Az emberek idővel megszokták, hogy sötétben járkáljanak, és már nem tűnt fel nekik, hogy kialudtak a lámpák. Senki sem emlékezett, hogy mikor oltották ki őket. Kevesen merészkedtek ki ilyenkor az utcára. Az emberek nem láthatták egymás arcát, miközben néha megálltak az utcasarkon beszélgetni.

Jelige: Groll

Az utolsó karácsony

Már nagyon rég volt, amikor D. bácsi utoljára meglátogatott minket. Ameddig kicsik voltunk, minden karácsony napján eljött hozzánk, mi meg ünnepélyesen felsorakoztunk az előszobában, és izgalommal vártuk, hogy csengessen az ajtón. Minden alkalommal különös tömjénillat áradt a ruhájából, és barna szemeivel csodálkozva nézett ránk. Hangja rekedt volt, mint az olyan embereké, akik egész nap kiabálnak. Csak azt kérdezte meg rendszerint, hogy jól tanulunk-e. Úgy tűnt, hogy próbál kedves lenni, egyszer meg is simogatta az arcomat, de közben egészen máshol jártak a gondolatai. Megpuszilta a fejünk búbját, majd bement nagyszobába, ahol a karácsonyfa állt, és betette alá az ajándékokat.
Nyilván D. bácsi sosem olvasta az angyalnak küldött leveleinket, ezért majdnem semmit sem tudott rólunk. Nem beszélt sokat, csak félszegen mosolyogva nézett minket a másik szobából. Sokszor még azt sem várta meg, hogy kibontsuk az ajándékokat. Talán azért, mert tudta, hogy nem fogunk meglepődni, hiszen minden évben ugyanolyan cukorkát kaptunk karácsonyra, csak a színük változott időként. Egyszer még a Mennyből az angyalt is elénekeltük neki, de szemmel láthatóan nem tetszett neki, s alig várta, hogy vége legyen. Nem tudom azért-e, mert hamisan énekeltünk, amiért még az iskolában is megszidtak, s a következő ünnepségen a leghátsó sorba állítottak minket, ahol nem vevődött észre, hogy csak úgy csinálunk, mintha énekelnénk.
Sosem időzött sokáig nálunk, kicsit beszélgetett a felnőttekkel, olyan dolgokról, amiket mi nem értettünk, majd sietve távozott, hiszen magas pozíciót töltött be, és rengeteg dolga volt. Hallottuk, hogy nagy a hatalma, és ezért sok ellensége van a városban, talán olyanok is, akik el akarják tenni láb alól. Persze erről csak sugdolózva beszéltek a felnőttek, de mi mégis rájöttünk, mert a gyerekek mindent megéreznek, és kicsit féltünk is tőle, mint minden hatalmas embertől.
  Emlékszem, egyik karácsonykor hiába vártuk D. bácsit, mert helyette egy idegen férfi jött el hozzánk, aki ugyanolyan kabátot viselt, és ugyanolyan illat áradt a ruhájából. Halkan beszélt, és úgy tűnt, mintha rejtőzködne valaki elől, csak átadta a csomagot és el is köszönt. Nagy hó esett azon a télen, a narancsok még éretlenek voltak, a szekrényen tartottuk őket, hogy érjenek, és minden nap csak egyet kaptunk lefekvés előtt, amíg el nem fogyott.
A következő években egyszer sem jött már el hozzánk D. bácsi, habár mindig azt üzente, hogy jövőre meglátogat. Valószínűleg azért nem jött többet, mert a dolgok nem mentek jól. A város szürke volt és rezzenéstelen. Az utcai világítás majdnem teljesen megszűnt, és éjszaka patakokban folyt a sötétség az égből. Az emberek idővel megszokták, hogy sötétben járkáljanak, és már nem tűnt fel nekik, hogy kialudtak a lámpák. Senki sem emlékezett, hogy mikor oltották ki őket. Kevesen merészkedtek ki ilyenkor az utcára. Az emberek nem láthatták egymás arcát, miközben néha megálltak az utcasarkon beszélgetni. Halk suttogás hallatszott a sötétből, de az elhaladók nem mertek csatlakozni, inkább mindenki tovább sietett, és igyekezett minél távolabb kerülni a hangoktól, nehogy baj legyen belőle.
Különféle rémhírek terjengtek a városban. Egyesek úgy tudták, hogy D. bácsi beteg, és már csak hónapjai vannak hátra. Mindenféle betegségeket emlegettek, még daganatos is volt közöttük, de ebből minden bizonnyal semmi sem volt igaz. Láttuk, hogy továbbra is dolgozik, mert időnként fényképek jelentek meg róla a helyi újságban, amint a város ügyeit intézi. Ezeken a képeken mindig mosolygott, és úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Mások meg arra gyanakodtak, hogy összeesküvést szőnek D. bácsi ellen. Azt is hallottuk, hogy csak nagy ritkán hagyja el a házát, és személyes testőröket fogadott. A feszültség elviselhetetlenné vált. Napközben a majmok egyre izgatottabban ugráltak egyik oszlopról a másikra a városháza épülete előtt, de senki sem törődött velük. Egyre furcsább dolgok  történtek. Azt hallottuk, hogy emberek tűntek le nyomtalanul, de senki sem tudott semmi bizonyosat. Láttuk, hogy a lépcsőházban posztókabátos emberek járkálnak, furcsa sípoló készülékekkel a kezükben. Nem szóltak egy szót sem, csak mogorván végezték a dolgukat, és nem mertük megkérdezni őket, hogy tulajdonképpen mit csinálnak.
Azon a télen már mindannyian biztosak voltunk benne, hogy valami történni fog. Emlékszem, esténként a felnőttek a konyhába gyűltek és későig hallgatták a rádiót, de nem azt az adót, ahol hazafias énekek szóltak naphosszat, hanem egy másikat, ahol majdnem soha nem volt zene, csak vasárnap délutánonként. A rádió folyton recsegett, mert a szél minduntalan elfújta a hullámokat, és alig lehetett érteni valamit abból, amiről beszélnek. Azt mondták, hogy azért, mert az adás messziről érkezik, és ott másképp élnek az emberek, nem úgy, mint mi. Ilyenkor nem volt szabad zavarni a felnőtteket, mert látszott, hogy súlyos dolgokról beszélgetnek. De ez minket nem nagyon érdekelt, mert nem tudtuk elképzelni, hogy miként lehet másképpen élni.
Azon a karácsonyon D. bácsi már ajándékot sem küldött. Ekkor már biztosra vettük, hogy nagy baj van. Persze korábban is voltak már sejtéseink, mert láttunk róla egy felvételt, és nagyon idegesnek tűnt. Azelőtt még soha nem láttam ennyire ziláltan. A haja csapzott volt, hadonászott a kezével, és mondani próbált valamit az embereknek, de a téren akkora zűrzavar volt, hogy senki sem hallgatott rá. A felvételnek hirtelen vége szakadt, és nem tudtuk meg, hogy pontosan mi történt.
A majmok is rosszat sejthettek, mert lemásztak a városházáról és elbújtak a sűrű bokrokba, majd egyik éjszaka nyomtalanul eltűntek, és azóta sem látta őket senki. De az nem fordult meg a fejünkben, hogy ilyen hamar vége lesz. D. bácsi halála tulajdonképpen mindannyiunk számára megváltás volt. Talán a sors rendezte így, hogy éppen karácsonykor történt.
Egyik napról a másikra hirtelen minden megváltozott. Hallottuk, hogy az emberek kivonulnak a térre, nagyon sokan lehettek, mert még soha életemben nem hallottam ilyen hangzavart, és sötétedés után kiabálásuk belevegyült a Mennyből az angyal hangjaiba. A gyerekek napokig felügyelet nélkül csatangoltak az utcán, parittyával lövöldözték egymást és bújócskáztak a régi tömbházak pincéiben. Egyik osztálytársam mesélte később, hogy találtak egy alagutat, ami egészen a város másik végéig vezetett. De minket nem engedtek ki játszani az utcára, mert egyesek azt terjesztették, hogy D. bácsi szelleme elrabolja a gyerekeket, és megissza a vérüket, hogy új testbe költözzön. Persze ebből semmi sem volt igaz, de mindenfélét beszéltek akkoriban az emberek, mert már nem kellett suttogni, és végre lehetett beszélni bármiről.
D. bácsi halálának körülményeit azóta is homály fedi. Sokáig még azt sem tudtuk, hogy valójában lelőtték. Valami lehetett a dolog mögött, mert a temetésére sem engedték, hogy elmenjünk. A sírját is csak később mutatták meg titokban, és lelkünkre kötötték, hogy senkinek se áruljuk el a helyét. Azt mondták, hogy szűk körű temetés volt. A szűk család és a legközelebbi barátok vettek részt. Csak egy rossz minőségű, fekete-fehér fényképet láttunk róla, amint felravatalozva fekszik a koporsóban. Furcsa volt így látni D. bácsit. Nem illett hozzá a halál. Azt hittük, hogy soha nem fog meghalni. Mintha nem is ő lett volna, hanem valaki más, aki hasonlít rá. Nyilván ez másoknak a fejében is megfordult, mert később elterjedt a hír a városban, hogy az egész egy nagy hazugság, a temetés csak színjáték volt, D. bácsi nem is halt meg, hanem egy távoli országban él, és valamikor haza fog térni, miután már megnyugodott a helyzet. De azóta sem tért haza. Igaz, már nem is annyira fontos, mert sok idő telt el azóta, és eddig már amúgy is meghalt volna.