A szekrény sarkában vörös dobozok tornyai álltak. Apám kitüntetései borostás műbársonyba csomagolva. Fémhangú ezüst-arany csillagok, rajtuk rézszínű betűkkel: Kiváló Dolgozó, Kiváló Brigád. Végre megtaláltam a titkos kincset, amelyről addig csak a könyvekben olvastam - gondoltam.

Jelige: Bobo

A szekrény

Nyolcvankettő és kilencven 8 évével töltött közös gyerekkor…
Mint az éj közepén jött váratlan áramszünetek, olyanok voltak azok az idők. A képzelet remegő gyertyalángjában a valóság csak foltokban látszott. A terek fegyelmezetlenül szűkültek és tágultak, a kinn benn volt és a benn kinn. Fekete levelek szűrt fényében sárga szemű árnyékpárducok leselkedtek, de sohasem jöttek elő a sűrűből. Vadon volt ez, az évek dzsungele, mély szakadékai szélén piros dohos ágyakon lebegtem, visszafelé simogattam az idő durva szőrét, de az soha nem harapott meg. Még szelíd volt. És én még gyerek voltam.
A titkok jó ismerőseim voltak azokban az években. Az egyszerű beszédű gyerektitkokat szerettem a legjobban, amelyek csak azért lettek titkokká, hogy kiderüljenek. Amelyek egyik napról a másikra köddé váltak, mert mindig elárulták magukat mindenkinek. A felnőttek titkai másfélék voltak, azok magányosan éltek hallgatagon, megbújva. Egy-egy váza alján, fiókok sarkaiban, könyvlapok közé szorulva, vagy a szavak között találtam rájuk véletlenül. Mindig felbontottam őket, amikor senki sem látott. Meleg nyarakon nagyítóval olvasztottam forró tűt a nap sugaraiból, és azzal szúrtam át közepüket, majd a fénynek tartottam őket, hogy meglássam, mi van bennük. De soha nem láttam semmit, mindegyik üres volt. A legtöbb csend apám alkoholszagú ruhásszekrényében rejtőzött. A hatalmas mély gyomorban, amelynek sötétjét láthatatlan tollas kulcsával mindig zárva tartotta. Sokszor ültem mellette faragványait vizsgálgatva, réseket kutatva rajta, ahol beleshetek. Hittem abban, hogy ott majd igazi titkokat találok. Egy nap, amikor apám fél liter tejjel és egy kenyérrel a táskájában elment a gyárba, megtanultam kulcs nélkül kinyitni.
A nehéz ajtók úgy ellenkeztek, mint a riadt madarak szárnyai…
A szekrény szinte üres volt. Ruhák nem lógtak benne, csak kiszáradt, meztelen sörösüvegek álltak az aljában. Úgy sorakoztak ott egymás mellett, mint a kínai császár agyagkatonái, akikben örökre megfagyott az élet. Tátott szájukból savanyú szagú halk zene szólt, mintha a szél visszhangozna bennük. Emlékeztem rájuk. Apám a műszakjaiból hazatérve hozta őket magával, kabátja alatt csempészve, hogy mi ne lássunk belőlük semmit. Néha azt képzeltem, hogy elárvult majomkölyköket cipel, amelyek a szívét keresik a fülükkel, hogy azon megnyugodjanak. De csak üvegek voltak. A szekrény elsárgult fénykép-avarján tapostak. A legtöbb képről fekete gépzsíros alakok, egy karikás szemű gyár ijesztő lényei néztek rám. Apám arca is ott volt köztük, alig ismertem fel. Az egyiken egy gépnek támaszkodott, és úgy nevetett, ahogy itthon sohasem.
Ott voltak a képek egyetlen utazásáról Egyiptom sárga sivatagából, a gyár jutalomútjáról, ahova egyedül őt küldték. Puhatalpú, könnyező tevén ült, a szilánkos homoktól pirosra karcolt szemekkel. Kendővel takarta fejét a fájdalmas melegtől. Hideg sírkamrák folyosóin járt, piramisok lépcsőire kapaszkodott, és köveket rejtett a zsebébe, amelyekről azt hitte, igaziak. Kávébabszemű gyerekeknek adott pénzt, félig elszopogatott cukrokért cserébe. Levetett cipőit félt otthagyni a mecsetek bejáratánál, a kezében szorongatta őket, és mezítláb állt a forró homokban. Órákig sétált a sikátorokban eltévedve, zsebében a gyárnak címzett képeslappal, amit végül nem tudott feladni. Párás szállodai szobák éjjelein a gyár lebegett körülötte. Utoljára gyerekkorában érzett ilyet egész napos úszások után az ágyban elalvás előtt, mintha még mindig a víz tetején lebegne könnyű testtel. A gyár is úgy volt ott akkor vele, mint a víz emléke: áramlások, apró örvények tompa áramütései, amitől kirázta a hideg. Körüllehelte az ismerős zaj és a szag, és ő legszívesebben a nyakába kapaszkodott volna, hogy az elvigye magával. Soha nem volt sehol azelőtt, de nem is akart máshol lenni. Igazából csak a gyárban szeretett lenni.
A szekrény sarkában vörös dobozok tornyai álltak. Apám kitüntetései borostás műbársonyba csomagolva. Fémhangú ezüst-arany csillagok, rajtuk rézszínű betűkkel: Kiváló Dolgozó, Kiváló Brigád. Végre megtaláltam a titkos kincset, amelyről addig csak a könyvekben olvastam - gondoltam. Kivettem mindegyiket, és még aznap este elástam őket a kertbe, hogy csak én tudjak róluk.
Amikor apám hazaért, azonnal észrevette, hogy történt valami a szekrénnyel, hogy a dobozok kiürültek. Aznap este megvert. Közben úgy sírt, mint egy gyerek. Ahogy hozzámért, megéreztem bőrének olajos gépszagát, megláttam a gyári kosz kiapadhatatlan sötét patakjait vonulni a tenyerében. Már tudtam, hogy fekete szekrényében élete vízjeleire találtam. A szekrény olyan volt neki, mint a napközben finom takaróval fedett, mindig épülő gombostűvár, ahova menekülhet. A gyár ismétlődő világa, a kabát alatt hazahozott sör, a szekrény ő volt. A szaguk is egyforma volt, a miénktől idegen.

Kilencvenegyben elküldték a gyárból. Búcsúzóul egy hatalmas söröskorsót kapott és egy csomag söralátétet. Lesz majd időd sörözni – mondták neki nevetve a többiek.

Ahogy teltek a hetek, egyre jobban elhalványult fejében a gépek kattogása, és végül a ritmus végleg megszűnt. Az egyensúly felbomlott, egyre több üveget hozott haza… Elvadultak és csörömpöltek, még éjjel is zaj volt. Kitántorogtak a szekrényből és kiabáltak. Verekedtek. Bujkáltunk előlük, de mindig ránk találtak. Éjjelenként holdkórosokként kóboroltak a szobákban, odajöttek az ágyunkhoz, és bámultak minket hangtalanul. Kinyitottam a szemem, rájuk néztem, és láttam, hogy már nem tudnak magukról. Nem ismernek fel többé.
A varázsszekrény lassan sorvadni kezdett. Egy napon a tollas kulcsot, amit azelőtt sohasem láttunk, ott találtuk a szekrényben. Apám aznap úgy döntött, meghal. A gyár már nem lebegett körülötte, nem tartotta fenn többé a víz felett… Megebédelt, aztán zöld permetet ivott, és elsüllyedt.
Az agyaghadsereg szétszaladt, a katonák darabokra repedtek. 
Csend lett.

Kabátjai zsebeiben ujjnyi dohos morzsában párás gyári öltözők eltévedt csótánytetemeit, törött cigarettákat és söröskupakokat hagyott. Egy ismeretlen élet maradványait.