Hazaérkezésük után újra találkozott a férfival, aki bosszankodva számolt be neki a történtekről: „Végigjártam az összes bankot… mindet, amelyik a megyében működik. Van belőlük elég!

Jelige: Kúnkapitány 

A Hamsun-projekt  

     

„… termékennyé  kezdte tenni a talajt…”
„Új  területrészeket tisztított meg a gyökerektől és kövektől,
felszántotta őket, trágyázott, szántott, kapált,
kezével és sarkával törte szét a földkupacokat.
Igazi, szorgalmas földműves volt s bársonyszőnyeggé
változtatta az ugart.”
„Ősei bizonyára századok óta földdel dolgoztak, vetettek.”
    (Knut Hamsun: Áldott anyaföld)
    Ford. Nagy Zoltán

    Apja halála után Dár András árulni kezdte szülei házát. Hirdetést jelentetett meg a megyei lapban, rádióban, a minden környékbeli háztartásba eljutó reklámújságban.
Felesége szórólapot szerkesztett, amit Dár András esténként kiragasztgatott az Alsóvárosi (’89 előtt Tambov) lakótelep lépcsőházainak hirdetőtábláira: Panellakása áráért vegyen összkomfortos családi házat! Azonnali beköltözés!
A felhívást egy németországi kisváros lakói is megismerték, ahol Anikó ötvennégy évesen munkanélkülivé vált barátnője egy idős hölgyet gondozott.
Dár András egy ingatlanközvetítővel is szerződést kötött, aki azonban a pénzügyi válság következtében az elsők között ment tönkre.
 Először ottani fiatal házaspárok és szüleik érdeklődtek, ők azonban megfizethetetlennek tartották az árát.
„Ennyit itt nem kapsz érte. Nincs pénze a népnek.”
„Bent egy panellakás is többe kerül.”
„De az bent van!”
Ez a szülei életműve – gondolta Dár András – nem kótyavetyélheti el. Emlékezett: édesanyja éveken keresztül töltögette ki és hordta a postára a törlesztő csekkeket; az utolsó részlet befizetése után pedig örömében ünnepi vacsorát főzött, melyre meghívta az egész rokonságot.
Később jelentkeztek idegen vevők is. Dár András velük időpontot egyeztetett, hazaautózott és (mint gyakorlott múzeumi tárlatvezető) megmutatta az üres házat. (Addigra a falubeliek megveszegették tőle a bútorokat.) Kialakult és egyre csiszolódott a bemutatás szokásrendje: a leendő (komolynak mutatkozó) vevők, mintha összebeszéltek volna, ha visszafogottan is, de ócsárolták az épület állapotát. „Ahhoz képest” sokallták az árát.  Dár András pedig egyre jobban beletanulva szerepébe, az ingatlanközvetítőtől hallott fogalmakat is használva, sértődés nélkül bizonygatta (ami persze az első szempillantatásra is látható volt): a ’61-ben épült háznak terméskő az alapja, minden fala tégla, a szobák nagyok és szárazak, a tető szilárd, bent van a gáz, a telefon, a kábeltévé, a szennyvízcsatorna is kész… mi kell még a nyugodt falusi élethez? A kertről, az árnyat adó diófáról és az M6-os közelségéről már nem is beszélve.
Az érdeklődők fényképezőgéppel, mobiltelefonnal rendületlenül fotóztak, mértek (kis szalaggal, ki lézeres műszerrel), fölmásztak a padlásra, megvizsgálták a gerendákat, majd bíztatták Dár Andrást: nemsokára végleges választ adnak.
Egyikük se telefonált többé.
    Egy idős férfi Dárék torockói útja előtt két nappal érkezett. A tagbaszakadt, erős markú ember gondosan átnézte a hagyatéki végzést, a tulajdoni lapot, nem ijedt meg a kerttől, még akkori elhanyagolt állapotában sem.
„Vegye le a táblát!”  mondta búcsúzóul. „Ha itthon lesznek, nyélbe ütjük.”
„Úgy legyen!”
Dár András leszedte a nagykapura erősített hirdetményt.
Szép napokat töltöttek Torockón egy baráti házaspárral, akik még sohasem jártak Erdélyben. Megmászták a Székelykőt, hazafelé elidőztek egy kicsit Kolozsváron, megnézték a körösfői templomot.
Hazaérkezésük után újra találkozott a férfival, aki bosszankodva számolt be neki a történtekről: „Végigjártam az összes bankot… mindet, amelyik a megyében működik. Van belőlük elég! Egyik se adott kölcsönt. Mit gondol, miért? Mert elmúltam hetven! Hiába ajánlottam föl jelzálognak ennyi meg ennyi hektár földet… az nem érdekelte őket.”
    Dár András visszaszerelte a kapura a ház eladását hirdető táblát és elhatározta: miután a házat három év alatt sem sikerült eladni, nem vár tovább az új tulajdonosra, hanem rendbe teszi a kertet.
Először a kóróültetvénnyé változott növényzetet égette el. Elővigyázatosságból (hiszen még sohasem égetett kerti gyimgyomot) egy vízzel telt vödröt és egy lapátot készített a meggyfa alá, hátha tovaterjednek a lángok, de szerencsére nem okozott tűzvészt az utcában.
A kertet Vica néni tanácsára Wolf Pityuval szántatta föl. A fiatalembert Dár András nem ismerte, Fodrász Ibit vette feleségül, így került a faluba ; az újsoron hamarosan házat épített (tájékoztatta Vica néni), hegesztőként az osztrákoknál dolgozik és ha itthon van, traktorjával elvállal mindenféle mezőgazdasági munkát.
    A szántás műveletét Dár András a kertszomszéddal, Jani bácsival együtt nézte. A GULAG táborait is megjárt öreg cipész (tizenhat évesen, leventeként vitték el az oroszok) annak az iparosfajtának az írmagja volt, amelyik olcsón és megbízhatóan dolgozott; még mindig, hiszen a megyeszékhelyről is hozzá hordták a javítani (főként talpalni) való lábbeliket.
Alig fordult néhányat ekéjével a Honda, két gólya kezdett keringeni fölöttük, majd méltóságteljesen leereszkedett a friss hantokra és felcsippentett egy-egy gilisztát.
„Megjöttetek, madaraim?” Jani bácsi mint valami jelenésre nézett rájuk. Tett feléjük néhány óvatos lépést, arra azonban vigyázott, nehogy elriassza őket. „Elfáradtatok? Mi újság a nagyvilágban, arra dél felé? Mindenhol jó, de legjobb itthon, igaz? Na, csak egyetek! Pihenjetek!”
Wolf Pityu is kiszállt a vezetőfülkéből, néhány percig ő is csodálta a barázdában lépegető gólyákat.
Dár András az elérzékenyült öregemberhez fordult:
„Honnan tudták, hogy éppen ide érdemes jönni?”
„A gólyák még tudják. Érzik. Ilyent biztosan nem látsz a panelek között! Ott még leszállni sincs hova.”
    Dár András eldöntötte, hogy a fölszántott területre kukoricát vet. Vegyszert nem akart használni.
Szombat reggel összekészítette a konyharuhába a szalonnát, a kenyeret, a fej vöröshagymát és a ruha négy sarkát megkötötte.
„Már megint népieskedsz” mondta sóhajtva a felesége és kitöltötte a kávét.
Dár András a gazdaboltban megvette a vetőmagot, otthon Vica nénitől elkérte a sorolót és meghúzta vele a vonalakat. Az egyetlen megmaradt szobai szekrényből előszedte öregapja kék mejjes kötényét, fejébe nyomta kalapját, megreszelte édesanyja kapáját (a többi Isten tudja, hova lett). Kicsit rövid volt ugyan a nyele, de elhatározta, hogy nem vesz újat, hanem kegyeleti okból azzal dolgozik.
A köténnyel sokáig bajlódott. Vajon öregapja hogyan kötné meg? Végül mintha megtalálta volna a megfelelő formát. A nájlontasakból a köténybe öntötte a magokat, kiment a kertbe és belevágta kapáját a földbe. Három szemet dobott a fészekbe, ahogy a gazdabolt eladója elmagyarázta neki, a következő kapavágással pedig betemette. Nem tudott azonban folyamatosan haladni, mert a tarack, mint valami drót, minduntalan visszarúgta a kapát. Eleinte lehajolva, később guggolva, térdelve tépkedte a földből a sokfelé ágazó szívós gyomot. Ez sok fáradsággal és időveszteséggel járt. Három szombatjába telt, amíg végzett a vetéssel. Azalatt  boglyányi gazat gyűjtött össze, a másikat még  fogasolás közben halmozta föl Wolf Pityu.
A tarack mellett a csalánt, a parlagfüvet és a disznóparéjt fölismerte, a többi gyomot azonban nem. Ezeket egy dobozba gyűjtötte és az első adandó alkalommal bevitte a megyei könyvtárba.
A dohos, már penészedő dudvákat (azonosítás miatt) kirakta az olvasóterem asztalára és kíváncsian lapozta fel az Erdő-mező növényei című könyvet.
„Hogy tudjam, mit csinálok” mondta az ismerős és szolgálatkész könyvtáros hölgynek, aki alig titkolt megrökönyödéssel figyelte Dár András tevékenységét.
    Az első kapálás idején ugyan térdig járt a gazban, de a vetés nyomvonala szépen kirajzolódott a zöld tengerben. Élt a kukorica! Az egyik közeli udvarból fürdőző gyerekek kacaját hallotta, a kubikgödrökből békák kérték az esőt, a közeli csalitosban fácán rikoltott, legalábbis Dár András azt vélte hallani. Minden pihenő után egyre nehezebben kelt föl  a meggyfa alól, sajgott minden tagja, de eszében sem volt meghátrálni.  Elszántan kapált újra három szombaton át.
    A második kapálás idején, fattyazáskor, július első szombatján még melegebb volt. Jani bácsi már délelőtt figyelmeztette, hogy a hatóságok elrendelték a legmagasabb fokozatú hőségriadót. „Tizenegy és három óra között senki se tartózkodjon a tűző napon!”  „Ez csak a strandolókra vonatozik, a kapásokra nem!” válaszolt hetykén Dár András, de azért ebéd után (kenyér, szalonna, vöröshagyma, sok ásványvíz) ő se merészkedett ki. Ült kimerülten a besötétített szobában, mint a bokszoló a tizedik menet után.
Hat órakor, amikor elkezdte az utolsó fordulót, még mindig 34 fokot mutatott a lépcső melletti hőmérő. Aznap háromszor váltott inget, az átizzadtakat kiteregette száradni, nagyon gyorsan meg is száradtak, nadrágja szárán kicsapódott verejtéke sója.
„Megszenvedsz vele” szólt át a kerítésen Jani bácsi, amikor Dár András aznapi munkája végzetével tisztogatta a kapát. „Sárga, nem haragosszöld” bökött fejével a kukoricatábla felé. „Hiányzik a talajból a foszfor. Meg a kálium.”
„Azért lesz rajta.”
„Lesz. Mit kezdesz a terméssel?”
„Eladom.”
„Kinek?”
„Csak lesz valaki a faluban, aki megeteti.”
„Talán ha húsz tyúk van összesen az egész faluban. Három háznál tartanak disznót… üresek a tyúkólak, üresek a disznóólak… egy helyen van marha, egy fiatal házaspár tartja… szorgalmasak…  azok talán megveszik. Te még láttál szénásszekeret, gulyát hazafelé ballagni… kaparászó tyúkokat az árokparton… úgy elolvadt minden… azelőtt mi minden volt ebben a kis faluban: dalárda, színdarabok, focicsapat… akkor még akart élni a nép. Ez a falu is a lavór alján van. Ezt hozta nekünk a fejlődés!”
„Esőt mondtak holnapra.” Dár András indult hazafelé, pedig legszívesebben lefeküdt volna a meggyfa alá.
„Csak ne magjával jöjjön! ”
    A kukoricaszedés (a hagyományoknak megfelelően) családi esemény volt. Dolgoztak a sógorok családostul, Dárék gyerekei, még az unokák is. Két óra alatt végeztek, a szárat is levágták és megebédeltek a diófa alatt.
Dár András ebéd után körbejárta a házat. Ki kell vágni a kiszáradt meggyfát. A kertajtó elkorhadt oszlopa helyett újat kell állítani. Elszállíttatni a vályúdarabokat az ólak elől a többi szeméttel együtt. A kerítés mellé hordja majd az itt-ott felejtett mohos téglákat, a még használható cserepeket.
Van itt még dolog elég, hogy rendben legyen a porta!