi nagy levegőt vesz, mint aki hazaért. Az előtérben lerázza a havat a viharkabátról, fogasra akasztja, köpenybe bújik, belép. A fáskályha begyújtva, a mai alapanyag előkészítve, a tegnapi termés kiszedve a pácból, felültetve a szárítórácsra. Mint minden reggel.
   Harmadik hete tányért esztergál. Mélytányért, laposat és kistányért, jól kiszárított, gondosan tárolt topolyafából. A fűrészgépet az öreg kezeli, ő szabja le a korongokat a törzsről, szortírozza, melyik mire alkalmas, tornyozza fel az esztergagép és a fal közti trepnire, hogy kézre essen. Könnyű munka, egyszerű futamok, tányéronként három tokmányállítás. Semmi gond, a kéz megőrzi a határokat, a koordinációt, nem kell méregetnie. Tegnap, tegnapelőtt lapostányért gyártott. A harmada maradt mára. Talán végez. Ha minden rendben, ha megnyomja, a laposakkal végez ma. Gépet kapcsol, ellenőrzi a beállításokat, rögzíti az első korongot. Fölé hajol, és megszűnik a világ, a fa és a kés alól kanyarodó forgács átveszi a hatalmat.
   Néha benéz a főnök, szikár, bajuszos ember, hosszú nyakkal, hosszú karokkal, rövid ősz hajjal, a falu gépésze volt, mielőtt nyugdíjba küldték, nem szól, nem beszélgetnek, csak int, hogy jó munkát. A férfi abból érzékeli az eltelt időt, hogy kopott kék bársonyotthonkában belép a főnök felesége, mosolyogva egészen a gépig sétál, a férfi fülébe kiabálja, Lacika, tálaltam, gyere ebédelni, rögtön egy óra! A férfin végigfut az asszony konyha- és nőillata.
   – Ezt befejezem még, Zsuzsa néni, és megyek – mutat a férfi a gépben lévő félkész tányérra.
   Tíz év van köztük, a nő tízzel idősebb. Utcabeliek. Amikor a férfi nyolc volt, a nő tizennyolc éves anya, akit illett magázni. Így maradtak. A ház asszonya tegezi a férfit, ő magázza, nénizi a háziasszonyt.
   A férfi leállítja a gépet, megszámolja a napi termést, beírja a füzetbe. Fejben kiszámolja a keresetét. Elégedetlen, de fél nap az fél nap, dünnyögi. A sarokból előtolja a talicskát, megpakolja a napi forgáccsal, ráfeszíti az erre használt hálót. Kezet mos. A műhelyből kilépve látja, zuhog az eső. A hó szinte eltűnt, az udvart elöntötte a víz, csak a járdaszint emelkedik ki. A talicskát az eresz alá állítja.
   A verandán terítettek. Mindig a verandán ebédel, egyedül. Levest, másodikfélét, desszertnek néha süteményt.
   – Lacika – kérdezi az asszony, amikor a levesestálat hozza, – mész ma édesanyádhoz?
   – Persze – válaszolja. – Péntek van.
   – Viszel neki egy kis zserbót?
– Köszönöm, Zsuzsa néni. Örül majd a zserbónak. Mostanában édesszájú lett, kívánja az édességet. Csokoládét szoktam venni, ha jut rá.
   – Nem javul az állapota? Januártól nem engedik ki, hogy lehet, hogy nem gyógyul?
   – Nem tudom, Zsuzsa néni. Látni nem látom, hogy gyógyulna, az orvos nem beszél pontosan, kicsit mindig jobban van, jön, megy – mondja a férfi, mialatt a húslevest kanalazza, és arra gondol, csak eszükbe ne jusson meglátogatni egyszer.
   – Viszel neki befőttet is?
   – Igen, köszönöm.
   – De az üveget kérem vissza, már kettőt nem hoztál vissza, a kórházban csak kidobják, itt meg mindig üveghiány van befőzéskor.
   – Visszahozom őket, Zsuzsa néni.
   Az asszony kis csomagot készít, benne apró tálcán a sütemény, a szilvabefőtt, a férfi ekkor már a csirkepörköltnél tart. Gyorsan végez.
   – Rágd meg, Lacika, ne falj, mint a gép, nem kell rohanni, egy óra a vonatig – szól rá az asszony. – Ízlik?
   – Nagyon finom, köszönöm.
   A férfi elköszön, tolja a talicskát a forgáccsal, kezében leng a fehér szatyor az ajándékokkal, viharkabátján hangosan kopog az eső. Feltámadt a szél, rázza a bokrokat, az eső hullámokban esik, egyszer innen rohamoz, máskor onnan, bever a férfi arcára a mélyen előreengedett kapucni alá. Hazaérve kiszedi, helyükre rakja a tegnap préselt fatéglákat, a most hozott ázott, átnedvesedett forgács felső rétegével megtömi a négy rekeszt, ráhúzza a szárnyas csavarokat.
   A lakás nedves és hideg, de most nem gyújt be, rögtön indul a vonathoz.
   – Anyuka, Zsuzsa ma zserbót is küldött – mondja a konyhába lépve. Kicsomagolja a tálcát a selyempapírból, négy szép darab. – Elvágom őket félbe, akkor nyolc, kitart egész héten.
   – Tökig elázott a bakancsom, anyuka, cuppog benne a lábam, hiába kenegettem zsírral ebben a hétszentséges időben.
   Mielőtt indul, előszedi, és újra átnézi a csekkeket, egyenként ellenőrzi, nehogy a városban derüljön ki, itthon felejtett valamit. A kis kártyalapot az anyja kódjával külön zsebbe rakja minden eshetőségre. Erről eszébe jut, a konyhaasztalról elveszi a befőttes üveget a ringlószilvával, felnyitja a sarokban álló hűtőládát, a bal oldali rekesz polcára helyezi. A nagyobb, jobb oldali részben ül az öregasszony felhúzott térdekkel, bordó melegítőben, piros, kötött sapkában, a rekesz aljára engedett kézzel.
   – Szilvabefőtt, anyuka. El ne felejtsem visszavinni az üvegeket.
   Mielőtt visszacsukja a fedelet, óvatosan megérinti az öregasszony vállát.
   – Megyek a kórházba, anyuka, magához. Leveszem a nyugdíját, feladom a csekkeket, tizedike van. Nem jövök csak a hatos vonattal. Ne várjon előbb.