Nem találkozik a kereslet a kínálattal. Ki hallott már olyat, hogy valaki, a rántottszeleten belülről vagy akár a szakajtott részekről, csak úgy, a panelház negyedik emeletén felébredve ily módon egyszer csak hős legyen. Senki. A fennálmodozott tettekkel lehet hősnek lenni, de nem magyar hősnek. Az magyar volt és hős lett. Magyar emlőn nevelkedett kóbor lovag.

Jelige: Geleji

Magyar hős

Hajnali három óra. Talán a feleségem által frissen felhúzott krepp ágynemű miatt nem tudok elaludni. Folyton serceg, miközben mocorgok és az sem kizárt, hogy a dudorai egész nap látszó nyomot hagynak az arcomon. Jelenlegi állapotomhoz egyáltalán nem illene, hogy ebből az apróságból féléjszakányi virrasztáshoz elegendő problémát kreáljak. Jól vagyok, mármint amennyire alkatom engedi. Társadalmilag integrálódtam, szintén az előbbi megkötéssel. A nyughatatlanság persze a régi. Még mindig várok, hogy mire, azt magam sem tudom igazán. Egy bizonyos, valaminek még történnie kell velem. Az nem lehet, hogy könnyedén, nyom nélkül pusztuljak el mint az a többi hétmilliárd, akik a bolygón körülöttem sertepertélnek. Egyszer csak ki kell majd derülnie, hogy különleges vagyok. Ahhoz kicsúsztam már az időből, hogy amolyan régimódian, komoly munkával felépítsem a dolgot. Hirtelen változás lesz ez, ahogy a kor tempója megköveteli. Egy reggel úgy ébredek, hogy nagy tettek kipipálva, különleges vagyok és kész. Híres vagy hírhedt vagy mittudoménmi, manapság már lehet az ember egy véletlen gombnyomásra is. Mondjuk erősen valószínűtlen, hogy azok a bizonyos gombok innen a Kárpát-medencéből nyomódnak meg csak úgy véletlenül. Ez tulajdonképpen nem is lenne fontos, de –meggyőződésem - én gombot nyomni is csak magyarul tudnék. Nem úgy értem, hogy csak magyar nyelven, legalábbis nem kizárólag, hanem mindenestől magyarul. Az egész csomag, a három ajándék filézőkéssel, csak nekem, csak most. Ha jól meggondolom (és ahelyett, hogy a huzatot forgolódás közben az asszony ingerküszöbénél hangosabban zizegtessem miért is ne tenném), ez a gombnyomásos hírnév, elismertség vagy mittudoménmi nem is izgat. Ha már ilyen sokáig vártam, egyikkel sem lennék elégedett. Most már nem adom alább: hős akarok lenni. Méghozzá - ha nem is tiszta elhatározásból, hanem inkább a fent tévéshoposra metaforizált okokból kifolyólag - magyar hős. Ízlelgetem a jelzős szerkezetet. Elsuttogom a dudros huzat kicsi kék ibolyáinak is. Csak halkan, hogy az asszony föl ne ébredjen. Ha meghallja, hogy itt hajnal fél négy fele magyarhősözök a párnacsücsöknek, drasztikusan le fogja csökkenteni az esti boradagomat.
Szóval inkább maradjunk szépen csendben, nem kell sietni. Lehet, hogy pont most jött el a megfelelő pillanat. Lehet, hogy már nem kell tovább várnom, holnaptól fényes babérfonatokkal mászkálhatok a fejem körül. Mindenki tudni fogja, hogy ki- és miféle vagyok. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mitől lesz igazán hős a magyar hős. Kell, hogy valami írva legyen az én gyönyörűséges koszorúmra, mégsem lehetek csak amolyan másodrendű, jogcím nélküli hérosz. Valamit ki kell találnom, ami közmegbecsültségemet és nevem fennmaradásának történelmi távlatait biztosítja. Nem könnyű feladat. Egyrészt - ami nagy előny is egyben - nincsen túl sok fogódzóm. Mondjuk úgy, kevés újkori magyar hős kolléga szaladgál a környéken. Sőt, ha ma este a végére jutok a régóta formálódó, de csak most szavakba öntött vágyamért folytatott gigászi harcnak, azt hiszem én leszek az egyetlen. Azok a mindennapi, koszorúzatlan, szerencsétlen donquijoték, akik a szürke hétköznapok szélmalmainak rohannak neki állhatatosan, nem számítanak. Ki fog emlékezni rájuk? Mind elhomályosulnak mellettem. Mennyei érzés. Csak ez a genetikailag kódolt aprócska kitétel ne jelentene ilyen nagy terhet. Bárcsak az én hősségem is pont olyan lehetne, mint bármelyik Hegyeshalmon túli hősség. Nem ismernék lehetetlent az biztos: egy másodperc alatt megállítanám a jégsapkák satnyulását, az összes jegesmedve és úszni nem tudó holland virágkertész az én nevemet áldaná. Az AIDS, a rák, a dengue-láz, mind meghajolnának pajzsom s szablyám előtt. A kőolaj- és földgáztelepek boldogan álmodhatnák tovább párszáz évre megszakított, az idők kezdete óta tartó álmukat, miután pillanatok alatt átállítottam új energiahordozóra a természetesen újra prosperáló világgazdaságot. A becsapódni vágyó kisbolygók sírva menekülnének a Naprendszernek még csak a közeléből is. A ki tudja mióta névtelenül éhező, szomjazó és békétlenkedő tömegek már szót sem érdemelnek, az ő gondjaikat, a többi, kevéssé megszokott, egyelőre még nagyobb hírértékkel bíró veszély elhárítása közben, csak úgy pihenésképpen oldanám meg. Esőerdők dettó. Ha... Ha lenne ha, de nincsen. Bárhogy is próbálok alkudozni, ezek a hőstettek magyar hősként nem értelmezhetőek. Nem találkozik a kereslet a kínálattal. Ki hallott már olyat, hogy valaki, a rántottszeleten belülről vagy akár a szakajtott részekről, csak úgy, a panelház negyedik emeletén felébredve ily módon egyszer csak hős legyen. Senki. A fennálmodozott tettekkel lehet hősnek lenni, de nem magyar hősnek. Az magyar volt és hős lett. Magyar emlőn nevelkedett kóbor lovag. Esetleg magát magyarnak valló hős, akit viszont a magyarok nem vallanak annak. És még bizonyára számos ilyen variáció létezik. Nincs időm végiggondolni az összeset, nekem most éppen elérkezett az időm, mindjárt négy óra, és virradatig be kell teljesedjek.
Aggodalomra azért semmi ok. Hirtelen tisztán látni vélem a megoldás kulcsát: magyar hősnek – önazonossága megőrzése érdekében - kizárólag egyetlen küldetése lehet, még itt, a 21. században is. A Magyar Átok ellen kell küzdenie. Csakhogy itt adódik egy aprócska probléma. A Magyar Átok, ugye, a múltban gyökeredzik. Tudvalevőleg minimum valahol Mohácsnál. Mármint annál a múltbélinél, ergo nem győzhető le a jelenben. Legutoljárra valamikor huszonpár éve kínálta fel átvágásra a vastag pikkelyes nyakon lüktető eret, csak nem akadt kard, ami vérét ontsa, mármint úgy igazán, hektószámra, minden hiányérzetet megsemmisítően. Ebből kifolyólag egy újkori magyar hősnek csak egyetlen esélye maradt: vissza kell utaznia az időben minimum 1989-ig.
Nem hátrálhatok meg. Ha életem kockáztatásával is, de át kell lépnem a tér-idő kontinuum szabta határokat. Óvatosan lefejtem magamról az elmém szabad szárnyalása közben testemet csendben okkupáló feleségem ölelő tagjait. Búcsúcsókot lehellek az így félöt felé már savanykás nyakra, majd résnyire nyitom az ablakot. A túloldalon hívogató mélység. No, nem az a jégfogú téliéjszakás, négyemeletnyi. Ahogy vártam: kicsivel több, mint két évtizednyi féregluk tátong előttem. Gondolkodás nélkül belevetem magam. Gyors, vertikális zuhanásra számítok, de ehelyett – bizonyítván, hogy a fizika általam ismert törvényei itt már nem érvényesek – kis huppanás után mintha vízszintesen haladnék. Egészen kellemes. Nem ölt anyagba öntött formát, az érzés mégis ismerős. Megvan! Anyám barna Trabantjának hátsó ülésén heverek, mint kölyökkoromban, amikor szinte minden hétvégére elmentünk valahová. Ott feküdtem hátul, a kockás pléddel leterített műbőr huzaton, ellátva szendvicsekkel, innivalóval, és bámultam kifelé, tét nélkül. Csak akkor városok, falvak, erdők és mezők váltották egymást, most pedig a közelmúlt történései. Az életem nagy része. Felnőttkorom (amennyiben rendelkezem ilyesmivel) egésze. A helyzet először büszkeséggel tölt el: kiválasztott lettem! Az újkori magyar hős személyesen! Végigrobogok ezen a rövidke úton, visszafejtem az idő szövetét a legutolsó nagy választóvonalig, közben természetesen megértem a nagy összefüggéseket, és a helyes irányba kapcsolok. Ahogy nézem a mellettem elsuhanó (pontosabban visszasuhanó) éveket, egyre bizonytalanabb leszek. A nagy és fontos, mindenkit érintő események, csak a távolban kavarognak valahol a horizonton. Mindenhol csak a saját kicsiny, csodaváró életem apró darabkái táncolnak előttem az út szélén, látszólag annyira összefüggéstelenül, hogy még nekem is, aki elvileg átéltem őket, nehéz lenne átlátható rendszert alkotnom belőlük, nemhogy következtetéseket levonnom. Egy idő után már semerre se nézek. Bámulok magam elé, és küszködök a hányingerrel. Aztán, mikor már tényleg elviselhetetlenné válna, véget ér a suhanás. Lassan kinyitom a szemem, egy jellegtelen teremben vagyok, jó nagy, de én csak a körülöttem lévő tárgyakat látom: koszos fehér lepel alól kikandikáló vörös csillag, eldobált traubiszódás üvegek, betört képernyős Junoszty tévék, néhány május elsejei transzparens és még egy rakás kacat. Középen egy hozzávetőleg tíz méter magas, kopott ünnepi tribün, oldalán tábla: RENDSZER-VÁLTÓ. Fölmászok rá. A tetőn, középen szabályos, egy átlagos autóénál sokszorta nagyobb sebváltó, csak nem a megszokott öt plusz egy, hanem ki tudja mennyi fokozattal. A feladat nyilvánvaló: ezen kéne mozdítanom, hogy az áttétel megváltoztatásával beteljesítsem hősi, pontosabban, szinte már el is felejtettem, magyar hősi küldetésemet. Természetesen esélyem sincs rá, hogy megtegyem. Se képességem, se rálátásom. Engem csak a becsvágy, és egy szétbonthatatlan jelzős szerkezet repített ide, egyébként semmi közöm az egészhez. Haza akarok menni.
Valami taszajt rajtam egyet a tribün széle felé. Korlát nincs. Értem én, a célt elvétettem, alá kell buknom. Teljesen természetes, nem félek. Sokszor átéltem már, persze csak úgy szürkehétköznapos, szélmalomharcos mivoltomban. Ebben már egészen jó vagyok. Eddig mindig volt egy kéz, amelyik tompított az esésen. Most sem kell sokáig várnom rá, ahogy súlypontom átbillen a mélység felé, hatalmas ujjak ragadják meg a grabancomat. Én csak lógok közöttük nyakam bőrénél fogva, ernyedten, vakon. Gyengéden röpítenek vissza az alomba. A panelba, a negyedikre, kreppnyoszolyás Dulcineám ölelő karjai közé.