Feszengett a széken, megigazította zakóját, a kérdező szemébe nézett, úgy mondta – Én mondtam fel. Képességeimnek jobban megfelelő állást keresek. Hallgatott arról, hogy a vállalata csődbe ment. Az építőiparban még nem dolgozott, felelte az újabb kérdésre. Számára ez kihívást jelent, bízik önmagában.

Jelige: Vágány

Szemhatáron

A bírónő már-már szánalommal nézett a felperesre. A férfinek semmije sem maradt, kiforgatták vagyonából. Fizetheti a perköltséget is. Válni akart, mehet az utcára. Délután még kijelentkezett a lakásból, ahova nem ment fel többé, csak lentről nézte a balkont. A kilátás gyönyörű, megcsillan a Duna vize. Beült a törzshelyére, pezsgőt rendelt, hozzá egy kis harapnivalót. A második üveg pezsgőnél már cimborái is akadtak, akik vigasztalták, talpra fog állni. A negyedik üvegnél már semmire sem emlékezett. Arra sem, hogy néhány órával azelőtt még házasnak számított. Nem tudta, miként jutott ki az állomásra, hogyan került kezébe két vasúti jegy.

Mihályfi az egyik öntőipari cégnél dolgozott, osztályvezető volt, költségeket kalkulált, mibe kerül egy öntvény. Rutinmunka. Precizitást igénylő. Főnöke, aki nemrég jött vissza Varsóból, a szokásos reggeli kávé közben, az ablakon kinézve, csak annyit mondott - Becsődöltek, az egész ország. Lemondták a megrendelésüket. A korábbi egy konyak helyett most kettőt ivott. Beosztottja felé mutatta az üveget, kérsz? – Nem, köszönöm. Az osztályvezető közben már fejben számol, huszonötezer forgattyúsházra nincs szükségük a lengyeleknek. Egy komplett gyártósort, és ezzel az üzemet is le kell állítani. Hatszáz-hétszáz fő válik feleslegessé. Jönnek a vagyonfelmérők, a befektetők előhírnökei. Angolok, németek, hollandok. Ahogy a barátja mesélte, mindent felmérnek, a lehetőségeket is. Egy éven belül privatizálni fognak benneteket. Kevesen maradtok. Leépítést tervezel, kiszámolod, mibe kerülnek az elbocsátások. Mindenkit ismersz, név szerint, de ez most nem számít. Megszűnik az állásod. Nem a legjobbkor válsz, negyven éves vagy, mozdulnod kell.

Az állomás várójában ült, olyan érzete támadt, hogy nézi valaki, de nem volt kedve megfordulni, hogy lássa, ki az. Akkor sem nézett hátra, amikor az ablakhoz ment, a síneket bámulta, ahogy összefonódnak és szétválnak. A szemhatáron egy vonat kanyargott, akár egy hernyó. Nem volt szándékában egyedül utazni. Azon gondolkodott, mivel lepje meg magát. Felszed egy nőt, és fizet neki, kísérje el. De hova? Csak a vágány számát tudta és az indulás időpontját. Fejét lehajtva ült vissza korábbi helyére, mintha a gyomra fájna, összezsugorodott, kis pontnak érezte magát, kiterjedése nulla. Kit érdekel egy nulla? Felesége arcát is csak erőfeszítéssel tudta felidézni, nem jutott azonnal eszébe a neve. Elfelejtette volna?

Még nem mondott fel régi munkahelyén, senki sem tudta, hogy pályázatot ír, életében az elsőt, amelyben nem azt kell megírnia, hangsúlyoznia, volt-e párttag, ha igen, milyen tisztségeket viselt, hanem szakmai életútjára kíváncsiak, milyen ambíciói vannak. Mit vár a jövőtől? Milyen jövedelemigénye van? Lojális tud-e lenni a főnökéhez, az új cégéhez? Bírja-e a napi tíz-tizenkét órai munkát? Barátjának egyik testvére, Svájcban él, Zürichben, egy banknál pénzügyi vezető, hitelekkel foglalkozik, Feri talán tőle kaphatta az infókat. Mert képben volt, mikor mire lehet számítani, ha új munkahelyre van szükség. Mifályfi az Esti Hírlap délutáni kiadását böngészte, az állást kínál, állást keres rovatokat. Még egy fejvadász céghez is beadta önéletrajzát. Később lajstromot vezetett, hova hívták, mit ígértek neki. Felesége nyugtalanul figyelte férje tanácstalanságát. Megsejtette, hogy valamire készül, ahogy később mondta, valami őrültségre. Néhány hét elteltével megunta, hogy férje esténként csak hallgat, sakkozni sem jár el vasárnaponként, mint korábban szokott. Beszélnünk kell – állt a férfi elé egy szombat este, miután lefektette a két gyereket.

Váratlanul fordult meg. Nem messze tőle egy kék szempár meredt rá, pillantásuk találkozott. A férfi felállt, elindult a fiatal nő felé. Járása szilárd és nyugodt. Megállt a nő előtt, aki a mellette lévő üres helyre mutatott. A férfi leült. Segíthetek? – hallotta a nő kérdését. A férfi fejében meg sem fordult, hogy mekkora bajban van, és nem tud kimászni belőle. Mégis azt felelte: igen. Van egy szabadjegyem, szeretném, ha velem utazna, kétszáz kilométer.

Az előtérben várta, hogy hívják. Nem gondolta, hogy időben ideér, megkerülte a fél várost, a taxissztrájk miatt. Szerencséje van, nem ő kerül elsőnek sorra. Kifújja magát, közben nézelődik. Néhányan kirínak a mezőnyből, alpakka öltözékükön is látni, egyikük sem szürke egér. Miért akar eljönni korábbi munkahelyéről, nem érzi ott jól magát? – kapta meg az első kérdést. Feszengett a széken, megigazította zakóját, a kérdező szemébe nézett, úgy mondta – Én mondtam fel. Képességeimnek jobban megfelelő állást keresek. Hallgatott arról, hogy a vállalata csődbe ment. Az építőiparban még nem dolgozott, felelte az újabb kérdésre. Számára ez kihívást jelent, bízik önmagában.

Csirke-fogó – olvasta a reklámfeliratot, nézte a kirakat kínálatát, van-e valami vonzó ajánlat, mézzel készített tüzes szárny, vagy egy szép darab comb. Bárszékre ült, miután rendelt és kiszolgálta saját magát, falta a csirke- szárnyakat, két párat kapott, három darabbal is megelégedett volna, de itt csak párban lehet rendelni, kapta meg a józan magyarázatot. Két kezébe fogta, rágta és szopogatta a szárnyakat. Egy-két vékonyabb csontot össze is roppantott a fogával.

Homloka verejtékezett. Mit csinálna másként régi munkahelyén és miért? Mondjon két jó tulajdonságot magáról és mondjon két rosszat is? Vállalná a beosztott szerepét is, ha úgy döntenének, hogy felveszik? Milyen fizetést tartana méltányosnak új munkakörében? Csapatjátékosnak tartja magát? Feje zúgott a sok kérdéstől, fegyelmezte magát, de így is be-bevillant egy-egy szokatlan kép, gondolat. Néha úgy érezte, kínzókamrában ül, előbb-utóbb vallania kell, mert karóba húzzák, vagy mehet a máglyára. Csillag a máglyán. Sütő darabja. Az interjúk közben arra is gondolt, mi lesz a gyerekekkel, mi lesz Anitával a válás után. Hogy nem lesz hamarosan állása, nem közölte feleségével. Inni kezdett, egy-két pohárral, majd később ki-kimaradozott, volt, hogy csak hajnalban tért haza, semmit sem mondott arról, hol és merre járt, kivel találkozott. Anyósával reggelente farkasszemet nézett, de nem magyarázkodott, az asszony felemelt hangját egyre gyakrabban hallotta átszűrődni a másik szobából.

Vett egy nagy levegőt. Éjfél elmúlt. Még beszélget a nagyobbik lányával, van miről, nem érzi magát álmosnak, mire ágyba jut, kettő körül járhat. Nem akart káoszt. Nagyobbat, mint amilyen van, semmiképpen. Nem lesz hős. Nem olyan alkat, hogy az legyen. Papucs. Nem fog harcolni. A gyerekek érdekében. Anita mindent visz, a két gyereket is. Mellettük áll a törvény. Felesége hajthatatlan volt. Esélyt sem adott, hogy megegyezzenek. Már mindegy. Valahogy elboldogul. Nem foglalkozott azzal, hogy volt anyósa csirkefogónak nevezte.

Egyre jobban irtózott az újabb bemutatkozó levelek írásától, másolásától. Fél éve nincs állása, nem is talált. Ideje nagy részét a Pagoda nevű csehóban töltötte. Előfordult, hogy egésznap feküdt, dühödten ordított feleségével, hagyja besötétítve a szobát, bántja a fény. Váratlanul érte a telefonhívás. A végső hármas jelölt egyike lett. Fáradjon be hétfőn egy utolsó megbeszélésre. Végigaludta a szombatot és a vasárnapot. Senki sem szólt hozzá. Lányai is békén hagyták. Apátok sorsa hétfőn eldől – hallották édesanyjuk gunyoros hangját. A férfi sejtette, ha elnyeri az állást, beosztottként kap felelősségteljes munkát. Kötetlen munkaidőben, önállóan dolgozik, de csak a részleteket látja majd, az egészet nem. Elég, ha tudja, mihez és kihez kell kapcsolódnia, kivel kell kooperálnia – fejtette ki a felvevő bizottság vezetője. Mihályfi közben arra gondolt, nem fog megváltozni, az egészet akarja látni, látja is. Kalkulál, mint régen, csak az előterjesztésen nem az ő neve szerepel. Egy huszonéves lesz a főnöke, aki majd lenyúlja ötleteit. Végül azt fogja érezni, hogy nem sokáig bírja az öldöklő iramot. Kiszállok – fordul meg fejében többször. Ilyenkor lányaira gondol. Visszakozik. Időnként a három korsó sör mellé unikumot is rendel, kísérőnek. Holnap hirdet ítéletet a bíróság – jár a fejében, elvált ember lesz.

Figyelmesen nézte a nő arcát, nyílt tekintet, magas homlok, széles és húsos ajak, hegyes áll, hosszú keskeny orr. Bámulta a fehér bőrt, amelynek sápadtsága vérszegénységre utalt. De inkább a fény hiányára. A férfi apja Nagyfán ült néhány évet, sosem mesélt róla, milyen egy börtön, hogyan is került oda. Melinda vagyok, most szabadultam, nincs hova mennem – szólalt meg ismét a nő. És még maga akar rajtam segíteni, nagyon kedves magától – válaszolta a férfi, majd bemutatkozott, Gellértnek hívnak. A nő elnevette magát, egy szuszra hadarta, arra gondoltam, maga is sittes lehet, olyan görnyedve hajolt előre, jól seggbe kúrták szegényt, most azt hiszi, vége a világnak. A férfi nem válaszolt, csak elmosolyodott. Melinda a hátizsákjáért nyúlt, csontos alakján megfeszült a kartonruha, mindjárt jön a vonat. Mennünk kell, kérdőn nézett a férfire, aki felállt és követte.