Őrjöngő kétségbeesésem fokozhatatlan volt, hangom végül elhagyott, sebesre fagyott arcomat hidegre merevedett tenyerembe temettem, és megadóan vártam a halált, amely engem is elragadhat. Az egyetlen esélyem lett volna a túlélésre, ha belehalok.

Jelige: Jégvirág

Örvénylés

Ott álltam a repedezett fal előtt, csak a földet néztem, lábammal a lepattogzott mészkupacokat rendezgettem, torkom összeszorult. Egy emlék, egy hallgatólagosan múltbélinek minősített esemény elevenedett fel bennem. Múlt, mert mi is az? Átélt valóság, később újrafogalmazott, és újragondolt dolgok átültetése? Vagy csak álom egy távoli dimenzióból? Nyoma ma már nincs, csak jelentéktelen töredékek, és az érzés, ami az egészhez tartozik. Az az egy valóság van. A fájdalmas szorítás a torokban, a szívben. Tél volt, jeges szél fújt aznap, a nap alig bújt csak elő a szürke, álmos, felhők mögül. Fekete kabátomat erősen összehúztam a mellem előtt, bolyhos sapkám alig engedett kilátást. Szemem résén át csak az ösvényt láttam, ami az ismeretlen jövőbe kanyargott, és helyzetem kilátástalanságát erősítette. Sietősen lépkedtem a keresztek között, a hepehupás úton. Valahogy reméltem, hogy gyorsabb lépteim felgyorsítják az előttem álló események sorát is. Minden követ, faágat, gyökeret - amit az ellenséges környezet terelt az utamba - óvatosan kikerültem és átléptem. A vérem a halántékomban lüktetett, könnyeim az arcomra fagytak. A férfit hagytam magam mögött, aki egykor olyan sokat jelentett nekem. Az isteni együttléteket, az egymásbaolvadást.

Megkaptam tőle a fényt, az álmokat, az örök fiatalság illuzióját. A jobb magamat.

Félni kezdtem. Egy faág reccsent meg felettem, és a belső csendembe akaszkodó erős hang vaskarmaival emelt vissza a kanyargó távolból a jelen fájó valóságába.

Felkiáltottam.

Végigéltem a fájdalmak felszakadását. Kiáltottam még egyet, és még egyet. Félbetört életek visszhangozták kiáltásomat. Megállás nélkül kiabáltam mindaddig amíg össze nem rogytam a fáradtságtól, a fájdalomtól, a kétségbeeséstől. Lerogytam egy sima felületű kőre, és addig ültem rajta, amíg a hideg kő valósága és az enyém egy lett, beleolvadtam a földbe, az útba, az életbe.

Őrjöngő kétségbeesésem fokozhatatlan volt, hangom végül elhagyott, sebesre fagyott arcomat hidegre merevedett tenyerembe temettem, és megadóan vártam a halált, amely engem is elragadhat. Az egyetlen esélyem lett volna a túlélésre, ha belehalok.

Ekkor egy család tűnt fel, feketében, mécseseik kíséretében.

Megláthattak. Megláthatták az állapotomat, és felkarolva magukkal vittek...

Az otthonukban tértem magamhoz. Átmelegedve. Üresen.

Egy jó ebéddel kínáltak, forró levessel, gőzölgő gombócokkal.

Megkérdezték jól vagyok-e, van-e hová mennem, és hogy elég volt-e az ennivaló.

Nagyon hálás voltam nekik. Igenekkel feleltem, szép lassan összeszedtem magam, és nekivágtam az ellenséges külvilágnak. Az életnek, ami sose lehet már ugyanolyan, mozaikjai itt-ott éppen hogy összeilleszthetőek, de pótolhatatlan darabjai fájdalmasan csupasz területeket tárnak elém...

Ez jutott eszembe ott a fal előtt, amíg vártam a fiúra. A fiúra, akit egykori szeretőm itthagyott maga után. A fiúra, aki az enyém is lehetett volna. A fiúra, aki annak az embernek a vonásait hordozza, akitől nem tudtam méltó módon elbúcsúzni azon a délutánon, amikor a sokktól nem látva futottam el a sírjától a temetésén, nem akartam szembenézni a méllyel, ami örökre magába szólítja. Én akartam sírgödre lenni, és örökre magamba fogadni.

Most azért vártam rá, mert megírtam a történetünket, a szerelmünket, és azt akartam, hogy a fiú is ismerje meg mélyérzésű, őszinte apját, és egy élethelyzetet, amibe a véletlen sodorta, de utána már nem akart kitörni belőle...

Megérkezett. Könnyeden megállt előttem, megölelt, rámmosolygott, és megköszönte kedvességemet.

Én csak néztem, néztem, és megéreztem valami erőt, ami rajtunk túlmutat. És élünk tovább életünk ezen dimenziója után is egy nézésben, egy mosolyban, egy emberben.

És már nem néztem a földet, pillantásom fölfele vágyott újra, az ég felé...