Az első sorokban ekkor már nem ült senki, a jelentkezők csoportokba verődve ácsorogtak az asztal közelében. Az A és B betűsökkel perceken belül megtelt a jobb oldali első széksor. A Cs betűnél Cserkesz Zsófi, meghatározhatatlan korú, idegesen pislogó nőnél a tanácsadó megszólalt.

Jelige: Hunter

Skalp

A több emeletes üvegpalota ablakai hivalkodóan csillogtak a kora reggeli napfényben a megfeketedett, málladozó homlokzatú bérházak között. Hosszú sor kígyózott a bejáratnál, a biztonsági őr egyesével engedte be a várakozókat, személyi igazolvány felmutatása után. A kopaszra nyírt őr egy intéssel jelezte, ki mehet be és ki nem, az elküldöttek miért kérdésére nem adott választ. A sorban állók találgatták, mi lehet az elutasítás oka. Megint a nőket zárják ki, mondta az egyik várakozó, majd értetlenül ingatta a fejét, amikor egy középkorú, világos öltönyös férfi kullogott el a bejárattól.

A hatalmas termet megtöltötték a várakozók, csak keveseknek jutott hely a fekete bőrfotelekben. Kritikusan méregették egymást.
      –   Talán több pozícióra is keresnek embert – sóhajtott halkan, egy magas, szemüveges
lány.
      –  Sorszámot is adhattak volna, estig sem fejezzük be – jegyezte meg egy, aktatáskás, fáradt tekintetű férfi.
–    Remélem nem elhalálozási sorrendben hívnak be – nézett gúnyosan az aktatáskás felé
egy piros trikós, rágógumizó fiatalember.
–    Bár egy kólát adhatnának ebben a hőségben, ha már idecsődítik az embert – szólt
nyafogó hangon egy miniszoknyás, miközben ékkővel díszített köldökét vizsgálgatta.
–    Ez lehet, csak egy pszichológiai kísérlet, ki hogyan bírja a várakozást ebben a birka
tömegben – szólt egy fiatal, nevető szemű nő, – talán figyelnek minket egy láthatatlan ablakon keresztül.
–    A csoportmechanizmus pregnáns jegyei a dinamika… - kezdte egy fekete pulóveres,
rövidre nyírt hajú fiatalember, akit félbeszakított a nyakkendőjét csupasz nyakán viselő férfi.
–    Leszarom ezt a dinamikát! Ez maga a legagresszívebb frusztráció reaktivizálása, és
mindez az individuum el…
–    Választhatsz, édesem, hogy itt maradsz-e, individuálisan! – torkolta le egy molett,
harminc év körüli hölgy.

Fiatal, nadrágkosztümös nő lépett be az ajtón. Csönd lett a teremben, hogy aztán még nagyobb morajjal mindenki a nő felé nyomuljon. Kezében vastag írómappát tartott és csendet parancsolóan nézett a nyugtalan várakozókra:
     –   Nagybani Angéla vagyok, személyzeti tanácsadó. Mielőtt összeállítom a névsort, van egy kérdésem. Kinek volt az elmúlt években egy időben, két, vagy akár több munkahelye? Emeljék fel kezüket. Sok kéz emelkedett a magasba. Akik ezt nem tették, aggódva néztek maguk elé, mintha szégyellnék, hogy nem álltak helyt egyszerre több helyen is. Volt, aki felemelte kezét, aztán visszahúzta. Nagybani Angéla szigorúan nézett a bizonytalankodókra, majd rövid szünet után kijelentette, akik felemelték a kezüket, távozzanak.

Mindenki elnémult. Pár pillanat múlva az érintettek közül többen körbeállták a tanácsadót, aki szemrebbenés nélkül állta a kérdéseket, nyugodt hangon terelte az elégedetlenkedőket a kijárat felé. A következő hirdetésünkre is várjuk jelentkezésüket, tette hozzá, majd a teremben maradottak felé fordult:
–   Alfabetikus sorrendben kérem a jelentkezőket!
Mozgolódás támadt, betűk röpködtek a levegőben, mindenki próbálta kideríteni, vajon hány vetélytárs van jelen, neve kezdőbetűjével.
–   Almási Antónia – törtetett előre a miniszoknyás, ékköves köldökű.
–   Az ABC utolsó betűjétől visszafelé haladva, tehát a Z-betűvel kezdünk – állította le
 Antóniát a tanácsadó. – Ebből a betűből általában alig van.
–   De van – kiáltott fel az aktatáskás.
A tömeg irigykedve, nem kis megvetéssel nézett rá. Kelletlenül utat engedtek neki.
–   Zeller János vagyok – hajolt meg alázatosan, aktatáskáját páncélként tartva teste előtt.
      –   Biztos, hogy Z-vel írják ?
–   Z-vel, de gyakran ejtik C-vel… különösen a német ügyfelek, mert ott…
–    Takarodjon a sor végére! – ordított egy kigyúrt testű, hajpántot viselő férfi.
Nyelvtudományát később csillogtassa!
Zeller János aktatáskája mögül pislogva, mozdíthatatlan cövekként állt.
–   Van még valaki Z-betűvel?
–   Zselé Zsanett – tolakodott Zeller János mellé egy patacipős nő. Ez jobb, vagyis elsőbb,
mint a Z, mert a Zs csak ez után következik! – fűzte hozzá büszkén, az ABC ismeretének tudatában.
–   Akkor mit tolakodik oda – szólt egy erősen sminkelt nő.
–   Arról volt szó, hogy visszafele haladunk – vágott rá egy tanítónős kinézetű asszony.
–   A Zsanettet- j-vel írják!- okoskodott egy fiatal, napszemüveges nő.
–   Én Zs-vel írom! Ez az ABC utolsó betűje – jelentette ki diadalmasan a patacipős.
Magában mindenki a magyar ABC betűit próbálta hibátlan sorrendbe helyezni, majd visszafele mormolni, ami általában nem sikerült hibátlanul.
–   Van még valaki Zs betűvel ?
–   Arról volt szó, hogy visszafelé haladunk – kiabálta be egy vékonydongájú fiatalember.
–   Túl sokan vagyunk. Ezért akarták elsinkófálni a Zs betűt – mormogta maga elé egy
alacsony, idegesen pislogó nő.
A tanácsadó kifejezéstelen arccal javította listáján a beállt változásokat.

Néhányan elhagyták a termet, mielőtt sorra kerültek volna.
     –.. Összeállt a névsor ! – nézett végig elégedett pillantással a lecsendesült tömegen, és a sarokból előrehúzott egy asztalt.
–   Kérem fáradjanak egyesével az asztalhoz, aláírni a jelenléti íveket.
A Zs, Z és V betűsök körében versenyfutás és tülekedés alakult ki.
–   Most az A betűvel kezdünk, nincs miért tolakodni, szólítom Önöket.
–   Utolsókból lesznek az elsők- sóhajtott fel a tanárnős kinézetű.
–   Ajtós Annamária – kiáltotta lassan szótagolva a tanácsadó.
Kövérkés fiatalasszony, zsemleszínű kosztümben közeledett az asztalhoz. Nagybani Angéla tollat nyújtott át neki és rámutatott a neve melletti rubrikákra.
–   Ezeket töltse ki és írja alá.
Annamária, bal kezének ujjait szamárvezetőnek használva, mint az olvasni tanuló gyerek követte a túl kicsire méretezett kockákat, ahova címet, elérhetőséget kellett beírni. Kis sóhaj kíséretében, sikerült az aláírást is bepréselnie a kockába. A tanácsadó egy mozdulattal a jobb oldali széksor felé irányította.

Az első sorokban ekkor már nem ült senki, a jelentkezők csoportokba verődve ácsorogtak az asztal közelében. Az A és B betűsökkel perceken belül megtelt a jobb oldali első széksor. A Cs betűnél Cserkesz Zsófi, meghatározhatatlan korú, idegesen pislogó nőnél a tanácsadó megszólalt.
–   Rágja a körmét?
Zsófi mélyen elpirult és igyekezett elrejteni ujjait, de ez írás közben nem sikerült.
–    Ritkán – válaszolta, majd az aláírás odabiggyesztése után megkönnyebbülten
hozzáfűzte: –   De visszanő !
Nagybani Angéla szó nélkül a bal oldali széksor felé irányította.
Nyakkendőjét csupasz nyakán viselő férfi magabiztos léptekkel közeledett az asztalhoz, ujjait nem akarta elrejteni. Könnyed mozdulatokkal futott át a rubrikákon, szinte oda se nézve, hol jár a keze.
–    Maga nem pucolja a körmeit, esetleg kefével?
–    Ez művészfesték, akril, száradás után nem oldódik vízben – tette hozzá oktatóan festő,
felmutatva, mint egy trófeát, a szivárvány színeiben játszó körmeit.
A tanácsadó szó nélkül intett a bal oldal irányába.
Az aktatáskás, akinek még bőven maradt ideje az éppen aktuális ábécésorrend szerint, manikűrkészletet halászott elő és gondosan átreszelte a körmeit. A tömegből néhányan megvetéssel figyelték az akciót.
Újabb miniszoknyás nő következett, mint egy királynő vonult az asztalhoz. Körmein vérvörösre festett műkörmök csillogtak. A tollat nehezen tudta tartani, írni még nehezebben, de végül mégis sikerült.
–    Mindig ilyen hosszút visel?
–    Igen, sőt - hangzott a büszke válasz, amit a tanácsadó félbeszakított, a bal oldali
széksorra mutatva.
Moraj futott végig a termen.
–   Itt szívatják a népet, ha rövid, az a baj, ha hosszú az – elégedetlenkedett a tanítónős
 kinézetű.

Miután a jobb- és baloldali széksoron mindenki megtalálta a kijelölt helyét, a tanácsadó felszólította a jobb oldalon ülőket, fáradjanak fel az első emeletre. A másik széksorban ülők hazamehetnek.
–   Körömszakadtáig harcoltunk – próbálta viccesre fordítani elkeseredését egy köpcös
 fiatalember. A többiek dohogva, de kissé megkönnyebbülten távoztak.

Az emeleten az asztaloknál ültek a szép körműek. Volt, aki most kezdte el rágni, és amint a tanácsadó belépett, gyorsan a pad alá rejtette kezét.
     –   Kik azok, akinek csak egyetlen munkahelyük volt eddig és ezt munkakönyvük igazolja, hangzott el a kérdés.
     –   Ha változott a cég neve, az is egynek számít? – kérdezte az aktatáskás.
     –   Igen.
Több kéz emelkedett a levegőbe, volt, aki mindkét kezét felemelte.
     –   Akkor önök elmehetnek, szólt Nagybani Angéla.
Dermedt csend lett a teremben.
     –   Tizenöt évet húztam le egy helyen, a cég szűnt meg, nem...
A tanácsadó egy mozdulattal leintette és az ajtó felé mutatott, miközben megjegyezte:
     –   Az adatbázisunkban szerepelni fognak, értesítjük önöket, ha lesz újabb kiírás.

Nagybani Angéla vaskos mappájából újabb papírok kerültek elő. Szűkszavúan közölte, három perc áll rendelkezésükre az ívek kitöltésére.
     –  Jelöljék be a helyesnek ítélt válaszokat. Három lehetőségből választhatnak, tizenkét kérdéscsoport lesz, igyekezni kell – és már osztotta a lapokat, a kérdésekkel lefele helyezve az asztalokra. Mindenki írja rá olvashatóan a nevét. Egyszerre kezdünk. Most fordítsák meg a lapokat, óra indul!
A teremben többen felemelték kezüket, mint az iskolában a gyerekek, amikor jelentkeznek, a tanácsadó szó nélkül az órájára mutatott.

Hárman dohogva adták vissza a lapokat.
–    Belőlem ne csináljon hülyét, – dobta az asztalra a lapokat egy jól öltözött férfi –
hogyan jelöljem be a helyes válaszokat, ha nem ismerem a kérdéseket?
–    Ez egyszerűen észbontó, amit művelnek, vaktában válaszolni! – kiáltott fel egy
középkorú nő és kirohant a teremből. Két pályázó káromkodva követte.
Le sem telt a három perc, amikor az aktatáskás elsőként helyezte az asztalra a kitöltött íveket. A pályázók egy része még a ceruzáját rágta, a tanácsadó jelt adott, lejárt az idő. Az elsőnek beérkezett tíz lapról, a nélkül, hogy megnézte volna a válaszokat, felolvasta a hátára írt neveket, majd felküldte őket a második emeletre.
   
Fél óra várakozás után lépett be Nagybani Angéla. Nem volt kezében mappa. A várakozók megkönnyebbülten néztek rá.
      –    Kik azok, aki úgy gondolják, a gyakori állásváltoztatás pozitív dolog?
A várakozók egy része, kis habozás után, felemelte a kezét.
A tanácsadó faarccal mutatott a kezüket fel nem emelők felé, távozhatnak.
Alig néhányan maradtak a teremben.
      –    Fáradjanak fel a harmadik emeletre, mondta a tanácsadó, és kiment.

A teremben nem volt ülő alkalmatosság, ablak sem. A kiválasztottak újult erővel, gyanakodva méregették egymást. A falak sötétek és csupaszok voltak. Az egyiken grafikon függött, a munkanélküliség alakulását ábrázolta. Sok idő telt el a kimerítő álldogálással. Egyikük odament a grafikonhoz és a munkanélküliség számhoz odaírta +1, és elhagyta a termet. Ketten követték. Közel két óra telt el, a nélkül, hogy bármi is történt volna. A feszült csendet az aktatáskás törte meg, vár a család, legalább vacsorára érjek haza. Jobbra-balra meghajolva csendesen elköszönt a megcsappant várakozóktól. Senki se figyelt rá.
     –   Visszeres lesz a lábam a sok állástól – tört ki váratlanul egy tűsarkú cipős nő.
Sminkkészletet vett elő és pár gyors mozdulat után, becsapva maga mögött az ajtót, távozott.

Amikor a tanácsadó bejött a szobába, már csak két fő várakozott, merev testtartásban, a szoba közepén. Kinézetük oly egyforma volt, mintha ikrek lettek volna.
     –  Mindig csak ketten maradnak – jegyezte meg mosolyogva Nagybani Angéla. –  De sajnos, csak egy helyünk van.
A két jelentkezőt ez a hír már nem zökkentette ki mozdulatlanságából, oly elszántan koncentráltak a kitartásra, mintha az életük függött volna ettől.
     –  Most jön a legkönnyebb feladat – közölte a tanácsadó.
Felcsavarta a falon függő grafikonos plakátot, mögötte ablak vált láthatóvá. Felnyomta, sötét fekete lyuk tátongott a kinyitott ablakmélyedésben, semmit sem lehetett látni mögötte. A jelentkezők csak egy pillantást vetettek a fekete lyuk irányába, testtartásukon sem változtattak.
     –  Látom, nem hisznek nekem – nevetett a tanácsadó, – a feladat nagyon könnyű. Egyszerre nyúljanak be az ablakon és fogják meg, ami a kezük ügyébe kerül, majd vegyék ki onnan.
A két jelentkező alvajáróként indult a fekete lyukhoz. Mintha zsinóron mozgatták volna őket, egyszerre nyúltak be és húztak ki egy-egy eldobható, műanyag poharat. Innivaló nem volt bennük, csak boríték, egyik fehér, a másik rikítóan színes.
     –    Bontsák ki! - szólt rájuk a tanácsadó.
A fehér levél tulajdonosa hosszan kotorászott a borítékban, de csak egy üres lapot talált benne. A fény felé tartva próbált valamit felfedezni rajta.
Nagybani Angéla sajnálkozással jegyezte meg:
     –    Hát sajnos az élethez szerencse is kell!
A másik jelentkező bambán bámulta a színes nyomatú lapot, forgatta, hunyorítva, testétől távol tartva próbálta kisilabizálni a nyomtatott szöveget.
     –    Olvassa fel hangosan – szólt rá a tanácsadó.
Hosszú csend következett.
     –    Olvassa már !
A jelentkező leengedte a lapot tartó kezét:
     –    Sajnos a szemüvegemet lent felejtettem a...
A tanácsadó kitépte a kezéből a színes lapot, majd a már kifelé induló jelentkező kezébe nyomta.
    –   Olvassa!
A visszahívott jelentkező azonnal engedelmeskedett:
„Gratulálunk, hogy felvételt nyert gyorséttermi láncunk dinamikus csapatába.”
    –   Nem csak a szerencse számít! – nyújtotta kezét a tanácsadó. Cégünk mindenre figyel. Gratulálok.