Később csípős hideg szél kezd fújni. Beleveri a hideg esőt Gregorina arcába. Az út vele együtt ázik, és minden percbe azt érzi, hogy szánja-szereti ezt az öregasszonyt. Ők ketten szemtanúi az útszéli világ színváltozásának. Zöldből sárga-barna-vörösbe. Lassan az ágak elengedik a leveleket, s csupaszon hajlonganak a viharban.

Jelige: Berenike

A Gregorina-kanyar

Fűszál, fa, bokor. Eggyé lettek immár az úttal. Az úttal, amely egyfolytában visz és hoz, amely örökké tele van élettel, csak néha áll meg a szélén a halál.
Gregorinát egy hajnalban látja meg az út. Nagyot néz és elkanyarodik. A házak előtt még látja a tavaszt, ahogy épp gyümölcsfa-virágot bontogat. Keleten sárga-vörös felhőuszály közt felkel a nap. Az út nézi az asszonyt. Az asszony nézi az utat. Az út vén, az asszony öreg. Csak párpercnyi csend van közöttük. És rengeteg titok körülöttük.
Gregorina nyugatra néz, és közelebb ül az úthoz. A betonhíd hűvösen fogadja, aztán megbékél vele. Az autóvezetők tekintetében belesuhan az asszony arca, aztán már csak az útra figyelnek.
Az asszony nem moccan, míg le nem megy a nap. A szomszédok kísérik be a házba, de kora hajnalban már odakint figyel.
És eltelik egy hét. Aztán még egy. Az idő tempója örök. Az élet rohan. A szél, a szitakötő, emberek és hangyák valamennyien sietnek valahová.
Csak Gregorina ül naphosszat az országút szélén. A látvány a kettejüké. Az út úgy véli, hogy három hét közös csend épp elég ahhoz, hogy megtapadjon rajta a barátság. Odaszól hát az asszonynak.
- A tavasz ma el akar menni.
Gregorina összerezzen, aztán suttogva kérdi.
- Hozzám beszélsz? Mit mondtál?
- Menni akar a tavasz. Ma. Csak ezt akartam mondani.
Megijesztettelek?
- Nem. Már vártam, hogy megszólalj. Engem nem érdekel a tavasz.
Felőlem mehet. Ők már tudják?
Az öregasszony átmutat az út túloldalára. A fű, a fa, a bokor beletörődve
bólint. Az út bevárja a csendet, aztán megint faggatózni kezd.
- Tulajdonképpen mit csinálsz te itt?
Sokáig nem jön válasz, gólya kering odafent felhőből ki, felhőbe be.
- Várok.
- Kire vársz?
- Majd egyszer elmondom. Majd, amikor nagyon magad leszel.
- Azt hiszem olyan nem lesz egyhamar. Te három hete egyfolytában
vársz. Nem unod még? 
- Nem… Tudod, nekem már nincs más dolgom ezen a világon. Csak ez
az egy van. Várni.
- Jó. Akkor csak várakozzál. Most mennem kell. Nem tudok tovább
beszélgetni veled. Holnapra ideér a nyár is…
 A társalgást a zaj elnyeli. Az autósok rápillantanak az öregasszonyra, és nyomják a gázt tovább.
 Másnap elkezd izzani a levegő. A szárazságtól szétreped a föld, meleg por száll, forró a betonhíd, felhevül az útszéli világ.
 Egy reggel útjavítók lassítják a forgalmat. Gregorina sokáig hallgatózik, aztán mégiscsak odaszól az útnak. 
- Mi van veled? Beteg vagy?
- A forróság teszi. Legalábbis azt mondják az emberek.
- Az emberek mindig hazudnak. Te nem tudtad?
- Nem… Mitől lett sötétebb az arcod?
- Megégette a nap… Engem már nem érdekel, hogy hogy néz ki az
- arcom.
- Még mindig vársz?
- Még mindig várok. Most már elég egyedül vagy ahhoz, hogy
elmondjam, miért vagyok itt… Téged nézlek, figyellek egész nap… Várok. Tudod te, hol van Portugália?
- Azt hiszem, az jó messze van.
- Nagyon messze. Ott dolgozik a fiam… Mondtam már neked, hogy van
egy fiam? Áldott jó lelke van… Amikor itthon volt, megígérte, hogy nemsokára újra hazajön… Mindig jön, amikor megígéri… Egy nap valami emberek idejöttek, és azt mondták, hogy meghalt a fiam. Bőröndöket raktak le, azt mondták a fiam holmijai… Egy kanyarban halt meg… úgy mondták… aztán rád néztek, és azt mondták „pont egy ilyen kanyarban”. Tudod, azok az emberek hazudtak nekem… Az én fiam haza fog jönni… Egy ilyen kanyarban nem lehet meghalni.
 Forrósodik a csend. Az út hallgat. Az asszony hallgat. Áll a forgalom. Gondolatszáguldás van.
- Sajnálom.
- Mit? Mit sajnálsz te? Hát már te sem értesz a szóból? Az én fiam nem
halt meg… Itt a falubeliek, akikkel együtt dolgozott ott abba az országba, fényképeket hoztak egy temetésről… Van rajta egy koporsó is… És akkor mi van? Az én fiam harmincegy évesen nem hallhat meg, hiszen megígérte nekem, hogy hazajön. És tudom, hogy jönni fog. Őt várom. Mondják, messze van Portugália… Hosszú az út… Én itt megvárom a fiamat.
 Az út túl sokáig van csendbe. Arra gondol, mi értelme van az igazságról beszélni. Minek elmondani, hogy mi mindent láthat az út. Mennyi szörnyűség, vér, élettelen test, húscafat, testdarab, ruhafoszlány, haj, fél pár cipő hever az úton. Mit változtat azzal, ha elmondja, hogy meg lehet halni egy ilyen kanyarban. S az út, aki hallott már csattanásokat, szirénát, sikolyt, segélykiáltást, zokogást, s aki már látott fájdalmat, virágot, mécsest, mi jogon veheti el egy öregasszonytól a reményt? A reményt, amely napról-napra élteti. Nem tehet hát mást, mint eltereli a gondolatait.
- Ma el akar menni a nyár.
- Jól teszi. Az ősz majd meghozza a fiamat. Ők hogy viselték a
forróságot?
 A túloldalon zöld a fű, a fa, és a bokor.
- Megtanulták elfogadni ezt is – mondja az út, és nézi az asszony
tekintetét, aki fürkészi a lezárt utat is.
- Holnap megindul rajtam a forgalom.
- Azt meg ki mondta neked?
- Az emberek.
- Azok mindig hazudnak… Talán az utak… Talán azok nem… De nem
tudhatom…
 És Gregorina másnap hajnalban is kiül a betonhidra a háza elé. Az autósok lelassítanak a kanyarban, hogy lássák még mindig ott ül-e az az öregasszony. Nem tudják, nem sejtik miféle hóbort, konokság parancsolja le arra a hidra. Mitől acélosodik olyanná az akarat, hogy se égető nap, se süvítő szél nem képes beűzni onnan. Ezzel a rejtéllyel mennek tovább, és figyelik az előttük lévő utat.
 Délután apró, sűrűszemű eső kezd esni. Bőrig hatoló, fogvacogtató. Az öregasszony kendőbe, kiskabátba áll a betonhíd mellett, és nyugatra néz.
 Később csípős hideg szél kezd fújni. Beleveri a hideg esőt Gregorina arcába. Az út vele együtt ázik, és minden percbe azt érzi, hogy szánja-szereti ezt az öregasszonyt. Ők ketten szemtanúi az útszéli világ színváltozásának. Zöldből sárga-barna-vörösbe. Lassan az ágak elengedik a leveleket, s csupaszon hajlonganak a viharban.
 Az út nem bírja tovább nézni ezt az önkínzást. Rászól az öregasszonyra.
- Meg fogsz betegedni… Most is bőrig áztál.
- Azt hiszed, érdekel az engem? Egy csöppet sem. A fiam tudja, hogy
várom őt… Valahol már úton van. Nagyon messze lehet az az ország.
- Annyi mindent tehetnél, amiben örömöd lelnéd.
- Engem csak az tesz boldoggá, hogy várhatom a fiamat. Őérte élek.
Azért a pillanatért. Ha résen leszel, te magad is megláthatod a hazatérés pillanatát.
 Az út néma. Tűnődik. Úgy, ahogy csak az utak tudnak. Az asszony szavára riad fel.
- Kérnék tőled valamit.
- Mondd csak, hallgatlak.
- Az emberek úgy beszélnek rólam, hogy a bolond Gregorina. Te is
őrültnek tartasz?
- Nem…  Te  hiszel valamiben, amit az emberek nem képesek
elfogadni.
- Jól van, jól beszélsz. Te ismered az utakat. Azt kérném tőled, hogy
szólj nekik. Kérd meg őket, hogy segítsenek egy öregasszonynak. Téged meg fognak érteni. Mondd azt nekik, ti utak, hozzátok haza Gregorina fiát. Így mondd nekik, s az utak meglásd megteszik.
- Jól van, Gregorina. Beszélhetek velük. Egy nap majd Európa útjai
hazahozzák a fiadat.
Az út meghökken, hogy milyen könnyű kegyesen hazudni.
- Ma itt hagy bennünket az ősz. Hallod Gregorina?
- Nekem mindegy. Odaát hogy bírják a zord időt? Elvesztették a
leveleiket.
 A színevesztett fű, a mezítelen fa, a csupasz bokor remeg a szélben.
- A titok csak annyi, hogy megtanultak megbékélni a sorsukkal.
Az út félti az öregasszonyt, az öregasszony bízik az útban. És reménykedik. Vár konokul, amíg az ősz is továbbáll.
 Az út teszi a dolgát. Az autósok megtudják a rejtélyt, hogy az országút szélén álló öregasszony a fiát várja haza Európa másik sarkából. Tudják azt is, hogy ennek az asszonynak a fia soha többé nem jön haza. Lassítanak a kanyarban, és örülnek, ha látják, hogy ott áll Gregorina. És valamennyien a családjukra gondolnak, hogy odahaza valaki várja őket, még akkor is, ha nem áll kint a zuhogó esőben.
 Egy novemberi éjszakán szűnik meg a várakozás. Csendesen alszik el, a nincs tovább után, valami most kezdődik el.
 Az út hajnalban hiába várja.
 Gregorina messze megy, oda, ahol már vár rá a fia. Nem tudta megtanulni, a fűtől, a fától, a bokortól, hogy a sorsba hogyan kell beletörődni, elfogadni, megbékélni vele és élni tovább.
 Az emberek azt mondják, értelmetlen volt egy évig odakint állni.
 Az emberek nem veszik észre, hogy ebben az évben senki sem halt meg abban a kanyarban.
 Az autósok Gregorina-kanyarnak nevezik.
 Az út egyedül marad. Az út, amely egyfolytában visz és hoz, amely örökké tele van élettel, s csak néha áll meg a szélén a halál.
 Titkon, tavaszi hajnalokon egy öregasszonyra vár: az út, a fűszál, a fa, a bokor.