Később ezek az emberek elindultak, aláírásokat gyűjtöttek és meggyőzték az egyházi vezetőket, hogy szülőként szeretnék a gyerekeiket keresztény óvodába, iskolába járatni. Arra hivatkoztak, hogy magyar állampolgárok és adófizetők, és önkormányzati támogatással szeretnének boldogulni.

Jelige: Angelo

Rejtett analfabétizmus a Mustármag harca idején

Az olvadó hóból keletkező vízcseppek ütemesen csorogtak le az udvaron álló akácfa leveleiről. A madarak visszatértek messzi, afrikai útjukról és vidáman énekelve köszöntötték a magyar tavaszt. Az óbudai iskola impozáns falai szinte fülsüketítő zajjal verték vissza a március hangjait, bosszantva az iskolatermekben szigorú rendben ülő diákokat a hatodik osztályos történelem órán. 1991-et írtunk, amikor az iskola intézményesen is képviselt egy bizonyos erkölcsiséget, melyet hatalmi és politikai eszközökkel igyekezett minden áron érvényre juttatni.
- Az általános iskola a hatvanas évekre valóban „általánossá", tehát általánosan elterjedtté vált - magyarázta  Béres tanárúr - De hamar megmutatkoztak az extenzív fejlõdési szakaszból az intenzívbe való áttérés nehézségei.
A harmadik sorban ülő, az ablakon kibámuló Kiss Laci felkapta fejét a két ismeretlennek tűnő szóra: extenzív, intenzív...
- Micsoda különleges, egyedi hangzású szavak – gondolta. Csak épp nem tudta mit jelent. Kíváncsisága nem tartott soká, álmodozása visszakalandozott a falakon túli világba. Abba az óbudai kis bérlakásba, ahol édesatyával és édesanyával, no és a gyakran idegesítő kisöccsével, Sanikával éltek. Laci hívta így Sándor nevű testvérét, néha bosszantásból, a legtöbbször azonban tiszta szeretetből. Édesatya asztalosként dolgozott, édesanya meg házakhoz járt el mosni, hogy egy kis pénzzel járuljon hozzá a családi kasszához. Szegények voltak, amióta csak az eszét tudta. Édesatya egyik este a szerény kása vacsora mellett – amely előtt mindig áldást mondott - úgy próbálta ezt elmagyarázni, hogy a pártállam kategóriákat állított fel a magyar családokkal szemben aszerint, hogy a családok alávetik-e magukat a szocialista nevelés céljainak, vagy közömbösek, illetve ellenségesek-e azzal szemben. Aztán hozzátette, hogy a szocialista társadalom eszményét elfogadó családok előtt nyílt meg az ajtó a társadalmi felemelkedés számára. Mi ezért lettünk olyan szegények, mint a templom egere. Laci ezt nem értette. Megint az ismeretlen szavak: pártállam, szocialista nevelés. De – éppúgy mint történelem órán – ezeken is gyorsan átsiklott.
Aznap reggel édesanyja gondosan készítette össze almából és vajas kenyérből álló elemózsiáját, de közben  szomorúan mondott valamit, ami nem hagyta nyugodni Lacit.
- Mi lesz velünk Lacika? – kérdezte. – Sanyika hamarosan iskolába megy, a Mustármag pedig pont most készül erre az öngyilkosságra.
Laci nem értette, és édesatya is elment már a Szabóékhoz egy új könyvespolcot gyártani, így nem tudta megkérdezni, hogyan is lehet öngyilkos az ő szeretett iskolája.
Most, történelem órán is ezen merengett, amikor végre megszólalt a szünetet jelző csengés. A diákok nevetve felkapták kabátjaikat, majd az udvarra rohantak: a tavasz csábítása őket is magával ragadta. Laci is magára öltötte barna kötött pulóverét, melyet még a nagyitól kapott karácsonyra, majd csatlakozott barátjához, a mindig jól tájékozott Tóth Karcsihoz.
Karcsi a szomszédjukban élt és öt éves koruk óta kergették együtt a biciklibelsőt az ódon ház udvarában. Elválaszthatatlan barátok voltak, és talán a számos közös emlék mellett a szegénység is összekötötte őket. Karcsi mindig is kíváncsi természetű volt, és efféle késztetését gyakran hallgatózással, kémkedéssel is kielégítette. Apja az óbudai Selyemfonó üzemben dolgozott, ahol a selyemszövetek színezését, kikészítését végezte. Egyedüli gyerek volt, édesanyja belehalt a szülésbe.
- Édesanya reggel mondott valami olyant, hogy a Mustármag öngyilkosságra készül, de nem tudom mit értsek ez alatt – intézte a dilemmáját Lacika a mellette bandukoló Karcsihoz.
- Én azért nem nevezném öngyilkosságnak – válaszolt Karcsi, a mindig tudálékos, álelit akcentusával – A diritől hallottam, na jó, nem pont tőle, hanem mikor a Puskás – tudod, a „halál mosoly” – bement hozzá, épp arra jártam és a falak mögött állva kiszűrődött, hogy Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata hamarosan engedélyezi négy alsó tagozatos évfolyam indítását.
- És ez mit jelent? – értetlenkedett Laci, de a „halál mosoly” említésén elnevette magát. Puskás tanárúrat, a matektanárt csúfolta így a diáksereg. Fancsali arca, szegényes humora és durva, gyakran igazságtalan osztályzási módszerei miatt.
- Hát, hogy mi leszünk az ország első, nem szocialista ideológiájú általános oktatási intézménye! – kiáltott fel Karcsi és értetlenkedve rázta a fejét. Most mit nem lehet ezen érteni? – gondolta.
- Megalakult a Keresztény Iskolabizottság – folytatta Karcsi. – Édesapa mesélte, hogy a Selyemfonó épületében lelkész, pszichológus, egyetemi és általános iskolai tanár, egyetemista gyűlt össze a minap, aztán jogásszal, óvónővel és nyelvész-matematikussal is beszéltek. Később ezek az emberek elindultak, aláírásokat gyűjtöttek és meggyőzték az egyházi vezetőket, hogy szülőként szeretnék a gyerekeiket keresztény óvodába, iskolába járatni. Arra hivatkoztak, hogy magyar állampolgárok és adófizetők, és önkormányzati támogatással szeretnének boldogulni. Meg valami olyant is hallott, hogy a nevelési elv a személyközpontú megközelítést tartja követendőnek, bár ezt nem nagyon értem, mit jelent.
- Hű – csak ennyit tudott ragálni Laci, főleg, mert megint előkerültek azok a fránya ismeretlen kifejezések: személyközpontú megközelítés... De Karcsi folytatta.
- Édesapa azt is mondta, hogy a diri nagyon ideges volt, de közben meg folyton vigyorgott – tette hozzá. – Valami olyant motyogott, hogy nem tudni, hogy sikerrel járnak-e, meg, hogy az egzisztenciájukat viszik a vásárra.
- Egzi micsodájukat? – érdeklődött Laci, mert már nagyon unta, hogy szinte minden mondatban akad egy-egy szó, amit nem ért.
- Egzisztencia – magyarázta Karcsi. – Tudod, amikor valaki gazdag, sikeres és az emberek hallgatnak rá. Olyan kicsit, mint a diri, de édesapa szerint meginoghat a széke, bár nem tudom ez mit is jelent valójában.
Csengettek, mire a két fiú lassan elindult a termük felé. Laci bánatosan feltekintett az ódon falakra. Most már semmit sem értett. Néhány mindig renitens diák még mindig nyugodtan ücsörgött a százévesnek tűnő, régi padokon. Látszott rajtuk, hogy pár perce még cigarettáztak. A magas, jóképű és drága öltözékű Szabó István felugrott, ahogy a két barát odaért.
- Nocsak, a szegény egerek!  - kiálltotta, miközben fenyegetően magasodott föléjük. – A besúgó Tóth, meg a buta Kiss.
A fiúk hátrálni próbáltak. Néhány év alatt megtanulták, hogy jobb, ha nem húznak ujjat a magas és idősebb Szabóval. Egyszer Karcsi véletlenül nekiütközött az ajtóban, miközben Puskás tanár úr után hallgatózott, Lacit pedig folyton a nehézkes szövegértése miatt csúfolta. Mindkét fiút többször bántalmazta szavakkal, egyszer majdnem meg is ütötte Karcsit, ám ő szerencsére gyorsabb volt és elszaladt.
- Tóth, az apád a Selyemfonó üzemben nagy hibát követett el, amikor kiállt a keresztény iskola mellett – harsolgta Szabó. – Te buta, kis paraszt gyerek, azt hiszed, hogy majd jobb lesz? Tőlem kell megtudnod, hogy a keresztények az új iskolában megvizsgálják majd a tanárok és a családok vallási életét, s aki nem megfelelő, azt eltávolítják.
- Kirúgnak paraszt! – nyomta meg a „p” szót Szabó, miközben hasonló karakterű barátaival röhögve távozott és mutogatott Lacira.
Laci nem értette. A hangos szavaktól megfájdult a feje, ami zúgott a meg nem értés robajával. Egyetlen szót sem értett, bár most kivételesen nem azért, mert valamelyik szó jelentésével nem volt tisztában. Nem tudta miért tanácsolnák el az iskolából, és értetlenül nézett Karcsira is, amikor az édesapja hibáját hánytorgatta fel neki Szabó. Sok dilemmára azonban már nem jutott idő, így is meg kellett szaporázni lépteiket, hogy beérjenek az osztályfőnök magyar órájára.
Varga József – az osztályfőnök – már ott állt a katedrán és szigorúan összevont szemöldökkel nézett a két barátra, ahogy azok beléptek az osztályterem ajtaján. Nem késtek el, de Varga mindig elvárta a két perccel korábban érkezést. Ahogy mondta, „nem szereti, ha a tanítványok ott izegnek-mozognak, miközben ő éppen a csodálatos magyar nyelv rejtelmeiben készül elmélyülni”.
Laci és Karcsi a lehető leghalkabban osont a helyére, miközben az osztály tagjai kisebb-nagyobb kuncogással fogadták őket.
- Csend legyen! – kiabálta Varga. – Ez kérem, nem a cirkusz, hanem a nagy tiszteletű és az erkölcs magas iskolája.
Laci nagy sóhajtás kíséretében megkísérelt rá figyelni, de az aznap ért incidensek rányomták bélyegüket a hangulatára.
- Ma, a világ elsivárosodott – kezdte megszokott, filozofikus mondókáját az osztályfőnök. – Szégyen, hogy a háttérbe szorultak az olyan lényeges tartalmak mint például a szolidaritás, a bizalom, vagy az egymásért vállalt felelősség. Az önérdekek érvényesítése ellehetetlenítette az egymás melletti békés együttélést, nincs együttműködés az emberek között!  Látták ugye, hogy Gergely diák szereti, megvédi és harcol a szeretteiért...
Laci gondolatai már messze jártak. Persze emlékezett, hogy az Egri csillagokat vették. El is olvasta, nagy kínkeservvel. Hetekig tartott, mire átrágta magát az 1901-ben kiadtott ifjúsági regényen. Karcsi folyton csak lelkesedett, hogy ő is annyit akar utazni és kalandozni, mint a főszereplő Gergely diák, de Laci nem talált egyebet a könyvben, mint rengeteg ismeretlen és bonyolult szó összjátékát. Még mindig azon gondolkodott, hogy vajon miért rúghatnák ki Szabó szerint. Alig várta a kicsöngetést, a szenvedésének végét, hogy végre elinduljon, fusson, szaladjon haza, és megkérdezze édesatyát, hogy mi történt ebben a világban, hogy mindenki összeesküdött ellene.
Ólomlassúsággal vánszorogtak a percek, de Laci megúszta felszólítás, kérdezés vagy felelés nélkül. Hatalmas kő szakadt le a szívéről, és annyira megfeledkezett a világról, hogy Karcsitól is elfelejtett elbúcsúzni. Felkapta barna pullóverét és a fejében dübörgő gondolatoktól elvarázsolva rohant hazáig. Egyszer a pék Kerekes utána kiabált valamit, de ő se nem látott, se hallott.
Veríjtékben úszva lépett be kis lakásuk ajtaján. Édesanyja a szívéhez kapott, amikor meglátta. Anyai szeretettel ölelte meg, simogatta meg izzadt haját. Finoman lesegítette róla pullóverét és áttakarta a kék kockás pléddel, amit Laci annyira szeretett. Sanyika hatalmas, kíváncsi szemekkel lesett ki a kályha mellől. A testvéri viták ellenére mindig felnézett bátyjára, aki valamiért mindig inkább szomorúnak tűnt, mint vidám és egészséges 12 évesnek.
- Jól vagy kedvesem? – kérdezte óvatosan édesanya. – Történt valami?
Ekkor szakadt fel valami keserves, síráshoz hasonló hüppögés Laciból. Mágnesként tapadt szülő anyjához, de megszólalni nem tudott. Anya és fia a tűz melletti székre ültek, Laci úgy kapaszkodott édesanyjába, mint fuldokló a mentőhajóba. Így folytatódott ez még szinte egy órán keresztül, amikor végre édesatya is hazaért a munkából. Fáradtnak látszott, szakállában és hajában apró faforgácsok és fűrészpor árulkodott hosszú napjáról és kemény munkájáról.
- Itt meg mi történt ?– kérdezte aggódva, ahogy az összeborult és siránkozó családjára nézett. – Lacikám, neked meg mi bajod van?
Laci csillogó szemmel pillantott fel, majd – mint mindig, ha édesatya is a közelében volt – megtörölte arcát, elrendezte rakoncátlan tincseit, lesimította a ruháját és megpróbált komoly, férfias hangot megütni.
- Édesatyám – kezdte. – Én már semmit sem értek. Ma reggel édesanya sírt és valaki öngyilkolászásáról beszélt, aztán Karcsi valami Keresztény Iskolabizottságról beszélt, aláírásokról, meg valamilyen központú irányításról. Meg lehet, hogy az igazgatóval történik valami, a Szabó pedig a vallásos emberekről magyarázott, és hogy engem ki fognak rúgni.
Édesapa figyelmesen hallgatta. Mindig egyenlő félként, férfiként kezelte Lacit, még ha tisztában is volt hiányosságaival. Végül merengve megvakarta az állát és játszani kezdett a szakállával.
- Fiam – kezdte. – Elsőként tisztában kell lenned azzal, hogy változások készülődnek. Az iskola, ahová hat éve jársz, nagy lépésre szánta el magát. A politika kemény dió, de ezzel neked nem kell foglalkoznod. Csak azt tudd, hogy az asztali áldás, a vasánapi misék, a lefekvés előtti ima, mind-mind azt a keresztény álláspontot képviselik, amelyben születésed óta élsz. A bizottság, az aláírások csak háttér munka, nem érint téged, hidd el. Az igazgató jó ember, teszi a dolgát és nem lesz semmi baja. Szabó pedig nem tudja mit beszél. No de, édes fiam, soha nem történt még semmi rossz akkor, amikor ez a gazdag ficsúr ilyent jósolt.
Laci figyelmesen nézett édesatyára, összpontosított a szavakra, azok jelentésére. A ficsúrnál természeretesen leragadt.
- Sanyika iskolába megy jövőre, és nem lesz baja ettől – nézett édesatya szigorúan édesanyára. Nem szerette, ha a gyerekek előtt siránkozik. – A Mustármag a jövőben az óvodától az érettségiig végigkalauzolja a diákokat. A kezedet fogják majd, amíg le nem vizsgázik az én két drága, bátor és okos fiam.
Laci felsóhajtott. Édesatya mindig olyan jól el tudta magyarázni a dolgokat, hogy még ő is megértette.
Sanyika közben előbújt rejtekhelyéről és bátyja mellé telepedett.
- No, Sanika – barackozta meg finoman öccse fejét Laci. – Pár hónap múlva te is a szeretett Mustármagunk diákja leszel. Ne félj, majd én megvédelek a Szabó féle gonoszoktól, és ha szeretnéd, segítek majd történelemből és magyarból is...
1991. március 14-én Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat többsége jóváhagyta a Mustármag Ökumenikus Keresztény Iskola első négy évfolyamának szeptemberi évkezdését.