Amíg ő zuhanyozott, addig én újra elővettem a naplómat és az aznapi bejegyzést bökdöstem egy tollal. Hosszú percek után sem voltam képes egyetlen szót sem leírni. Egyik sem tudta volna kifejezni az izgalmamat, a feszültségemet. Egyrészt nagyon féltem, hogy pont a végén követek el egy végzetes hibát, másrészt elégedetten tekintettem vissza az elmúlt évekre, amiért sikerült idáig eljutnom.

Senki nem születik jónak vagy rossznak. Mindig a lény maga dönti el, hogyan akar élni. Mindenki maga hozza meg a döntést, hasznára válik a világnak, alkot és gyarapít, vagy élősködik és pusztít. Mindig meg van a szabad döntés joga! Mindig! A többi csak kifogás! Kell hozzá a valódi akarat és kitartás!

A telihold már egyáltalán nem volt látható. Ám most nem a nap bújtatta ragyogó fényei mögé. Valami más, vészjóslóbb. A halál szürke csendje. A medve törzse természetfeletti nép volt. Tisztelték a földanyát. Az idegeiket rabul ejtő ármány azonban sötét fátylat borított ösztöneikre.

Elfogadtam, belementem a játszmába, melyet apám diktált nekem. Végzetes hibám miatt nem lehettem a nő mellett, mikor szüksége lett volna rám. Az a sorsom, hogy gyermekem egy olyan nőtől született, akihez sem szerelem, sem vágy, soha nem kötött.

Semmi viháncolás, semmi könnyelműség. Nagyon jó lesz! Csak vagyok. Igen!
Nem hozok döntéseket, nem leszek szerelmes. Na, az biztos nem! Senkibe! Nincs azaz isten, akiért én még egyszer elvesztem a józan ítélőképességem! Esküszöm!

Abban a pillanatban, amikor a kilépő bélyegzőt ráütötték a vízumomra, Erzsébetben megvillant a döbbenet: nem tudok majd hazamenni, hiszen nincs Európába szóló belépő, vagyis visszatérő vízumom – töprengett magában. Igen, két vízumot kellett volna váltanom – bölcselkedtem utólag. A kétségbeesését elkergetni igyekezve, biztatta önmagát: Sebaj, majd Londonban elmegyek a nagykövetségre, kérek vízumot, ez megoldja problémámat.

A kisember, ha dolgozik, ha nem, egyszerű a sorsa: dögöljön meg. Amúgy is, nyugdíjasként az államnak, anyagi terhekkel járó nyűg lenne, ha egyáltalán életben maradna addig. A politikusok ilyen mikró alapszintre nem ereszkednek le. El ne képzelje, hogy a nagykutyák törődnek a kiskutyákkal.

Elsomfordálnak az orvoshoz, borítékban a doktor zsebébe dugnak néhány ezer forintot és már meg is van a betegszabadságos papír. Egyébiránt, ők élve és halva egyaránt dolgoznak s elvárják,hogy hozzájuk életképes, életrevaló  egyedek jelentkezzenek munkafelvételre. 
Viszont adódott alkalom arra, hogy Bölömbikánénak - bármennyire tiltakozott ellene -  orvoshoz kellett mennie.

A konyhaasztalon feküdt. Kitárt combjai közét olvasólámpa fénye világította meg. Csend volt, csak a fém hideg koccanása hallatszott és az ő zihálása. Eleinte a plafon repedéseit nézte, aztán ahogy a kín elöntötte, behunyt szemmel dúdolt. Egy örökkévalóság volt. Úgy érezte, időtlen idők óta fekszik itt ezen az asztalon, görcsbe rándult testén az idegen asszony kezével. Kábán nézegetett mikor felültette. Fél óráig feküdt még felpockolt lábbal, hallgatta az utasításait aztán elindult.

A nappaliban elégedettségszínűvé válik a cigarettafüst. Minden rendben. Újabb nagy korty után eszébe jut az a délelőtt, mikor annakidején ráébredt, hogy vége a dalnak. Gyorsan kellett cselekedni. Odahaza és a vállalatnál is megsemmisített minden iratot. A pártirodán sem volt nehéz dolga, pillanatok alatt eltűnt a neve, ahonnan csak lehetett.

Állás nincs. Az összegem fogy. Hosszú, sűrű, makrancos rézhajam szintén. Elhagyott rendre mind, először hátul szakadt ki, aztán már elől is jött, jött rendesen, ömlött, tiszta piros lett a fésű, mintha vér csorgott volna a fogai között. Most már parókával álldogálok interjúra várva, előszobázok, mérgelődök, és jó is ez, mert elfelejthetem a rákot.

Lesznek fények. Nemsokára minden fényes lesz. Fehér, sárga, piros, csillogó, villogó, táncoló jóvoltál-fények. Angyalhozta, nekemadta-fények. Nekem adta. Nekem is adta. Fázom. Villog a szarvas. A hóember is. Az egész gyermekváros. És ez a hatalmas fa. Karácsonyfa. Azt mondta apa, ezt is az angyal hozta. A városnak. Nekem is.

Szóval jöttek a csomagok, gyönyörű bőrtáska, amit Rózsika megfogni is alig mert. Egyszer azt vitte magával a Kultúrba, amikor Színház jött Pestről, de annyira féltette, folyton azon járt az esze az előadás közben is, hogy valaki majd meglovasítja a szék karfájáról- többé nem merte elvinni. Aztán egyszer egy hatalmas csomag színes valamit küldött András, és csak ennyit írt hozzá- „kóstold meg Anya, ez a best marshmallow Kaliforniában”.

Minden erőnket összeszedve veselkedtünk neki a hátralévő útnak a visszafordult idővel szemben, akár ha szélvihar szegte volna utunk.
Már csupán csak egy lépés hiányzott, de az az egyetlen lépés a legmélyebb szakadék felett vezetett s mindhiába, az az aprócska lépés hatalmas ugrásnak tetszett hirtelenjében.

Nagypéntek volt. Délután három óra tájban a gyár melletti bozótban bújó bagoly torkából felhangzott a Requiem. Húsvétot követő kedden kora reggel iszonyatos látvány fogadta a munkásokat. Ott lógott Kalányos a marógépén, püffedt lila arccal, kifordult szemekkel. Kísértetiesen világított rá a gép fölötti lámpa.

Sietett elérni a következő szerelvényt, az ellenőrök kiabáltak utána valamit, hányingere hirtelen visszatért, elsápadt, arcát a hideg márványoszlophoz szorította, teljesen lelassult, mozdulatai, mint akadozó filmkockák pörögtek képzelt vásznára vetítve. Az alagútból érkező huzat jólesett neki, de riadtan döbbent rá, hogy hányingere nemcsak a gyomrára vonatkozik, egész testét elöntötte az izzasztó émelygés. Önmagától volt hányhatnékja.

Ugyanabban az időben szolgálhatok hét helyen, s közben fogadhatom a késedelmek miatti reklamációkat 530 hallgatótól, 40 vendégszoba lakójától, az igazgatónőtől, 5 portástól, 4 takarítónőtől, a segédmunkástól, a karbantartóktól, és nem utolsósorban a tíz éve eredetileg is gondnoknőnek felvett Waldhauser Jánosnétól, akinek köteles vagyok napjában a káresetekről, mint vécédeszkák töréséről, az üveg piperepolcok leszakításáról, a zuhanyrózsák, a nikkelfogasok, kapaszkodók és szappantartók ellopásáról beszámolni.

A lehetőségek hazájában álmodhattál románul, magyarul, spanyolul. Élni angolul kellett. Ha nincs nyelvtudás, nincs a képességeidnek megfelelő munka. Minden ember egyenlő, de bizonyítsd, hogy te vagy a jobb. A pap szolgál, a bűnös lélek vezekel. Ha nyomorult és elesett vagy, gondolj arra, hogy van, aki nálad is nagyobb szükséget szenved.

Amíg tartott a pénz, urak voltak. A legjobb márkás ruhákban parádéztak a kaszinókban, minőségi italokat ittak, csinos nőcskékkel az oldalukon villogtak az éjszakában. Józanság híján egyiküknek sem jutott eszébe az a bizonyos mondás, hogy több nap, mint kolbász. A pénznyerő automaták leszívták bankszámláikat, aztán az ingatlanok is elúsztak, és mivel bevétel nem lévén, Kálmán egy nap az utcán találta magát.

„Abban a pillanatban feleszméltem, a következőben pedig elkezdtem zuhanni egy ében fekete űrbe, súlyosan, magatehetetlenül. Azóta is zuhanok. Nem tudhatom, mit rejt az alja, ha egyáltalán van neki.”