Sikerült eljutnia egészen az előszoba végéig. Fakó, rongyos szőnyeg volt leterítve a padlóra, eltakarva a hibákat. Falain zsúfoltan elhelyezett díszérmék, címerek és egy őz koponyája csüngött. Mind nem jelentett számára semmit, gondolta, jól mutat az esetleges látogatók számára. 

Jelige: Monyó

CSENGŐFRÁSZ

A csörömpölés behatolt feje legkisebb zugába, mélyebbre, mint tudná. Az iszonytatóan hasító fájdalom ellenére próbált felülni, azonban ezt lehetetlenítette a nehéz súly, mely lassan átterjedt egész testére. Hirtelen visszazuhant puha, két személyes francia ágyába, belesüppedve hagyta, hogy elvesszen benne.  Hallotta a legkisebb kintről jövő fülsiketítő zajt is, mégis csak egy valami foglalkoztatta. Reménykedett, hogy a járművek hangjai tompítják saját gondolatait. Nem csillapodott fájdalma, sőt, egyre hangosabban borították el artikulálatlan szavak agyát, és egyre értelmetlenebb mondatokká alakultak. Jelentéktelen mondatok keringtek körös-körül fejében, már-már szinte beleszédült.  Párbajba szállt önmagával szemben, de a csörömpölés még mindig nem múlt. Ekkor eszmélt fel rá, hogy ő egymaga nem tudja megszüntetni a kínzó zaj forrását, rossz feltételezése még nagyobb rémületet ébresztett benne.
„Kintről jön. Az ajtó felől.” – tudatosította magában, és egyszerre minden tisztává vált.
Elnehezült testét átlökte jobboldalára, arra az oldalra, ahol az éjjeli szekrény állt, azon pedig bámulva őt, ott terpeszkedett három mutatóját kattogtatva ébresztőórája. Épphogy magukra hagyták mutatói a kora reggeli hat órát.
Ólomnehéz lábait maga fölé emelte. Beleremegett, tehetetlenül huppant vissza az ágyba. Tovább folytatta, kezeivel is megpróbált elrugaszkodni az ágyától, megtámaszkodott. Testét végre leválasztotta az ágytól, melyhez szinte hozzáragadt. Felkelt, és mintha a teste nem engedelmeskedett volna saját maga alávetett irányításának, megbotlott és a földre esett. Belekapaszkodott a legközelebbi polcba, ujjait nehézkesen zongoráztatta érdes felületén.
„Gyerünk, állj fel!” – utasította magát. Szinte már elfelejtette a csengést, mikor újra nekikezdett ostromló zajcsapásának.
Siettette magát amennyire csak lehetett, de nem ment.  Kúszva indult az ajtóhoz, csupán a hálószoba, a nappali és az előszoba választotta el tőle.  Tudta, hogy minél közelebb kerül ajtóhoz, annál inkább felerősödik a félelem.  Félelme ekkor vált valósággá, de a valóság ezt nem értethette meg.
Hálószobája falai vészesen megnyúltak, távolinak tűnt magas ajtaja, mégis át kellett jutnia rajta. Egyelőre még nem tudta hogyan kéne, csak kúszni tudott, akár egy féreg.  Mászott, amennyire csak tudott, közelebb és még közelebb. Lassan feltápászkodott, elfordította gömb alakú kilincsét, és átesett a nappali oldalára. Gyűlölte magát, amiért nem tudott két lábra állni, gyűlölte, amiért félt.
„Miért is félek? – tűnődött – Semmi okom nincs rá. Több év alatt nem kerestek meg, miért pont most kéne jönniük értem? Nem tettem semmit, és az sem biztos, hogy ők azok. Szedd össze magad!”. Ahogy elfordult a kilincs, éktelen csikorgásba kezdett az ajtó, őt mégsem ez a hang nyugtalanította.  Önkéntelen ringatózásba indult teste, nyugtatgatni próbálta magát. Azonban a csengetés még mindig nem fejeződött be, már vagy két perce. Izzadni kezdett, s nemcsak tenyeréből, hanem az összes pólusából áradt. Térdét már rég véresre horzsolta, nem is igazán érdekelte. „Túl akarok lenni rajta! Mássz gyorsabban!” Nem ment.
A nappaliba beáradt a reggeli napfény, és ahogy megvilágította a padlót, vér és izzadás keveréke rajzolódott ki hosszú vonalakban. „Nem bírom, hagyd abba!” – kiáltozott. Még erősebb fájdalom nyílalt fejébe, nem tudta elviselni ezt a zajt. Remegő kezét füléhez emelte, hogy azzal halkítsa a hangot. Véreres szemét forgatva körülnézett a hátralevő útnak, nem is kellett sok, elterült előtte a szobák látványa. A nappalit és az előszobát egy állandóan nyitva álló fehérre festett faajtó választotta el egymástól. Tenyerére hagyatkozva húzta magát, egyre több szálka döfte bele magát bőrébe, de már nem érezte. Csak az el nem mulasztható, kínzó fájást a fejében. A nappaliban levő faliórára nézett, harmadik perce hajthatatlanul csengettek, és szánalomra méltó volt, ahogy küzdeni akart ellene. „Azt hiszed, sikerülni fog? Gyenge vagy, félsz, remegsz, akár egy gyermek!” – mondta magának.
 Sikerült eljutnia egészen az előszoba végéig. Fakó, rongyos szőnyeg volt leterítve a padlóra, eltakarva a hibákat. Falain zsúfoltan elhelyezett díszérmék, címerek és egy őz koponyája csüngött. Mind nem jelentett számára semmit, gondolta, jól mutat az esetleges látogatók számára.  Végighúzta a szőnyegen elnehezült, rongybabának tűnő testét, maga mögött hagyva véres foltjait. Mint egy vakond, úgy túrta fel a szőnyeget. Hosszúkás előszobája csatatérré vált, mire eljutott a bejárati ajtajához. Fehér nyalábos fény szűrődött ajtaján levő üveges ablakain keresztül, megkapaszkodott fehér csipkés függönyeiben, piroslottak, amint átitta vérben tocsogó keze. Felküzdötte magát egészen a kilincsig, melyben ott lógtak kulcsai. Fordított rajtuk egyet, majd még egyet balra. Teljes súlyával nyomott egyet a kilincsen, kattant egyet. Az ajtó megnyílt, hagyta, hogy megsüketüljön a borzalmas csengetésben, és elárassza a fény.
Zihálva kinyitotta szemeit, minden végtagja zsibbadt, mozdulni sem bírt. Ugyanabban a magzat pózban feküdt a padlón, ahogy mindig is szokott. „Álmodhattam…” – gondolta. Kinyújtóztatta elgyengült végtagjait, majd felkelt, és ásított egyet. Arcára meglepettség ült ki. Lakásának összes értékének, bútorának nyoma veszett. Kirabolták.