Születésnapján kis zsámolyt eszkábáltak a leleményes ácsok, hogy el tudja fújni tortáján a gyertyákat. A nagy ebédlõben magasított lábú székre ültették, hogy felérje az asztalt. Titkos szolgák húzták alulról az asztalhoz ülõhelyét, hogy le ne egye díszes ruháját. Szobájában a nagy velencei tükröt lejjebb rakták, hogy csodálhassa magát. Haját feltornyozta és cukros vízzel kente, hogy magasabb legyen, mint ahogy a cipõje sarka, talpa is magasított volt.

Jelige: Papatipa

A legkisebbnél is kisebb királyfi

A legkisebbnél is kisebb királyfi már születésénél kitûnt a többiekénél is kisebb rózsaszín testecskéjével, halk hangjával. Az öreg, bajszos, csataszagú király két összetett markában is elfért, könnyes szemmel csókolgatta a kicsi, tejszagú talpacskákat.

Az igen kicsi királyfi nagyra hivatott volt, ezt akkor még senki sem tudta, honnan is tudhatták volna. Én is csak azért pletykálom el, hogy a kedves olvasónak reményt adjak végigkísérni ezt a történetet, amelyet most még én sem tudok, hogyan fog alakulni.

A keresztségben a Pál nevet kapta, késõbb õ lett V. Pál király (vé Pál). Játszópajtásai Pálka néven szólították, ez rajtamaradt nagy korában is. Persze ekkor sem volt nagy, csak nagyobb, mint születésekor.

Bántotta is õt nagyon, amikor tudatára ébredt, hogy kisebb, mint a többi hason korú, sõt még a fiatalabbaknál is kisebb volt. A lovagi tornasornak a végén állt. Az elsõ sorba ültették a szentmisén, hogy lásson, halljon szent szavakat, és hogy õt is láthassa a nép, a bíboros, meg az egész udvar.

Millió bántás érte, annak ellenére, hogy mindenki szerette, tisztelte, bár e tisztelet inkább annak volt betudható, hogy királyfi volt és ez tagadhatatlan, megkérdõjelezhetetlen.

Harcos természete hamar megmutatkozott. A játék katona, a fakard után jött a csata! A hintaló sajnos túl magas volt, de az ács az alját lefaragta, hogy felkapaszkodhasson. Sajnos egyenesre faragta, így leendõ hõsünk csak sután rángatva ordított a csonka falovon, hogy
– Látlak ellenség! Támadás!
Másik kedvenc játéka, fegyvere a csúzli volt. Igen ügyesen szedte le a palota tetejérõl a madarakat, közben kiabálta, hogy
– Látlak ellenség! Támadás!
Számháborúzni is szeretett, elbújnia könnyû volt, hiszen szinte bárhová befért, bármi eltakarta.
– Látlak ellenség! Támadás!

Születésnapján kis zsámolyt eszkábáltak a leleményes ácsok, hogy el tudja fújni tortáján a gyertyákat. A nagy ebédlõben magasított lábú székre ültették, hogy felérje az asztalt. Titkos szolgák húzták alulról az asztalhoz ülõhelyét, hogy le ne egye díszes ruháját. Szobájában a nagy velencei tükröt lejjebb rakták, hogy csodálhassa magát. Haját feltornyozta és cukros vízzel kente, hogy magasabb legyen, mint ahogy a cipõje sarka, talpa is magasított volt.
Ágyában félt, egy-egy ködösebb napon annak végét sem látta, ezért újra dolgozhattak az ácsok, csináltak neki alacsonyabb, rövidebb, keskenyebb fekvõhelyet, igaz, ez alá meg az éjjeliedény nem fért be, annak is külön, díszes szekrényke készült.
Öröm töltötte el, hogy ennyi új lehetõséget adott az udvari mestereknek, hogy szaktudásuk legjavát nyújthassák, neki, a szeretett királyfinak.

Tanítómestere nem a legnagyobb, legtartalmasabb könyvekbõl tanította, mert azt Pálka nem tudta megemelni, lapozni, így tudása szerény lett.
Az udvari festõ mindig nagyobbra, daliásabbra festette, mint volt valójában, nem is tehetett volna máshogy.

Amikor a szolgák közül valamelyik csak kettesben volt vele, akkor bizalmasan királyuknak szólították, ami igencsak megdobogtatta a szívét. Érezte õ, hogy termetét meghazudtoló jövõ áll elõtte, hogy a hatalmasok - és ezt most a magasságukra is értem, - elõtte fognak hajlongani.

Idõnként meg kellett jelennie a nép elõtt, ilyenkor mindig magas emelvényt építettek számára.
Sokszor látta magát királyként, ez kedvenc fantáziája volt. Valahol magasan állt, fent a hegytetõn, vagy hatalmas emelvényen. Állt a népe elõtt, és harsogó hangon törõdésérõl, gondoskodásáról biztosítja népét. Szép jövõt ígér nekik, minden más és nagyon más, jobb lesz, az õ országa lesz a legnagyobb, a leghatalmasabb, amely elõtt más, letûnõben lévõ uralkodó dinasztiák hajlongnak majd tisztelettel, vagy félik az õ hatalmasságát. Hírét viszik és példáját követik, dicsérik és magasztalják, nagy dolgokat neveznek el róla, és soha nem hagyják figyelmen kívül lehetséges lépéseit, kémek lesik gondolatait, másolják törekvéseit.

Királyságának volt egy-két elõfeltétele, mindegyiket becsületesen kiállta.

Titokban a törököktõl ránk maradt gyógyfürdõbe járt. Kiürítették ilyenkor a fürdõt, a közelébe sem lehetett menni, amíg õt a nyakánál, fejénél fogva gyengéden felfüggesztették, lábaira súlyokat erõsítettek, hogy ízületeit, csontjait megnyújtsák.

Hogy a népnek eltereljék e gyógyításról a figyelmét, a közelben akasztásokat, kivégzéseket tartottak. Mindig volt rá jelölt: sokan nehezen értették meg az õ nagyszerû gondolatait, hogy például nem lehet az, hogy minden krónikás mást és máshogy jegyez fel. Egy fõ krónikás lett, a többieknek az õ feljegyzéseit kellett másolnia. Õ maga mindig irányt mutatott, hogy mirõl írjon, mirõl nem, kiket említsen, kiket nem, mire tegye a hangsúlyt, mit homályosítson vagy hallgasson el.

Sok dolga volt, az országában rendnek kellett lenni, akkor lehetett egységes, erõs. Idõvel átvette a bíráskodást is, mert nehézkes, ha nem lehetetlen volt az el-elhibázott ítéleteket megmásíttatni, a törvény értelmezéseket egységesíteni, a törvényeket megújítani.
Õ maga, - és ezt nem tudjuk kellõen megbecsülni, - õ maga alakította a törvénykezést, mindig az adott ügy súlyának megfelelõen. Ha kellett, törvényt változtatott, akár visszamenõleg is. Ilyenkor az is elõfordulhatott, hogy király elõdeitõl - a valakinek vélt érdemei alapján - adományozott birtokot elvette, és más, érdemesebb embernek adta, ítéleteket semmisített meg, vagy súlyosbított.

Akit megégettek, kerékbe törtek vagy akasztottak, fejét vették vagy felnégyelték, azoknak az ítélet megsemmisítése már nem volt megváltás, de ezen családok kaphatták meg a másoktól elkobzott vagyon, birtok egy részét. Azért csak egy részét, mert királysága vagyonának gyarapítása is a legfontosabb feladatok között volt.

E vagyon segítette országa függetlenségét, tette lehetõvé országának a saját úton járást. Igaz, ezen a független saját úton elfogytak a szövetségesek, de egy ilyen nagy hatalomnak, mint a mienk, nincs is szüksége ilyenekre. Elég erõs volt a haza önmaga, a legerõsebb, különösen, ha nem csak az országot nézzük, hanem a más királyok földjén élõ hazánkfiait is, a nagy hazánkat.

E függetlenség, az erõ függetlensége, ez volt az elkerülhetetlen harcokhoz szükséges erõ. Mindig figyelte, mely ország, mely király, mely kisebbség, mely felekezet próbálja hatalmát, országát csorbítani. A hatalomra volt a legnagyobb szüksége, mert akkor volt birtokában hazájának, akkor alakíthatta, változtathatta meg, szervezhette újjá, mássá.

Felismerte, hogy a külföldi kereskedõk, pénzváltók kitiltása elengedhetetlen, mert elvitték országa értékeit, helyette bóvli árukkal, csalárd hitelekkel bénították meg népét.
Saját pénzt veretett, amely ugyan egyre kevesebb aranyat tartalmazott, de értékét egyre nagyobbra tartották hazánkban, különösen hogy mindkét oldalára V. Pál portréját verték.

A papok és vallások, istenek és hitek sokaságát is gyengítõ erõnek, elmét összezavarónak érezte. Hogyan is lehet ennyi vallást komolyan venni, hiszen mindegyik azt állítja, hogy az õ hitük az egyetlen, az igazi. Bevezette, hogy csak egy Isten, egy vallás, egy hit legyen.

Ehhez sok keménység kellett, és ez megvolt benne, megvolt már kiskorában is, amikor dadusa mellét ellökte, hogy edénybõl ihasson, amikor kezébõl kiverte a kanalat, mert önállóan akart enni. Nem is beszélve arról a bátor történetrõl, amikor megtaposta a kiscsirke lábát, amikor az nem akart neki engedelmeskedni.

Visszatérve a papokra, hitekre: egy vallás lett, egy hit. Aki nem tért át az új vallásra, azt megégették, birtokát felégették. Hónapokig sötétlett az ég a füsttõl, szállt az emberek szemébe a bûzös pernye.
A többi vallás ereklyéit összetörték, a feszületeket, az ikonokat és más kegytárgyakat meggyalázták. A harangokat, szentelt kelyheket és míves gyertyatartókat beolvasztották, szent szobraikat várépítések alapjaiba, szemétgödrökbe hányták. A templomokat lerombolták, a temetõket beszántották. Egy vallás lett, egy hit és valóban egy Isten.

Az ország virágzott, sokan istenítették V. Pált. A legtöbb megszületõ fiúgyerek a Pál nevet kapta. Hallani, hogy sokan megszabadultak leány magzatuktól, hogy fiút szülhessenek, Pált.

Az idegenek országunkat rettegték, féltében e földet mindenki elkerülte. Ez az erõ, ez a tekintély azonban nem volt ingyen. A vándorkereskedõkkel megszûnt az árucsere, nem vittek külföldre hazai árút, nem folyt az arany a kincstárba, pedig mennyi szép kövér búzánk volt, meg más tartalmas jószágok.
Királyunknak a kincstári vagyonnal nem kellett elszámolni, ki is lehetett volna, akinek be kellett volna számolnia, hogy a kincseknek, az adóknak mi lett a sorsa, a palotát mennyibõl építtette, díszíttette. Ennek még a felvetése is felségsértés lett volna.

A sereget viszont erõsíteni kellett. Volt ellenség külsõ is, belsõ is.
Az aranypénzt fokozatosan lecserélték rézpénzre, majd papírbankóra. Elrendelték, hogy aki szereti a hazáját, az szolgáltassa be vagyonának egy tizedét, majd az ötödét és így tovább. Szegény lett a gyérülõ nép, de erõs volt a birodalom, V. Pál királyunk dicsõségére.

E tengernyi gond mind szeretett királyunk vállát nyomta, hiszen nem volt más, nem is lehetett volna más arra méltó, hogy minket vezessen, megvédjen, aki a szent ünnepeken bennünket féltsen, bátorítson, támaszunk legyen. Keveset aludt, mert mindenen rajta tartotta a szemét, hiszen ki kezében lettek volna jobb helyen a dolgok. A kevés alvás, a sok gyötrelem keményre faragta az arcát, igazi férfi lett, hatalmas uralkodó, még ha nem is érte fel a lovat, és a kilincseket is mind lejjebb kellett szereltetni, hogy kényelmesen közlekedhessen csodálatos és példátlan palotájában.

Az ország átszervezése sok munkát adott a népnek, és ez elégedettséggel töltötte el, de nem csak õt, hanem mindenkit.
– Végre van munka, végre dolgozhatunk!

A rengeteg per, kisajátítás, a krónikák és törvények, az ítéletek visszamenõleges átírása mind adott feladatot. Haza kellett hívni a külföldi egyetemeken tanuló deákokat, hogy legyen elég írástudó. Még a felcserek is írtak, másoltak, javítottak, pontosítottak.

A kilakoltatások, elkobzások, az adószedés, templom rombolás és temetõ felszántás, a termények begyûjtése a kincstár javára, hihetetlen sok dolgos kezet kívánt, a kint dolgozó céhlegényeket is visszahívták.

Pezsgett az élet, mindenki iparkodott, a lelkeket bizalom töltötte el, végre jól ment minden.

Sokat volt egyedül, tulajdonképpen legkedvesebb társasága saját maga volt. Odaült az asztalfõre, párnával magasított kedvenc helyére és hangosan szónokolt, parancsokat osztogatott és beszámoltatott. Majd körbejárta az asztalt, lábujjhegyen járt, hogy magasabbról szólhasson képzelt királyi tanácsának. Ráncolta homlokát, és ezt már szinte mindig csinálta, amitõl homloka szinte eltorzult, belevésõdött az országával, népével való törõdés.

Meg-megállt a besütõ nap fényében, nekivetette mellkasát, és ha ezt közvetlenül naplemente elõtt tette, márpedig tette, akkor hosszú árnyéka, félelmetes testet sejtetõ hatalmas árnyéka végigvetült a terem hosszában, majd lassan felkúszott a szemközti falra, egészen fel, fel a feszületig.

Kihajolt az ablakon és nézte népét, a sok kis jelentéktelen életût, ahogy jönnek, mennek, még talán maguk sem tudják hová, meg miért.

Ezek élete legszebb pillanatai voltak. Olyan meleg, forró volt a szíve, hogy önnön nagyságának csodálatától ki-kicsordult a könnye.

2011.12.16-19.

Papatipa