Az udvaron ültem le, a lépcsőre. Hideg volt, de jól esett... Nem akarom elviselni tovább az ürességet, a lelketlenséget, az ősi színjátékot. Ezek teljesen átalakítják az embert...Fel akarok hagyni ezzel. Kilépek ebből a botcsinálta színtársulatból.
Kis időbe telt, amíg anyám utánam jött.

Jelige: Buborék

Vasárnap

Fényes, fehér ruhában fogadott minket. Egy menyasszonyra talán ráillett volna ez az ünnepiség. Lesütöttem a szemem. Ő az anyám volt.
Mindig a hideg rázott ezektől a közös családi ebédektől. Ezektől az ódon falak között elköltött, gondosan megkomponált műalkotásoktól.
Ilyenkor mindig szótlanul üljük körül tízen-tizenketten a csend eme oltárát, méltató pillantásainkat röptetjük a kopottas falak között egymás felé, bár leginkább céltalanul. A fájdalmas csendbe időnként csörrennek csak bele az evőeszközök. Itt-ott időnként karistolódak a tányérok, ahogy megbotlanak a kések-villák és a szájakból pépesen hangzanak ki a kellemesebb falatok. Poharak csilingelnek, és a nyelések rémes hangja szabdalja a teret.
Üreges bábnak, nagyrabecsült porcelánfejű rongybabának érzem ilyenkor magam.
A szavak csak hívatlan vendégek errefelé. Ha véletlenül valaki megtöri a csendet, anyám szánakozva méri végig, sértettségénél csak a belénk vetett hitének megingása nagyobb talán.
Sajnos tegnap nem bírtam elviselni ezt a légkört. A gyomrom kavargott, az elmém fékevesztetten zakatolt, surrogva villództatta az érveket és ellenérveket, kapcsolgatta a fényt a lelkemben. Végül ott kellett hagynom őket. Bocsánatkérés nélkül, leszegett fejjel felálltam, a címeres, hímzett szalvétát hisztérikusan összegyűrtem és a vizeskancsó mellé hajítottam. A székemet megbillentettem, hogy kiférjek az asztal mellől, és óvatosan az őrfalat álló szekrénysorok mellett
kitántorogtam a szűk szobából a nyílt térre.
Az udvaron ültem le, a lépcsőre. Hideg volt, de jól esett... Nem akarom elviselni tovább az ürességet, a lelketlenséget, az ősi színjátékot. Ezek teljesen átalakítják az embert...Fel akarok hagyni ezzel. Kilépek ebből a botcsinálta színtársulatból.
Kis időbe telt, amíg anyám utánam jött. Zaklatott volt. Ilyen még nem fordult elő a családi összejöveteleken. Hitetlenkedve vette tudomásul, hogy mégis megtörtént. Hogy megtört a jég. A családi jégpáncél.
Néztem őt. A zavart pillantású szemeit, a remegő szájszélét. Nem hagyhattam szó nélkül. Meg kellett végre mondanom anyámnak, hogy nem tetszik nekem, hogy ügyet se vesz a lelkünkről. Kértem ne nyomja el, ne takartassa el a szellemünket, ne leplezze le ahhoz hasonlatosan, ahogy itt minden egyes roskatag, ősöreg bútordarab és számos brokátfoszlány takarja el az ő sivár életét...
Szemlátomást nem értette mit mondok, kezét az arcomhoz szorította, és visszament némán parádézni. Meg mernék rá esküdni, hogy bent minden változatlanul zajlott, folyamatosan apadt a leves szintje a tányérokban, gyűlt a kenyérmorzsa a terítőn, pattantak ki a nadrággombok, folyt a néma együttlét. Elképesztő, hogy van, ami arra késztet embereket, hogy elfogadjanak ilyen szokásokat, hogy kedélyesen elbágyadjanak egy-két tányér étel elfogyasztása után, hogy együtt ringjanak a család szellemi ürességének állóvizén.
A gyerekkoromból visszaköszönő képek hatását kutattam. Anyám fekete árnyként leng fölöttem, kísér engem kérlelhetetlenül. Eltakarja a bizonytalanul pislákoló fényeket előlem, de amikor élesedik a fény, kontúrját vesztve elporlad. Ezért vagy ő volt, vagy a fény.
A kettő nem járhatott együtt.
Erőt vettem magamon és elindultam hazafelé. Minden lépéssel egyre kevesebb és kevesebb jelmez takart, nem kívánt szerepemet magam mögött hagytam, remélem végleg. Egy hatalmas árny kísért csak, a sajátom.