A nagymamám, az egész család Mamija igazi túlélő volt. A háború végén, még a húszat se töltötte be, de már seftelt a falujukon átvonuló németekkel, aztán az őket pár nap múlva felváltó oroszokkal. Később két nála nehezebb bőrönddel ment fel a rommá katyusázott Pestre, hogy ruhára cserélje a korábbi „üzleti partnereitől” eldugott élelmet.

Jelige: DRAKE

AMO szappan a marosvásárhelyi éjszakában

Vannak dolgok, amik gyerekkorban annyira beívódnak az emlékezetünkbe, hogy évtizedek gondos kulturális fejlődése (vagy agymosása – csak nézőpont kérdése) se tudja onnan kimozdítani őket. Én a nyolcvanas évek tapizós házibuli-slágereivel, a damilszerű szálkákkal aláaknázott, iszapízű folyami halakkal és a stresszes határátkelésekkel vagyok így.
Mikor legutóbb kellett várakoznom a most már/még schengeninek nevezett román–magyar határon, hiába nem volt nálam pár váltás alsónadrágon és egy fogkefén kívül szinte semmi, a VÁM vizsgálatnál szokás szerint összeszorult a gyomrom. Úgy kezdtem izzadni, mint mikor két vastag zokniban, három melegítőalsóban és vagy négy pulóverben vártuk a túlfűtött vagonban a szlovák vámost, aki elől titkolnom kellett, hogy a baráti Csehszlovákia miénktől eltérő gyerekruházati dotációja következtében fellépő árkülönbségekből keletkező előnyöket a nagymamám a családja jövedelemkiegészítésére fordítja, igénybe véve a legnagyobb unokája hathatós közreműködését...
…de nem, de nem, de nem! Az a múlt! Ma már a vámos nem azért van, hogy az élelmes polgárokat vegzálja, hanem, hogy bűnözőket: cigaretta, drog, ember -és egyéb csempészeket vonjon ki a forgalomból. Szóval, különösebb külső izgalmak nélkül keltünk át a határon, de még volt vagy négyszáz kilométerünk Gyergyószentmiklósig.
Nem hoztam magammal semmi olvasnivalót.
Öreg hiba.
Veszélyes dolog órákon keresztül némán bámulni egy olyan tájat, ahol már évek óta nem jártál, ahonnan finoman fogalmazva is egy ronggyá vert szakasz dicstelen hadnagyaként kullogtál haza. Az embernek ilyenkor esetleg önmarcangoló gondolatai támadhatnak. Hiába próbálod analitikusan értékelni a változásokat, hiába keresed kétségbeesetten a különbségeket és azonosságokat a tízes évek eleji Partium építkezési szokásai és a késő Ceausescu éra bádogtetejű, selejt-samott épületei között, a gyorsan fogyó alibigondolatok helyét előbb-utóbb felváltják azok a legkellemetlenebb emlékek, amiket mindenki gondosan próbál meg elrejteni elméje legjobban védett, atombiztosnak remélt tárolóegységeibe.
...

Ezerkilencszáznyolcvannyolc.
Izgalmas egy esztendő volt. Abban az évben jelent meg az első cikkem egy országos lapban, abban az évben játszottam először színpadon egy igazi színdarabban, és abban az évben barátkoztam össze a pesti ellenzéki mozgalmak néhány lelkes aktivistájával. Bár azóta elvileg nem nem változott a véleményem az öregek kétségbeesett és néha nevetséges múltba révedő gondolatairól, mégis, ha a Batthyány örökmécses közelében van dolgom, vagy mikor elhajtok a Hősök tere körül, esetleg ha beülök a Szabadságtér közepén felállított idétlen Hütte Caféba, és a TV székház lépcsőit nézve beugrik a tőlem annak idején fél méterre álló Bubik István elszánt arca, amint úgy dönt, hogy védelmezőn beleáll egy rendőr Solt Otília felé suhogó gumibotjába, akkor ezért –  ha bevallom magamnak, ha nem –, el-elkap ez a szánalmasnak tartott érzés.
Otthon, Pesten igen, de Erdélyben valahogy nem. Az utolsó seftes utam erkölcsi kudarca, mint egy még ereje teljében tomboló kommunista diktatúra határvédelmi szolgálata, elzárta minden nosztalgikus emlékem útját.
De most előjött valami.
Igen. Az volt az az utazás, amikor számomra megtörtént a rendszerváltozás, és lehet hogy az volt az az út, ami miatt én is azok közé tartozom, akik egyéni nyomorukat a történelemre, a posztkommunistákra, a globalizációra, a multikat elvtelenül kiszolgáló elitre, stb.-kre próbálják rákenni.
...

A nagymamám, az egész család Mamija igazi túlélő volt. A háború végén, még a húszat se töltötte be, de már seftelt a falujukon átvonuló németekkel, aztán az őket pár nap múlva felváltó oroszokkal. Később két nála nehezebb bőrönddel ment fel a rommá katyusázott Pestre, hogy ruhára cserélje a korábbi „üzleti partnereitől” eldugott élelmet. Majd, már miskolci lakosként az ötvenes években disznót hizlalt egy közeli faluban, amit egy éj leple alatt végrehajtott vágás után a belvárosi bérlakásuk konyhájában porciózott ki, miközben a nagyapám rettegve lapított a sarokban, és csak azért nem kapott szívinfarktust, mert a tömbház feltételezett besúgóját is felfedezte a sorban állók között.
Az első Mamiról szóló személyes emlékeimben lengyelekkel üzletelt, és mikor már akkora lettem, hogy képes voltam felfogni: nem szabad a vámos bácsiknak és néniknek megmondani, hogy mi minden van nálunk (és rajtunk), akkor jöttek a már említett felvidéki gyerekbolt-látogatások. Kamaszkoromban pedig azzal motivált az újvidéki útjaihoz, hogy a dióbél-Panthenol-pulóver szállítmányok egy részét elképzelhetetlen mennyiségű, otthon csak hírből ismert jugó nyomású rocklemezekre tudom váltani, ha vele megyek. Ez bejött így lelkesen cipeltem a csomagjait.
Az évek során mindent ellestem tőle, megismertem a krakkói, kassai, szabadkai tordai kapcsolatait, és persze barátságot kötöttem azok gyerekeivel és unokáival. Ha zsebpénzre volt szükségem, kimentem helyette a miskolci KGST piacra árulni, vagy eladtam az időközben nyugatiakra cserélt lemezeim néhány megunt példányát. Mondanom se kell, hogy nekem volt a legmenőbb bakelit gyűjteményem az egész diósgyőri lakótelepen. Valahogy beleivódott a mindennapjaimba a pénzkeresetnek ez a legegyszerűbb mondja: hiánytermékeket hoztunk be innen-onnan amonnan, aminek az áráért még több hiányterméket viszünk ide-oda amoda. Az egyenruhások meg buta, korrupt barmok, akiket vagy palira kell venni, vagy jól meg kell vesztegetni.
Ilyen és ehhez hasonló gyerekkori tapasztalatokat szokás olvasni a legsikeresebb self-made-man arcok, a legrettegettebb cégdinasztia-alapítók önéletrajzainak első fejezeteiben: „így tanultam meg, mi a kereskedés” „ezért nincs gondom az eladással”.
Csak az a bökkenő, hogy az utóbbi két évtizedben, azóta az erdélyi út óta úgy gondolok magamra, mint egy üzleti dilettánsra, aki még a neki jogosan járó munkabért se képes kialkudni magának, és mostanáig tökéletesen elfelejtettem, hogy annak idején imádtam üzletelni, imádtam alkudni, eladni, és legfőképp az aznapi bevételt számolgatni.
...

Az a marosvásárhelyi út volt a „nagy dobás”, amire már jó ideje készültem. Többhavi fizetésem fektettem be az árúba. A várható haszon egyre nagyobb volt, mert addigra Erdélyben már tényleg szinte nem lehetett kapni semmi olyasmit, amire valóban szüksége volt az embereknek.
A bukás már az előtt bele volt kódolva a buliba, mielőtt elindultam volna. A hiba, amit elkövettem, a lehető legelemibb: nem lehet egyszerre kurvának lenni és közben szűznek is maradni. Mami sosem volt mohó, ő tényleg egész életében csak a családjának akart egy biztonságosabb megélhetést biztosítani, miközben valódi barátságot ápolt a hasonszőrű felvidéki, szabadkai, erdélyi asszonyokkal, akik az övével hasonló motivációval rendelkező partnerei voltak. Egyikük se gondolt magára kereskedőként, csak egyszerű kisemberekként, akik megpróbálnak a felszínen maradni, mialatt olyasmit tesznek, ami mindenkinek jó.
Én is azzal áltattam magam, hogy ezt teszem, miközben élveztem, hogy az utazásaimnak köszönhetően tele vagyok zsetonnal, de hogy ne kelljen ránéznem arra, hogy a legjobb úton haladok a felé, hogy egy cinikus seftes disznó váljék belőlem, ellenzéki handabandázással takartam el magam elől az igazságot. Egyfajta szabadságturistaként gondoltam magamra, aki a viszonylag menő anyaország liberálisabb levegőjét hozza el Erdélybe.
Esténként házibuliba, színházba jártam, a mai katasztrófaturisták attitűdjével kóboroltam a töksötét utcákon, büszkén vetítettem a pesti tüntetésekről, osztottam az észt a lányoknak, és azt gondoltam, hogy élményt, anyagot gyűjtök a jövőben megírandó regényeimhez, filmjeimhez.
Egy értelmiségi társaság baráti buliján futottam össze Gyuszival, egy másik anyaországi fiúval, akiről úgy tudtam, hogy már rég lelépet Kanadába, mert sokadszorra se vették fel a színművészetire, és gondolta, ha nem kell ezeknek, akkor majd elmegy a Torontói Magyar Színházba, és ott lesz színész.
-    Hát te?
-    Maradok.
-    Feladtad a pályát?
-    Dehogyis. Itt most igazán izgalmas idők jönnek, ezt nem lehet kihagyni egy igazi művésznek.
Akkoriban mindennapos témánk volt, hogy mik az esélyei az áhítattal emlegetett 'többpárti demokráciának'. Igazából csak reméltük, hogy vége lesz a rendszernek, mert valódi információnk nem volt. Egyszerűen azt szajkóztuk, amit elcsíptünk a nagyoktól a tüntetések utáni kocsmai beszélgetések alkalmával.
Gyuszi mindig is az egyik legszkeptikusabb volt közülünk, de most olyan érveket hozott fel, amik után tudtam, hogy csak idő kérdése.
Vége a rendszernek.
Aznap este egy szabad nyugati ország polgáraként hajtottam álomra a fejem a Ciao Hotel kissé dohos, barátságtalan szobájában.
Másnapra maradt a meló. Végigjárni az üzleteket, és eladni az árut.
Először jöttek a szokásos első körös siránkozások: „nincs nekünk már semmink”, „örülünk, hogy élünk”. Tudtam, hogy ha egy óra múlva visszamegyek, akkor minden kelleni fog, mert szükségük volt a szalámira, kávéra, pirospaprikára, és persze a szinte valutának számító mitikus AMO szappanra.
Egy eldönthetetlen profilú, tök üres főtéri bolt ötven körüli jól öltözött eladójánál történt meg a nagy kattanás. Nem mondott mást, mint a többiek, de az a típus volt, aki épp annyi neheztelést tudott belevinni a panaszaiba, ami még nem tette ellenszenvessé, de eléggé érzelem gazdag volt ahhoz, hogy befogadd, átérezd, és magadra vedd a nehéz helyzetét. Elvileg fel voltam vértezve az ilyen beszélgetések ellen. „Tudtam”, hogy ez is csak az alku része, de azok után, hogy én, mint egy előbb-utóbb szabad ország polgára állok vele szemben, vele akinek mindenét megkérdőjelezi, mindenétől megfosztja a ki tudja meddig fennmaradó rezsim, hirtelen, egy utolsó csalónak éreztem magam.
Azt hazudtam, neki, hogy „Majd visszajövök, de adódott egy kis dolgom, és nem-e rakhatnám-e le nála addig a cuccaimat?”. Végül a teljes árut otthagytam, és üres kézzel menekültem vissza a forrongó Budapestre. Ez volt az addigi legnagyobb befektetésem, több hónapi keresetem öltem ezekbe az árukba, és még csak annyit se kerestem velük, hogy nullszaldóra kijöjjek.
Ha bárki azóta kiejti a száján, hogy neki se könnyű, hogy neki is gondjai vannak, és hogy értsem meg, hogy most nem tud többet fizetni, mert az adó, meg a körbetartozások, meg a banki részletek, és a ki tudja még mi...
...én abban a pillanatban elkezdem rosszul érezni magam, hogy milyen egy szemét vagyok, hogy csak magamra gondolok, és gyakorlatilag ingyen otthagyom neki az árut, mert egy szabad ország polgára már nem seftelhet úgy mint régen.