A ház mögötti birtokon csak egy kis parcella van bevetve napraforgóval – apámnak a gyári munka mellett nem volt több ideje, máshol mindent sűrűn benőtt a gaz. Itt hűsölt Tinka, a vén tacskó, akinek az egyik melléről krumpli nagyságú daganat lógott le. A tábla szélén három szál napraforgó pár méterre elkülönül a többitől.

Jelige: Tücsök

Örökségem

A baromfiudvar közepén állok és verset szavalok a tyúkoknak.
Petőfi Sándor vagyok. Népem hangos kotkodácsolással vesz körül a déli etetés reményében.     – Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!
Elunják, az egyik dög belecsíp a lábamba.
 – Az anyád – rúgok felé, majd felkapom a lábam mellől az íjamat. Több mint két hetembe telt mire kifaragtam egy eperfaágból, az ideget zsákkötöző madzagból tettem rá. A kendermagos szeme véreset fröccsen, egyre jobban célzok.
 – Te meg mit művelsz? – kiabálja nagyanyám. Az udvarról nem lehet belátni a baromfikhoz, így a vérengzésemnek nem lehetett szemtanúja.
 – Semmit, csak játszok.
 – Gyere inkább segíteni. Szeretem ha szem előtt vagy.
 Kelletlenül a vállamra veszem az íjat, és morgok valamit arról, hogy a gyerekek feladat játszani, a felnőtteké dolgozni.
Leszerelek nagyanyám mellett, aki az eperfa alatt kukoricát morzsol. A fát még dédapám ültette, püffedt hernyóra emlékeztető termése a disznók eledele is lehetett volna. Nagyapám ezt nem engedte, ezért néha napokig a városba kellett maradnia, és „azok a disznók” összeverték, legalábbis később így mesélik. Eleinte nem értem a disznók hogyan bánthatták a nagyapát. Tizenhat leszek, mikor már úgy gondolják azt is megtudhatom, hogy „azok disznók” végül felkötötték az eperfára.
Az ólban mára csak a mérgek maradtak a permetezéshez.
Kukoricafosztás közben elnézem a ház melletti veteményeskert katonás sorba ültetett káposztafejeit.
 – Nagyika, nekünk kieink is voltak a háborúban?
Szemöldökét ráncolva rám néz: – Te sírtál?
 – Nem, dehogy – gyorsan elkapom a tekintetem –, szóval?
 – Az édesapám és a bátyám.
 – De túlélték, ugye?
 – Túl.
 – Mesélsz már a háborúról?
 – Még kislány voltam.
Pillanatnyi csend.
 – Mondtad, hogy valakink meghalt, egyszer mondtad, emlékszek.
 – A nagybátyám, Ágoston – tudom, hogy néz, de nem nézek vissza – annyi idős lehetett mint te most, kicsit idősebb.
 – Gyerekek is lehettek katonák? – pillantok fel meglepetten.
 – Nem, dehogy – valamin mosolyog.
 – Hát?
 – Kecskéket őrzött a réten, aztán jöttek „azok a disznók”. A ruszkik.
 – És?
 – Már meséltem.
 – Jó de nem emlékszek – hazudok.
 – Lelőtték, mert nem adta oda a kecskéket.
 – A kurva anyjukat!
 – Így nem szabad beszélned.
 – Miért? – vágok vissza.
Pár perc múlva felpattanok a helyemről.
 – Mamika, most dolgom van, de ígérem visszajövök – kinevet.
Felmászom a padlásra, ahol üres liszteszsákok és rozsdás szerszámok között kutatok. Előásom a kék műanyag távcsövem és a kardom, ami valójában egy kés. Ezzel szúrta nagyapa régen és titokban a disznókat. Azokat is, akik egy éjjel rátörték nagyanyámra az ajtót, mikor egyedül volt otthon. Ezt tizenötév múlva hallom nagybátyámtól, a nagymama temetése után rendezett halottitoron.
A padlásajtóba ülök oldalamon a késsel, és a távcsövön át figyelem a tájat. Az orosz katonákra vadászom.
A ház mögötti birtokon csak egy kis parcella van bevetve napraforgóval – apámnak a gyári munka mellett nem volt több ideje, máshol mindent sűrűn benőtt a gaz. Itt hűsölt Tinka, a vén tacskó, akinek az egyik melléről krumpli nagyságú daganat lógott le. A tábla szélén három szál napraforgó pár méterre elkülönül a többitől. Magasak, katonai zubbonyt viselnek és dohányoznak, a vállukon géppuska. Az arcuk halvány rózsaszín, durva sörte borítja. Lelőhetném őket, de az túl egyszerű lenne. Lemászok a létrán karddal a kezemben. Csöndesen lopakodom az oroszok felé a sűrű gyomnövényzet fedezékében, végül a kutyaház melletti gödörbe bújok el. Ez olyan mély, mintha egy lövészárok része lenne. Alig két méterre állnak tőlem, hallom az idegen beszédüket. Kirontok, és lekaszabolom őket.
 – Te mégis mi a francot csinálsz? – ordít rám apám. Összerezzenek, eldobom a kést.
 – Én csak meg akartam bosszúlni… az Ágostont, a nagyapát. Mindenkit, akit bántottak „ azok a disznók” – a szám remeg, a kezeim apró gumókká feszülnek.
 – Kisfiam, kibaszott jó volna ha máshol játszadoznál! Szerinted két forint az a kurva vetőmag ?! – kiabál, egyik kezében ásót a másikban félig pakolt fekete nejlonzsákot tartva.
Nagy levegőt vesz, majd kifújja, tekintete megáll a  legyilkolt növényeken.
 – Egy kisfiúnak nem volna szabad ilyen rémtörténeteket hallania. Amúgy Ágostont nem is az oroszok, hanem a némek – nekem nem számít.
Visszaindulok a nagyanyámhoz, apám pedig komótosan neki lát elásni a zsák tartalmát a kutyaház melletti lövészárokba.

– Nincs igazatok – erősködik az egyik – csak még nem tudjátok!
– Csend legyen már – bődül el a tanár – úgy állnak, mint az ökörhúgyozás!
Kiigazítjuk a tornasort.
Méretre és kinézetre szinte egyformák vagyunk. Egyenpóló, rövidnadrág, a többségen olcsó, gumiszagú tornacipő. Kevesen engedhetik még meg az Adidast vagy a Niket. A hetes jelent, teljes osztálylétszámmal egy teljesen átlagos hétfői tornaóra lehetne ez is, a fiúk fociznának, a lányok kosaraznának. Mindig az osztály két legjobb focistája választ magának csapatot, ez az ő kiváltságuk. Ma együtt akarnak lenni. Sejteni lehet, melyik csapat fog győzni, bár ma túl nagy a tét ezért semmi sem biztos. Van azonban, ami végleg eldőlt, így mondják. Engem mindig a vége felé választank, de sosem utoljára. Az a baj, ha hozzám kerül a labda, mindig túl sokat gondolkozom. Ma utoljára választanak. A májusi meleg idő már elég ahhoz, hogy  beleizzadjunk a fehér pólóinkba és a kék rövidnadrágjainkba, de azért pontosan tudjuk ki, kivel van. A meccs végén két védő közre fog, nem tudom köztük átvinni a labdát. A csel közben elesek, véresre horzsolom a térdem a betonon, de a hátamra fordulok és egy utolsó rúgással átpattintom a két védő közt a labdát. Felszabadításomból a többiek kontrát vezetnek, valaki elől gólt rúg. A csapatunk nyer három kettőre. Az öltőzőben csendesek vagyunk de elég egy suttogás, egy félrenézés. Tegnap voltak a választások, mi még két hétig fogjuk egymáshoz vágni a szüleinktől hallott érthetetlen mondatokat, mentségünkre legyen szólva alig tizenkét évesek vagyunk. Gyorsan felejtünk.

Rajongok a versekért. Jó megkapaszkodni a rímek és a gondolatok létrafokain, a jambusokból és ütempárokból kikevert drogok messze löknek a valóságától. Kamaszos magatartás ez.
Anyám orra alá tolok egy kérvényt. Az egyik párt kibérelte az iskolánk dísztermét egy rendezvény miatt és szeretnének egy fiatal diákot, aki elmond egy verset. Ehhez, azonban írásos, szülői beleegyezés szükséges. Én leszarom a politikát, viszont szeretek verset mondani. Anyám félt, de aláírja.
Itt megismerkedem egy lánnyal. Krisztának hívják, a párt ifjúsági szervezetének egyik vezetője. Azonnal szerelmes leszek a barna szemekbe, a kőkemény szavakba.  Beszél hozzám, kérdezget „ ugye tudod…”, meg  „végig gondoltad-e már azt, hogy…”, mondanám, hogy igen, mert szeretném érteni  a tüzet, amitől az arca kipirul, de a szavai idegen árnyékok rajtam.
Mindenki leül, kezdődik a hivatalos program. Kriszta bemondja a mikrofonba, hogy az oktatás jelenlegi helyzete lesz a téma, de előbb az iskola egyik diákja fog előadni egy verset. Rám mosolyog. Felmegyek a színpadra állítot pulpitus mögé és megmarkolom a szélét, enyhén előre dőlök, megköszörülöm a torkom. Eljátszom, hogy már férfi vagyok. A drog működésbe lép, senkisem sejti, hogy ma először túladagolom magam.
 – Ady Endre: Üzenet egykor iskolámba.
Mikor végzek megtapsolnak, jól esik, már ismerem az udvarias és az őszinte taps közötti különbséget. Helyemre egy zöld kosztümös nő áll és ugyanazon az érthetetlen nyelven kezd beszélni mint Kriszta, mondatait színes grafikonokkal próbálja igazolni. Hiába. Egyre idiótábbnak érzem magam, ahogy ott áll és olyan dolgokról beszél, amihez nekem semmi közöm. Félóra múltán valami rohadtul zavarni kezd, Ady „semmi félelmével” felteszem a kezem. Az előadó meghökken és zavart mosollyal kérdezi: – Parancsolsz?
 – Hogyan készülnek a grafikonok? Azért kérdezem, mert úgy hiszem ha elmennék más pártok rendezvényeire, ott is ezek a grafikonok lennének, csak nem ezt jelentenék.
Néma döbbenet. A túladagolás halált okoz. Az emberek egyszerre kezdenek suttogni: „hát ilyet meg, hogy lehet mondani” , „mai fiatalok, nincs remény”, „ ezt meg, hogy nevelték a szülei”. Végül az egész egy dühös sziszegéssé áll össze .
Az előadó kimenti a helyzetet: „a fiatalember nem is úgy értette és csak bizonytalan társai nevében beszél.”  Szeretnék közbevágni, hogy nem így értettem, hogy ez most nekem fontos. Kriszta az est végén csak annyit mond, csalódott és ennél okosabb fiúnak nézett.

A monitortól ég a szemem. Hajnali három, még mindig a gép előtt ülök.
Ismét nekiállok, hogy átböngészem a pártprogramok rövid ismeretetőit. Holnap életemben először szavazok és szeretnék felkészült lenni. Ösztönszerűen keresem az ellentmondásokat a sorokban, nem mintha lenne rá okom.
Feladom, kikapcsolom a gépet. Holnap majd összegzem az érveket. Az ágyba zuhanok, utolsó zavaros gondolatom az, hogy azokra kellene adni a voksot, akik a kenyeret osztják, de a pékeket itt mindig agyonlövik.
 – Indulunk , kelj már fel! Apáddal csak rád várunk!
Kavarog a fejem, gépiesen magamra húzom a ruhákat. A kocsiban kapok egy szendvicset a kezembe, nem gondolkozom, rágok. Tíz perc múlva a fülkében állok, öt másodperc az X. Végezetem.
Estére megtalál az a tetves bűntudat. Dönthettem volna, ehelyett odatettem az X-et, ahová biztosan tudom, hogy az apám is. Ő tapasztaltabb ember mint én. Mégis bánt a dolog.
Ülök a kávézóban, Julira várok, kezemben egy korsó jéghideg csapot sör. Megérkezik, rám mosolyog, megkérdezi milyen napom volt és rendel ő is egy pohárral. A tévéből a részeredményeket mondják.
 – Szar.
 – Miért?
 – Utálom a politikát.
 – Mondj valami újat.
 – Nem tudom, hogy a jó döntést hoztam-e meg.
Mosolyog, de a szeméből látszik, a szánalom. Utálom mikor ilyen.
 – Nekem nem szólt senki, hogy lesz jó és rossz válasz.
 – Naiv vagy – megvonja a vállát, mesélni kezd arról, hogy tegnap volt meglátogatni a nagyanyját.

Leülök a tuskóra, ennyi maradt az öreg eperfából. A nagynénémék miután beköltöztek a szülői házba kivágatták, nem lehetett tőle befüvesíteni az udvart. A kezemben egy poros fotóalbumot tartok, amiből itt-ott ki akarnak esni a képek. Az elején fekete – fehérek, aztán fokozatosan kiszínesednek. Az utolsó fényképen anyám és én vagyok. Rügyeznek a fák, a babakocsimban egy kiflit majszolok, 1989 tavasza lehet. Örökségem, ami adósságok halmaza már ekkor kezd rám szakadni, pedig ártatlan vagyok. A kép jobb felső sarkában egy fekete, oldalra fordított V betű látszik. Sztálin könyöke éppen csak belelóg az életembe. A szobor már nem sokáig lesz ott, hamar lebontják és helyére egy költőét állítják, akiről a teret is átkeresztelik. Gimnazistaként majd sokszor lógunk erre a barátaimmal.  Egyszer megállunk a szobor előtt, hosszan bámuljuk a bronz óriást, ahogy ingbe, gatyába áll és mereven néz a semmibe. Valaki megjegyzi: – Mekkora költő – magunkat is annak tartjuk a filterig szívott cigarettával a kezünkben.
 – Ja, és pont úgy néz ki mint egy munkanélküli proletár! – csak én nevetek.
 – Te meg mekkora seggfej  vagy – a kritikát egy vállrándítással elintézem. A talapzat fekete betűit olvasom, a Dunánál utolsó versszaka. Soha senki nem kérte, hogy tanuljam meg.