Menekülne már. Anyja fojtogató világában csak fuldokolni lehet, kirohanni az egyre szűkülő falak közül, ezt parányi gyerekkora óta érzi, de csak a napokban fogalmazódott meg belül olyan élesen, hogy elvágta attól a maradék ragaszkodástól is, ami azokhoz a korai időkhöz kötötte. Ez lehet a felnőtté válás.

Jelige: Tutyi  

                                                      
Üzenet

    Az ébredés szivacsos, fájdalmas massza, szájüregében foszlott álmok íze; hol rátörtek, hol csak vonszolták maguk után a kusza képsorok, az a zavaros, szédítő forgatag. Oldalra fordul, öklendezik. Ösztönös mozdulat, éles fájdalom a jutalma, mégsem szakad föl odabentről semmi, csupán kínlódik a görcsösen rátörő rohamoktól. Erőlködik még egy ideig, végül sűrű, epétől keserű nyálat köp a hideg kockakőre. Mikor kábultan visszazuhan a párnára, megcsapja az ágynemű fertőtlenítőszaga, ettől újra hánynia kell. Sietős, klaffogó léptek közelednek. A viseltes, alföldi papucshoz tartozó nő lihegve nyugtatgatja, kitűr egy nyálas tincset az arcából. Enyhe, édeskés izzadtságszaga van, nem kellemetlen. Még semmit sem lát, mindössze foltokat, összemosódó álommaradvány az egész szoba. Újra hánynia kell, újra kockakő. Valaki simogatja, csakis az alföldi papucsos lehet, talán beszél is hozzá, suttogva, ahogy betörik a vadlovakat, de az is lehet, hogy ordít. Most semmi sem biztos. Azt mondja, meg is fulladhatott volna.
   Résnyire nyitja a szemét, szemben ismeretlen, apró öregasszony ül az ágyon, lábán divatos, rikító zöld zokni, agyonmosott köntösén színehagyott virágminta, ölében piszkosszürke táskarádió. Eszelősen vigyorog, fakósárga hajkoronája elhagyott gólyafészek, foghíjas vigyora milliónyi gyűrődés.
   – Sanyó rádió – heherészi, aztán magasba emeli, mintha áldozatnak szánná valami láthatatlan istennek. – Sanyó rádió, lássa, kedves, ne legyen már ilyen rosszul, nézze már, a fiam hozta tegnap ajándékba!
…
     Gyűlölte a vasárnapi ebédeket. Anyja lassú mozdulata, ahogy gondosan kikerülve a felbukkanó csirkelábakat, nagy alumínium kanállal körbesimít a tízliteres lábas szélén, majd szorosan a falához szorítja, hogy egy csepp leves se menjen kárba, végül a megbarnult habbal odébb csoszog és határozottan a csapba vágja. Sosem öblíti le. Itt minden a múltat idézi. A változásnak még a szele is messze elkerüli a konyhát, ahol a megdermedt idő finom por formájában ül meg a sosem használt porceláncsészéken. Szabályos egyformaságban ücsörögnek a láncra függesztett, zöld üvegpolcokon az idők kezdete óta. Mellettük magnókazetták sorakoznak szigorúan elvágólag; kék, fekete és zöldtokos polimerek, kézi címkézőgéppel feliratozva. Szalagjukon rádióból felvett slágerek, gyerekkori hanganyagok, csupa ostobaság. Menekülne már. Anyja fojtogató világában csak fuldokolni lehet, kirohanni az egyre szűkülő falak közül, ezt parányi gyerekkora óta érzi, de csak a napokban fogalmazódott meg belül olyan élesen, hogy elvágta attól a maradék ragaszkodástól is, ami azokhoz a korai időkhöz kötötte. Ez lehet a felnőtté válás.
    – Ki kellene vonulni az utcára palacsintasütőkkel, meg húsklopfolókkal! Mondom neked kölyök, és ne felejtsd el a szavam: megismétlődik ’56, lesz itt még ellenforradalom! – Válaszként nyel egyet. Újra ugyanaz a lemez: anyja anarchista énjének kiszámítható ívű kibontakozása, az ebéd előtt benyelt, jókora kortynyi kisüsti hatására.
   – Azt a nyegle, hosszú hajú Orbán gyereket meg jól szájon kéne vágni! Nem pulpitus kell annak, hanem borbély! 
   Mint a vulkán, lassan tör föl belőle az ideg, régen gyógyszerezték, de ma már csak iszik rá - olyankor beleköt még az élő fába is. Kizárt, hogy ebből ne legyen valami balhé estig, mindegy mi, csak rombolni lehessen, ma ez a program, ez van terítéken a húsleves és rántott csirke után, nincs mit tenni. Ha indokolt, túlerővel, de vissza kell követelni azokat az időket, amikor a becsületes ember még nem döglött éhen! Mikor három hatvan volt a kenyér, harsogja anyja a fazék fölött. Na, ugye. Hogy már akkor visszasírta a háromhatvanast, mikor még csak négyhúsz volt, az teljesen mellékes ebben a pillanatban. Végignéz a vaskos asszonyon, a lilásvörösre festett, erősen lenőtt, tarkóig vágott haján, a nejlonotthonkából kikandikáló, lelógó tricepszén, az elnyűtt gumipapucson, végül erős szőrzetű, hófehér lábán, és magában csendes imát mond, hogy soha, de soha ne hasonlítson rá.
   Mennem kell dolgozni, hadarja sietve, közben kapkodva öltözködik, hogy ne kelljen végighallgatni a bejelentéshez tartozó, fájdalmas monológot az ételbe fektetetett energia, a kárba veszett idő és pénz kapcsolatáról, mindezt a semmiért. Mert kinek, ha senki sem zabál itthon? Sietve kabátot vesz, magára húzza a bejárati ajtót. A hangos csattanás, mint átgondolatlan válasz még sokáig zúg a fülében.
   Napi egy hamburgert ehet a cég számlájára, valamilyen kétdecis üdítővel, utóbbi szabadon választott. Egyébként minden standon van, még az utolsó zsemle is, egy óra a napi méricskézés a műszak előtt és után, a kasszáért saját maga felel. Ennyi a szabály, meg a miniszoknya, ami kikötés volt ebben a tizenkét négyzetméteres büfében a félperces felvételi beszélgetésen.  Dolgoztál már büfében? Nem. Sütöttél már valamit életedben? Tükörtojást… és vizes piskótát is. Van már munkakönyved? Nincs. Nem baj, majd kiváltjuk. Van ennél rövidebb szoknyád? Van. Megfelelt. Fel vagy véve. Vacogtak a fogai, amikor jeges hajnalokon, januárban is falatnyi szoknyában babrált a zárral reggel hatkor, hogy az iskolába siető, tehetősebb kölykök még reggelizni tudjanak a hétórás nyitásnak köszönhetően. Csapatnyi kis izzadt suttyó minden reggel, a legidősebb is alig fiatalabb, mint ő maga, de ezzel nem törődik, magasan fölöttük áll, mint dolgozó nő, a maga tizenöt évével, divatos ciklámenre rúzsozott szájával és az elszorított, amúgy is épp’ csak hatvanas derekával. Fekete macskaszemet rajzol magának minden reggel. Olyan, mint egy törékeny kínai baba, ahogy télen-nyáron hegyes orrú körömcipőben pipiskedik, ami visszavonhatatlanul kiemeli a vendégkört meghatározó kamaszok figyelemre sem méltó egyvelegéből.
   Rotyog a húspogácsa a forró platnin, kicsit rá kell szorítani egy villával, akkor ropogósabbra sül. Olyankor mindent összeköpköd apró, forró olajcseppekkel. Két kis hülye a pultnál várja már, hogy kész legyen, hozzájuk sem szól, csak ha hivatalból nagyon szükséges. Fél füllel hallja, ahogy róla sutyorognak mindenféle merész dolgokat, amit nyilvánvalóan meg sem mernének tenni, még akkor sem, ha valami csoda folytán netán alkalmuk adódna rá. Szólhatna, de nem teszi, csak gúnyosan mosolyog, miközben kibilleg a falra szerelt olcsó polcok irányába, amelyek jelen esetben bárpultként hivatottak megtartani a hamburgeres tányérokat, hogy a kedves vendég minél komfortosabban betömhesse a csalamádéval és folyós ketchuppal jól nyakon öntött bucikat. A fiúk azt játsszák, hogy már gimnazisták. Ki veszi ezt be? Előttük, végig a fal hosszában tükörcsík, optikailag nagyobb így a büfé, onnan lesik leplezetlen vigyorral, ahogy ugyanabban a ritmusban visszabilleg a pult mögé. Egészségükre.
   Nyílik az ajtó, csilingel a fölé szerelt kiscsengő, felkapja a fejét – máshogy nyílik az ajtó, máshogy csilingel a csengő, ha ő jön. Úgy tesz, mintha nem jönne zavarba, helló, főnök, mosolyogja, de ebben a ’helló főnökben’ minden benne van, amit ebbe a két szóba bele lehet préselni. A hatás nem is marad el, a férfi mögé lép, miközben látszólag céltalanul tologatja a salátásbödönöket, majd kotorászni kezd a harisnyája alatt. A bugyijába nyúl, agresszív, gyors mozdulattal, cuppogva nyalja le utána az ujjait. Senki nem lát semmit, a pult takarásában történik minden, mindössze a két kamasz dolga lesz hirtelen sietős, valahogy megérzik, hogy ez a magas, ragyás, szőkített fickó a koptatott farmerdzsekijében éppen körbepisálja a területét. Sietősen fizetnek, a ragyás lekezelően elveszi a piros százast, zsebből ad vissza, lélegzetelállítóan vaskos kötegből. Hogy lássák, ki a főnök. Aztán kikíséri őket, belülről ráfordítja a kulcsot és már gombolja is kifelé a nadrágját.
   Szempillantás alatt jött a nyár. Ki sem hűl az aszfalt, olyan rövidek az éjszakák; mikor kinyitja az üzletet, már vörösen égnek a combjai a mini alatt, pedig csak addig éri nap, amíg ideér. Tarkója átizzad a haja alatt, jobbra-balra dobálja, hogy lehűljön. Rádudál egy kamionsofőr, föl sem pillant. Amióta az eszét tudja, nem volt ilyen forró a június, észre sem lehetett venni, mikor fordult át a nyirkos tavasz ebbe a végtelennek tűnő, meddő hőségbe. El fog válni. Persze, hogy el fog válni, már hónapok óta hozzá sem nyúlt az asszonyhoz, őt szereti, meg is mondta, csak őt és senki mást. Na, de itt ez a bolt, ez meg a neje nevén van, nem úgy van az, hogy hajigálják a vagyont ide-oda, ráadásul van még két zöldségesük is a lakótelepen. Maszekok. Anyja szerint a burzsuj réteg, falhoz kéne állítani őket és elvenni, amit összelopkodtak. Nem csak a főnökét, mindegyiket. Hogy azt a havi háromezret, amivel beszáll a konyhapénzbe pont innen szerzi, nem számít. Ebből a belvárosi kisbüféből, ahol a tizenkét négyzetméterre szűkült mikrovilágában minden nap az asztalra teszi a főnöke. Ahol már egy ideje azt ehet-ihat, amit csak akar. Stand sincs, legfeljebb havonta egyszer. Megbíznak egymásban. Egyszerre minden vendégre mosolyog, csak menjen a bolt, mert egy nap talán, mint a sajátjába jön majd be. Mámorító gondolat.
   Halad a napi rutinnal, villámgyorsan összeseper, kitáncol a por a nyitott ajtón. Nagy, fekete zsákban gyűjtik a szemetet, szól a rádió, a Danubiusban németül olvassák a hétórás híreket - egyetlen kukkot sem ért belőle. Valami van, ennyit még ő is tud, bár mindenki politikáról beszél, mindez hidegen hagyja. És akkor mi van, ha kimennek az oroszok? Tőle aztán elférnek itt, kit zavarnak? A fele úgyis halott, tele vannak velük a ruszki temetők. A romlott hamburgerhús beledöglött a zsákba, amikor megcsapja a szaga, egy pillanatra megszédül. Meg kellene kapaszkodni, de hirtelen nincs mibe, nekiesik egy bárszéknek, beüti a bal könyökét. A fájdalomtól érdekes módon jobban lesz. Embertelen ez a nagy meleg, nem lehet kibírni.
…
   – Ej, de szép ember ez a maga férje, jó magas férfi, pont, mint az én uram vót, Isten nyugosztalja.
   Az öregasszony még mindig ugyanúgy ül, ölében a kisrádió. A hányás helyén, a kőpadlón hyposzagú, nedves folt. Elaludt volna? Elfordítja a fejét. Kicserepesedett szája karcol, ahogy megnyalja.  Nyomok. Úgy tűnik mindennek - bármit is tesz - nyomai maradnak. Gondolatban végigsimít a hasán, a valóságban meg sem tud moccanni. Kora reggel, mikor szétfeszített, kiszíjazott lábakkal vacogott a rideg műtőágyon, még pár percig nyoma volt a szerelemnek is. Nemrég még benne élt egy apró remény, hogy élni jó, most meg széttépve, véres kis csomóként bűzlik valahol, mint a rohadt hamburgerhús a fekete zsákban.
   – Nézze, mit hozott magának az a drága ember! Csak bejött és letette, biztos nem akarta fölkelteni. Becsülje meg, ritka az ilyen férj!
   Nem a férjem, hallgasson már el. Mondaná, de nem megy, nem jönnek elő a szavak. Mint lapos kő a gyomrában, úgy ül meg odabent a feloldatlan fájdalom. A fehérre mázolt, billegős, fém éjjeliszekrényen átlátszó nejlonzacskóban óriási fürt banán. Ennyi banánt életében soha, de még üzletben sem látott. Az öregasszony most újra a rádiót babrálja, maga is meglepődik, mikor váratlanul megszólal: …A Mihail Gorbacsov által kezdeményezett… megfigyelhető, hogy a világpolitika átalakulása… a hamarosan megalakuló alkotmánybíróság…
   A rádió csak beszél és beszél, összefolynak a mondatok, nem érdekli. Nem akar semmit, csak eltűnni innen és felbukkanni valahol a jövőben, átugrani a most kínjain, egyszer csak ott lenni, ahol már semmi sem fáj. Idős, kalapos férfi jelenik meg az öregasszony ágyánál, amolyan tanárféle, talán doktor lehet, vagy mérnök; gondosan ápolt, őszülő szakáll és aranykeretes szemüveg. Hóna alatt hasított bőr autóstáska, mikor belép, hangos és érthető jó napot kívánokkal köszön. Az öregasszony észre sem veszi, elmélyülten tekergeti a varázsszemet, torz hangfoszlányok röpködnek az ágya körül. Fia nézi egy ideig, majd fölé hajol, precíz gonddal megcsókolja a homlokát, aztán kis papírzacskóból egy darab banánt húz elő, óvatosan, mintha ritka kincset tartana. Mikor megakad a szeme a másik ágy melletti, öles fürtön, láthatólag megdöbben.
    – Nohiszen, máris betört a kapitalizmus? – egyszerre bedühödik, maga sem tudja még, pontosan kire, mondandóját így jobb híján a sápadt, fiatal lány irányába lihegi. – Nem tudják ezek, mit indítanak el. Mindenkit ki fognak rabolni, majd meglátja, kisasszony… a maga jövőjét játsszák el éppen! Úgyhogy egye csak meg azt a sok banánt, amíg lehet, mielőtt ötmillió koldus országa leszünk!
   A lány oda se figyel. Meg se hallja. Kifejezéstelen arccal bámulja a banánok alól kikandikáló, sötétbarna füzetkét, mint egyetlen üzenetet a jövőből… vagy a múltból, nem, mintha nem lenne teljesen mindegy. Rajta egysoros felirat: MUNKAKÖNYV.