A rendszerváltás idején nem ez volt az egyetlen elhibázott elképzelés. De legalább újmódian lehetett pofára esni. Saját tápunk volt például az a csali, amire ráharaptunk, és amire ráfaragtunk. De ez az „öröm” még odébb volt.

Jelige: Epavukli

Csita

A Csita szó nálunk nem egy kedves majom nevét jelentette. Egy kedvetlenét sem. Ez egy gyógynövények keverékéből készülő táp elnevezése… lehetett volna. A „ta” szóvég a „táp” rövidítéséből származott. Hát a „csi”?
Nos, Lóri barátom korábban egy nagy mezőgazdasági kombinátban dolgozott, ahol mindig nagy anyagi vesztességet jelent az az előírás, hogy a csirkéket eladás előtt három héttel már nem szabad gyógyszerezni. Ilyenkor azonban jelentősen megnövekszik az elhullás aránya. De ha gyógyfüvekből kevernének valami gyógytápot, amit nem tilt rendelet, az segítene a problémán. Ez a táp hallgatna tehát a „Csita” névre? A „csi” csirkét jelent?
Igen is, meg nem is. A „Csita” név megszületésének története nem ilyen egyszerű. Elmesélem.
A dolog azzal kezdődött, hogy a rendszerváltásként emlegetett időszak táján be akarták tiltani a csigák gyűjtését. Vagy legalábbis fontolóra vették a dolgot. Félő volt ugyanis, hogy erdeinkből lassan eltűnnek az ehető csigák, akkora vehemenciával gyűjtötték (és gyűjtik azóta is) őket.
Nem csoda. Azt jól tudtuk, hogy a csigákkal való üzletelés a legeslegjövedelmezőbb vállalkozás idehaza. (Legalábbis a tisztességesek közül.) Egy forintnyi ráfordítással egy dollár bevételhez lehet jutni általa. Nincs még egy olyan termék, amivel ilyen jól lehetne keresni. Igaz, csak nyaranta, mert a csigák télen úgy elbújnak, hogy nincs ember, aki megtalálná azokat.
- Hű, de jó lenne télen is csigát árulni! – ábrándoztam. - Nem kéne megpróbálnunk az éti csigát háziasítani? Háza már úgyis van. Próbáljuk meg őket valahogyan tenyészteni!
A gondolatot tett is követte. Belevágtunk Lórival. Egye fene, legfeljebb meggazdagodunk. A dolog annál is megvalósíthatónak látszott, mivel akkoriban egy másik vállalkozásnál Amerikából importált, különleges gilisztákkal próbáltak anyagi jólétre szert tenni.
A csiga persze eszébe jutott másoknak is, sőt, neki is vágtak a dolgoknak. Ki így, ki úgy. A Répcelak felé vezető országút mentén például bekerítettek egy nagy területet, és kitettek egy táblát „Mi vagyunk a csiga-bigák” felirattal.  
- Nem így kell ezt csinálni! – mondta Lóri barátom, látva az említett táblát. - Az a kerítés csak a csigának akadály, de a kutyáknak, rókáknak, borzoknak nem. Jókat lakmározhatnak ebben az ingyenkonyhában, a tenyésztő meg bottal ütheti a csigák nyomát. Inkább egy sufnifélét kéne bepolcozni, és odatelepíteni a begyűjtött csigákat. De nem csigatempóban. Gyerünk!!!
A háziállatokat általában etetni és itatni kell. A csigát viszont nem kell itatni, csak etetni, mert elegendő neki az a nedvesség is, ami a táplálékául szolgáló növényekben van. Éljen a csiga, mint háziállat! De min éljen?  Mivel tápláljuk őket? Egyáltalán: - Mit eszik a csiga?
Ekkor támadt fel Lóriban ismét a csirkés gyógytáp gondolata, mert – szerinte - ugyanaz a keverték, amely segítene a csirkéknek abban, hogy jó erőben és egészségben éljék meg haláluk napját, megfelelne a csigáknak is mindennapi étekül.
A „csi” előtag az elképzelt táp nevébe tehát egyszerre utalt a csirkékre és a csigákra is. Hát nem zseniális?
Már csak a lényeg hiányzott: egy csigák tenyésztésre alkalmas fészer, meg egy fószer, aki nevelgetné őket. De ha az elnevezést ilyen bravúrosan oldottuk meg, menni fog a többi is, gondoltuk.
A rendszerváltás idején nem ez volt az egyetlen elhibázott elképzelés. De legalább újmódian lehetett pofára esni. Saját tápunk volt például az a csali, amire ráharaptunk, és amire ráfaragtunk. De ez az „öröm” még odébb volt.
A giliszta projekt, melyet példaképünknek tekintettünk, tőlünk függetlenül, egy testhossznyi előnnyel, jól futott. A nyugati extra giliszta - szemben a keleti póriassal - jóízűen elfogyasztja a trágyát, amely emésztőcsatornája másik végén kincset érő humuszként bukkan elő. Képes a sza...ból aranyat, illetve aranyat érő humuszt alkotni. Szenzációs!
Sza…t olyan drágán még sosem lehetett eladni hazánkban, mint azidőtájt, hiszen a piac törvényeinek megfelelően a hirtelen megemelkedett kereslet fölverte a luxusgiliszták táplálékának árát. Legdrágább a szamártrágya lett, mert az volt a bio-giliszta legkedvesebb csemegéje, és mert csak a négylábú szamaraktól származó trágya jöhetett szóba. A kétlábú szamaraké ezen a piacon sza…t sem ért.
Nahát! Ha ők tudnak gilisztát tenyészteni, nekünk bizonyára sikerülni fog csigákat nevelni. Úgy éreztük Lórival, hogy a gazdagság már az ajtónkon kopogtat. Nem tétlenkedtünk. Először is egy olyan helyet akartunk találni, ahol létre hozhatnák első csigafarmunkat, amely azután - vágyálmaink szerint - osztódással fog szaporodni.
A megfelelőnek látszó hely pedig az ölünkbe pottyant. Aladár - közös ügyvédismerősük – néhány barátjával feltalálta az Első Hazai Privát Kamarát. Azt nehéz lenne megmondani, mi is lett volna ennek a lényege, mert az alapítók csak azt szajkózták, hogy ezzel majd sok pénzt lehet keresni. Feltehetően a remélt tagdíjakból.
A pesti cégbíróság azonban 1988-ban elutasította a Privát Kamara bejegyzését. Protekció után kellett nézni. Így akadtak ők össze Szántó úrral, aki akkoriban a rádió munkatársa volt, egyben képviselő is a „régi” parlamentben. Nos, ez az úr elintézte, hogy vidéki székhellyel mégiscsak bejegyezzék Aladárék Kamaráját, de cserébe ő is kért egy szívességet: Támogassák meg őt Aladárék az elkövetkező, már demokratikus választáson. Aladár viszont minket kért fel arra, hogy segítsünk neki ebben, mert nem volt semmiféle ötlete.
Márpedig ennek egyetlen módja van: a korteskedés, aminek az a lényege, hogy az illetőt minél jobb színben kell feltüntetni választóinak szemében. Mivel akkoriban tucatjával szűntek meg cégek, egyre többen veszítették el állásukat, meg voltunk tehát győződve arról, hogy aki új munkaalkalmakat teremtene az friss munkanélküliek számára, az lenne a legkedvesebb a választók szemében.
- Levisszük hozzájuk a csigázást, az jól jövedelmező munkaalkalmat jelent majd minden rászorulónak. – gondoltuk, így beszálltunk Szántó úr korteshadjáratába. Megegyeztünk abban is, hogy ezt ő hozza nyilvánosságra.
Azonnal sajtótájékoztatót rendezett a volt városi pártbizottság még alig kiszellőztetett székházában, amelyben az Első Hazai Privátkamara is helyet, sőt, székhelyet kapott.
- Elintéztük, hogy itt székelhessen az Első Hazai Privát Kamara - hirdette boldogan Szántó úr, és nem értette, hogy miért mosolyognak többen is a helyiségben.
- Ezzel nem csak a társadalmi igazság győzött, - folytatta az újabb parlamenti ciklusra szóló székfoglalóját – hanem a kamara segítségével olyan vállalkozásokat is ide tudunk majd hozni, amelyek új munkalehetőségeket kínálnak válságba jutott vidéküknek. Az első már itt is van!
Ezek voltunk mi. Mi pedig bejelentettük, hogy aki akar, az betársulhat vállalkozóként is.
Ott, a helyszínen ugyanis újabb szenzációs ötletünk támadt. Házasítsuk össze a karton dobozok olcsóságát a faládikák színvonalasabb kivitelezésével, vagyis kombinálni kell a kétféle alapanyagot! Így kis példányszám esetén is viszonylag olcsón lehet színvonalas csomagolást produkálni. Igaz, ehhez egy kis kézimunkára is szükség lesz, de hiszen a környékbeli kezek éppen ez után áhítoztak.
Így született meg az új cég, a mi cégünk, melynek Szántó úr volt az ihletője. Pedig nem volt valami szép múzsa. Még bandzsított is. Úgy látszik, később emiatt sikerült minden fordítva.
A vállalkozás a Helyi Csomagoló KFT nevet kapta, és el voltunk szánva a legjobbakra: a munka beindítására. A csigák meg – azt gondoltuk - visszabújhatnak csigaházukba.
De ember tervez, Isten végez. A sajtótájékoztatón meghirdetett helyen és időben, ahol olyan a jelentkezőket vártunk, akik majd vállalkozóként csatlakoznának a céghez, mindössze két embert találtunk. Az egyik érkező ráadásul félreértette a helyzetet. Ő csak annyit tudott, hogy itt dobozokról lehet majd tárgyalni, márpedig neki sürgős szüksége volt ládákra, - csodák csodája - éppen csigák exportálásához.
Nagy szellemek, ha találkoznak! A Csomagoló KFT csigák dobozolásához gyárt majd alkalmas ládákat, amelyeket főleg a mi csigáinkkal fogunk megtölteni. Főleg télen! Heuréka! Mégis lesz értelme az új terveknek, és nem marad régiben a bús magyar élet. Lehet csigafarmunk is, csomagolhatunk is. Vidéki „2in1” akció. Ha Isten velünk, ki ellenünk?
A másik érkező a bájos Terike volt. Elmondta, hogy a férje teherautós vállalkozó, ő maga viszont munkanélküli, mert a háziipari szövetkezet, ahol addig dolgozott, nemrég megszűnt. Pénzük nincs sok, de majd megpróbálnak összekaparni „néhány Forintot”. Meghívott minket magukhoz a szomszéd településre, majd hazalibegett. Mi – természetesen - elfogadtuk a meghívást.
- Kezét csókolom, Terike - köszönt egy régi gavallér modorában Lóri, amikor délután elmentünk hozzájuk, sőt, annak rendje-módja szerint rá is lehelt egyet az említett kacsóra.
Terike elpirult. Igaz ugyan, hogy nem tartotta magát vidéki libának, hiszen be volt vezetve náluk is a víz, a csatorna, sőt, a telefon is, de a kézcsók még nem.
Jelen volt a féltékeny ember hírében álló férjuram is, aki nagyot nézett az általa eddig csak filmekben látott jelenet kapcsán, de filmekből művelődő emberként tudta azt is, hogy a kézcsókot nem követi azonnal az ágyjelenet.
Teriék szabadkoztak, hogy az alaptőkébe csak százezer forinttal tudnak beszállni, de megjegyezték, hogy másokat is be tudnának vonni a környékbeli emberek közül, akik szintén állás nélkül maradtak. Így jutottunk el Pintes Sanyiékhoz, akik a község másik végén laktak.
- Pénzem ugyan nincsen, de beadhatom apportba a sufnit - vágta ki az adut Sanyi. Elcsodálkoztunk, hogy valaki itt, az Isten „háta megett” ennyire ért a cégalapításhoz, de szó nélkül követtük Sanyit a nevezetes épület megszemlélésére.
- Rendben van. Ha megcsinálod a szükséges átalakításokat, lehet szó a ládagyártás elindításáról. – mondtuk Sanyinak.
Sőt, egy olyan fészerre is bukkantunk a telek másik végén, amely alkalmasnak látszott első csigatelepünk létrehozásához. Úgy éreztük, hogy nem csigatempóban fut velünk a szekér!
Volt már hely, volt, aki boldogan tenyésztett volna, sőt olyan is volt, aki megvenné a csigákat. A csigák ügye mégsem haladt előre, mert nem volt tenyésztörzs, pedig az előírások szerint tenyésztésre szánt állatot eladni csak úgy lehet, ha már van törzsállomány. A meggazdagodás útja akadályversenyhez kezdett hasonlítani.  
- Fel kell tudnunk mutatni – mondta Lóri, aki ebben szakértő volt - az állatok családfáját, több generációra visszamenőleg. Melyiknek melyik volt az apja, az anyja, stb.
Az anyja! Számozzuk be a csigákat, és figyeljük, hogy melyik állat melyikkel párosodik? Barátaink agyában máris megszületett a csigapásztorság vidám gondolata, ami egyszerű feladatot jelent: figyelni kell majd a csigák nemi életét, és minden aktust feljegyezni. Ketteske a heteskével, hármaska az egyeskével, és így tovább. Ráadásul mindez csigatempóban.
De mindenre, ami szent: a csiga hímnős állat. Ez annyit jelenti, hogy minden egyed tud hímneműként is, nőneműként is viselkedni. Hogy a kettő közül melyik csigának melyik szerepkört sikerül megkaparintania, az ott, és akkor, alkalmilag dől el, kettejük erőviszonyától függően. Amelyik hímként megtermékenyít egy kedves kis csigát, később anyává válhat egy nála is erősebb, másik csigától. További kérdés, hogy az, amelyiket már anyává tették, tud-e továbbra is férfi lenni? Kell figyelni egy aktus után is? Mennyi kérdőjel. A csigatenyésztés útja kezdett akadálypályához hasonlítani.
Ráadásul az ember hiába tervez, ha Pintes Sanyi végez. Lusta volt annyi polcot és elválasztó rácsot barkácsolni, mint amennyire szükség lett volna a csigatenyésztő fészerben. A szomszédságában volt egy szemétdomb, ahová az egész kisváros kihordta az elhasználódott autógumikat is, ő ezekből szedett össze egy tucatot. Behelyezte azokat a polcokra, és ebbe a „modern” otthonba költöztette be boldogtalan csigáit, amelyeket a környéken fogdosott össze. Még büszke is volt a – szerinte - korszerű megoldásra.  
Az az úr viszont, akinek a csigaládák kellettek volna, és akire úgy tekintettünk, mint jövendőbeli legfőbb felvásárlónkra, a fejét fogta:
- Megbolondultatok? A gumimaci sem gumi ízű! Ki a fene fog venni, és pláne enni gumi ízű csigákat? Mert az bizony át fogja venni az autógumik fura illatát. Egyáltalán: megéli szegény, nyomorult csiga ebben a büdös gumilakásban azt, hogy társasutazással mehessen Párizst látni és meghalni?
Mégsem Sanyi lustasága adta meg a kegyelemdöfést a csigafarm ügyének, hanem a gilisztások kudarca. Mondhatnánk úgy is, hogy a csigák ügye megkukacosodott. Akiket példaképnek tekintettünk, azokról kiderült, hogy szélhámosok. Cégük egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt, felszívódott, és szó szerint sza…ban hagyta mindazokat, akiket sikerült behúzni a csőbe.
Mert az igaz, hogy a humusz igen magas áron adható el. Ez is megfelel a valóságnak, hogy ezek az áldott jószágok tudják a dolgukat, és gusztustalan eleségükből a növények számára hasznos tápanyagot állítanak elő.  
Csak egyet nem mondott el senki a szerencsétlenek gazdáknak: - Gilisztájuk nem eszi meg az összes trágyát, annak csupán egy részét alakítja át. Áldásos tevékenységük nyomán megemelkedik ugyan a trágya humusztartalma, de nem válik az egész trágya humusszá. Márpedig nincs recept, nem létezik eszköz a trágya és a humusz szétválasztására. Úgy, trágyával keverten pedig legfeljebb annyiért adható el, amennyiért vették.
Sz… ügy! Szerencsétlen áldozatok futhattak a pénzük után. Nagyon sok, jobb sorsra érdemes embernek ment rá a háza is erre a disznóságra, mert a giliszták megvásárlására kölcsönöket adó bankok bizony keményen behajtottál jussukat.
Ki mert volna ezek után csigát venni? Mások gazemberségének mi ittuk meg a levét, jó vastagon! Ja, és a csigagyűjtést sem tiltották be. Viszlát álmok, viszlát gazdagság.
Jut eszembe: - Látott valaki mostanában éti csigát az erdőben? Viszlát…