Kiss Laci volt a legidősebb, ő már tizenhárom volt, ősszel nyolcadikba ment, a Feri meg én még csak hatodikba. A Kiss Laci nagy titokban elmondta, hogy van már csaja, és hogy a csaj két évvel idősebb nála, és már smároltak is, és egyszer a csaj megengedte, hogy megfogja a mellét.

Jelige: Karcsika

Karcsika

A Nádas Feri, a Kiss Laci meg én majdnem minden nyáron együtt nyaraltunk a siófoki vállalati üdülőben. Egész nap azt csináltunk, amit akartunk. Annyi szabály volt csak, hogy nem mehetünk a kerítésen túlra, a vízben meg csak a bójáig, és hogy a kajálásoknál pontosan ott kell lenni. A szüleink egész nap a lángos sütő mellett zsugáztak, és folyton elvtársozták meg elvtársnőzték egymást. Apu azt mondta, hogy ezt csak viccből mondják így, mert amúgy barátok és kollégák, és mindenki tudja a másik keresztnevét.
– Mi a vicces abban, hogy Nádas elvtárs? – kérdeztem aput. Megvonta a vállát, hogy vicces, és kész. Elhatároztuk a fiúkkal, hogy mi is Nádas elvtársnak, Kiss elvtársnak és Szolnoki elvtársnak fogjuk hívni egymást, és tényleg, ahányszor kimondtuk, be kellett szarnunk a röhögéstől.

De hamar meguntuk ezt is. Kellett már valami balhé. Ezt egyébként a Kiss Laci jelentette ki, egészen pontosan ’88 júliusában a parton, hátával egy fűzfa törzsének dőlve, fűszálat rágcsálva, a ködös, párás vízbe bámulva.
– Banyek, kéne már valami kis balhé.
A balhéról nekem valahogy mindig rossz dolgok jutottak eszembe, mert anyu mondta mindig sírva, hogy nem bírják már az idegei ezt a sok balhét. És ilyenkor az én intőimre célzott, meg apura, mert apu folyton féltékenykedett és kiabált vele, és lekurvázta, és megvádolta mindenféle hülyeséggel, anyu szerint legalább is csupa hülyeséggel. Ahogy üvöltözni kezdtek, én már menekültem is a szobámba, a fülemre szorítottam a párnát, és azt képzeltem, űrhajós vagyok, és pont kilépek a Holdra, megállok egy hatalmas kráter szélén, ahol olyan sűrű csönd van, hogy abba már bele kell szédülni. És annyira szorítottam a fejemre a párnát, hogy meghalljam azt a csöndet, hogy egyszer majdnem el is ájultam, anyu pofozgatott fel.

Az üdülőben valamivel jobb volt a helyzet, egyrészt mert ott, ugye, nem kaptam intőt, másrészt, mert ha veszekedni kezdtek, elég volt csak kiszaladni a partra, kivéve, ha éjszaka jött rájuk, amikor már nem volt szabad kimenni. Apu persze itt is balhézott, úgy gondolta, anyu a kártyázás közben folyton a Kiss elvtárs úszógatyáját bámulja, és közben kacéran kacarászik neki meg a csöcsét düllesztgeti, és jól bele is csavart anyu karján a húsba, mire anyu sírva fakadt, és azt ordította, hogy te állat, kék marad a nyoma, és mindenki meglátja majd, mekkora állat vagy. Másnap persze úgy tettek, mintha mi sem történt volna, apu Kiss elvtársba kapaszkodva énekelte, hogy száz forintnak ötven a fele, Kiss elvtárs hujjogatott hozzá, anyu meg továbbra is ugyanúgy kacarászott, mint addig.

A vállalati üdülőt úgy ismertük már, mint a tenyerünket. Volt ott egy ember, a Lali bá, tőle kellett tollas ütőt kérni vagy focilabdát, meg a pingpongterem kulcsát. Amúgy nem volt könnyű megtalálni, mert a vállalati üdülő kertje hatalmas volt, és ő folyton füvet nyírt, vagy locsolt valahol. Lali bának rengeteg kulcsa volt, a kopott bőrövén lógott egy hatalmas, spárgahurkos csomóban, és minden lépésnél megcsörrent. Volt egy saját madara is, egy csóka, fióka korától nevelgette, mert kiesett a fészekből. Etetgette, aztán szabadon eresztette, de a csóka csak nem mozdult mellőle, azóta is ott ült a vállán, meg a taligáján. Ha szépen, nyugodtan sorba álltunk, szabad volt megsimogatni. Volt egy csicskása is Lali bának, a Karcsika. Ha kellett valami, csak intett neki, és Karcsika már szaladt is. Ő csak úgy szólította, fiam, pedig nem volt a fia, mert mindenki tudta, hogy Lali bának nincs senkije, hanem a vállalati üdülő a mindene. Karcsika egyébként két fejjel magasabb volt, mint apu, és anyu szerint vagy száz kiló. A mellkasa nagyon szőrös volt és ősz, a szemöldöke meg, mint két bajusz. Nem beszélt túl sokat, csak vigyorgott, és folyton sövénynyíró olló volt nála. Karcsika minden nap kapott egy óra szabadságot, olyankor begázolt a Balatonba, és pacskolta a vizet, aztán meg összeszedte a hullámokon hánykolódó katicabogarakat, és a feje tetején kimentette őket. Amikor kijött száradni, titokban utána osontunk, mert majd beszartunk a röhögéstől, ahogy percenként szálldostak ki a fejéből a bogarak. Amikor egyszer Karcsika épp jött kifelé a vízből a bozontos testével, anyu valahogy rajta felejtette a szemét, mire apu odasúgta neki, hogy már egy gügyével is kikezdenél, te kurva! Erre én felröhögtem, mert nagyon tetszett ez a szó, hogy gügye, de ekkor anyu tarkón csapott, és azt mondta, egy dolgot jegyezz meg, fiam, a Karcsikával tilos szóba állni, mert veszélyes.  

Kiss Laci volt a legidősebb, ő már tizenhárom volt, ősszel nyolcadikba ment, a Feri meg én még csak hatodikba. A Kiss Laci nagy titokban elmondta, hogy van már csaja, és hogy a csaj két évvel idősebb nála, és már smároltak is, és egyszer a csaj megengedte, hogy megfogja a mellét. Szerettem volna megkérdezni, milyen érzés megfogni egy csaj mellét, de nem mertem. A Nádas Feri erre azt mondta, neki is rég van már csaja, és szerinte ők is fognak smárolni még a nyáron, mert ha nem, lapátra teszi. Ezután mind a hárman elhallgattunk, és a vizet néztük a fűzfának dőlve, és ekkor szólalt meg a Kiss Laci, hogy banyek, kéne már valami kis balhé. Erre én rávágtam, hogy ja, már a tököm tele. Mert igaz, hogy a balhéról mindig rossz dolgok jutottak eszembe, úgy éreztem, hogy végre nekem is mondanom kéne már valamit. Erre a Nádas Feri elkezdte kirugdalni a petúniát az ágyásból, mert hogy ez nem fehér embernek való, ez a dögunalom ebben a szar vállalati üdülőben. És akkor, ahogy ott bambultunk, egyszer csak észrevettük a Lali bát, ahogy egy hatalmas slaggal verdes a nagy kerek gyep közepén, Karcsika meg körötte ugrál, és igyekszik kiegyenesíteni a csövet, de az folyton elcsapja a lábát. Ahogy néztük, hirtelen rájöttünk, hogy ezen is be kell szarni a röhögéstől. Tátott szájjal fetrengtünk, a Kiss Laci mély, csukladozó hangon röhögött, a Feri meg mint egy lány, és hogy még tovább lehessen röhögni, kitépett egy marék petúniát, a szájába tömködte, és úgy röhögött tovább, hogy közben piros meg lila szirmokat köpködött, mint egy szökőkút. Aztán vérvörös arccal fuldokolni kezdett, na, ezen végképp majdnem beszartunk. Utána meg felcsimpaszkodott a fűzfa ágaira, és himbálta magát huhogva, mint egy pávián, míg le nem zuhant és el nem terült a földön. De ezen már nem röhögtünk, mert a Kiss Laci arcán látszott, hogy kitalált valamit:
– Versenyt fogunk pisálni – mondta.
Behúzódtunk a bokrok közé, és vártuk, hogy megmondja, mit is kell pontosan csinálni. Kiss Laci húzott egy vonalat a porban, hogy az lesz a startvonal, aztán meglátjuk, ki pisál messzebb. Utána elővette a faszát. Nagyobb volt, mint az enyém, és sokkal szőrösebb. Nádas Feri erre elkezdett hülyülni, hogy ő nem meri elővenni, mert még belecsíp egy óriásszúnyog, és visítozott meg idétlenkedett. De Kiss Laci nem mókázott, csak nézett ránk. Erre már elővettem én is, de nem mertem felnézni, mert nem akartam tudni, hogy látják, mekkora. Nádas Feri is elővette. Nagyon szerettem volna látni, hogy az övé is olyan nagy-e, mint Kiss Lacié, de nagyon ciki lett volna oldalra nézegetni.
– Háromra – vezényelt Kiss Laci. – Vigyázz, kész, tűz!
Kiss Lacié túllőtt a bokron. Nádas Ferié a nyomába se ért. Nekem pedig nem ment. Egyetlen cseppet sem tudtam kipréselni.
Nádas Feri kiröhögött, de Kiss Laci leintette. Ezután visszaültünk a partra a fűzfához, rágtuk tovább a füvet.

Már csak egy nap volt hátra az üdülésből. Nádas Feri azt mondta, menjünk el az északi bejáratig, és nézzük meg az autókat a parkolóban. Nem volt túl sok kedvünk a forróságban odáig slattyogni, de jobb nem jutott eszünkbe. Amikor odaértünk, végig próbálgattuk a kocsikat, hátha nyitva maradt valamelyik, és lophatunk cigit, térképet vagy bármit. Kiss Laci azt mondta, simán fel tudna törni egy kocsit, de itt nem akar, mert ez mégis csak egy vállalati üdülő. A Nádas Feri erre elmesélte, hogy egyszer krumplit nyomott egy Trabant kipufogójába, és végignézte, ahogy nem bírták elindítani, hiába próbálták betolni, de itt azért ő se tenne ilyet, mert ki tudja.
Ekkor vettük észre Karcsikát. Nagy léptekkel közeledett a parkoló felé, kezében ágsöprűt hozott. Lebújtunk. Karcsika söpörni kezdett a kocsik között. Egész nyáron nagy volt a forróság, erősen hullottak már a levelek. Kiss Laci egy Zsiguli ablaküvegén keresztül figyelte, mit csinál Karcsika. Egyszer csak meghallottuk, hogy magában beszél.
– Karcsika megy, és kisöpri a parkolót. Megy a Karcsika.
Mindhárman felvinnyogtunk, de nem volt szabad hangosan. Kiss Laci a kezébe temette az arcát és felfordult a hátára, mint egy büdös bogár. Nádas Feri befogta az orrát és ő is felfordult, ott kapálózott Kiss Laci mellett. Én a térdembe haraptam, fel ne röhögjek. Egyre tisztábban lehetett hallani Karcsikát.
– Menj, Karcsika, menj fiam. Söpörd ki szépen a parkolót. Megy a Karcsika. Söpör a Karcsika. Szépen…
Nádas Feri a hátamra csimpaszkodott, és kínjában beletaknyolt a pólómba, Kiss Laci a könnyeit törölgette, és olyan vörös volt a feje, hogy azt hittem, mindjárt gutaütést kap.
– Mindjárt észrevesz – súgta. – Ki kell találnunk valamit.
– Jó, de mit? – hörögte Nádas Feri.
Kiss Laci hirtelen felállt a Zsiguli mögül. Karcsika azonnal észrevette a mozgást, hátra hőkölt. De a következő pillanatban már vigyorgott is. Erre mi is feltápászkodtunk a Nádas Ferivel, de még mindig rázott minket a röhögés. Nádas Feri úgy tett, mintha köhögésrohama volna, én meg, mintha sírnék.
Karcsika ügyet sem vetett ránk. Söpört tovább. Kiss Laci odalépett hozzá. Karcsika csak söpört. Kiss Laci megfogta a karját. Ekkor megállt.
– Szereted a fagyit, Karcsika? – kérdezte, és a rövidgatyája zsebéből egy marék fényes kétforintost kotort elő. Karcsika elengedte a seprűt és bámulta a pénzt. Bepárásodott a szeme.
– Mennyi sok csillogó bélás! – suttogta.
– Ja, rengeteg bélásom van. Kéne? – megcsörgette a tenyerében.
Karcsika le nem vette a szemét az apróról. Izgatottan toporgott.
– Kéne a sok bélás? – most meg a levegőbe dobálta.
Karcsika idegesen bólogatott, és már tartotta is a tenyerét, de Kiss Laci hirtelen visszaszórta mindet a zsebébe.
– Megkaphatod – mondta. – Ha beszállsz a versenybe.
Odébb mentünk, a fák közé. Egy árva lélek sem járt arra. Kiss Laci a maroknyi két forintost egy kő tetejére szórta.  – Kéne a sok bélás, Karcsika?
Bólogatott vigyorogva, és nézte a pénzt.
– Tudsz versenyt pisálni, Karcsika?
Karcsika összevonta a szemöldökét, és hang nélkül próbálta ismételgetni a szavakat.
– Szoktál pisálni, Karcsika?
Bólogatott.
– Na hát. Nem kell mást tenned, mint letolod a gatyád, és pisálsz egyet, jó magasra. Ha a te hugyod megy a legföljebb, nyertél. Te kezded, mi csak figyelünk. Megnézzük, milyen magasra sikerül.
Karcsika bólogatott. Térdig letolta a gatyáját.
– Jobb, ha leveszed teljesen, össze ne pisáld magad – mondta Kiss Laci.
– Nem szabad összepisálni – motyogta Karcsika. Kibújt a nadrágjából. Nádas Feri majdnem megfulladt, úgy röhögött, és közben Kiss Lacit böködte, látja-e, hogy fuldoklik. Karcsika élére hajtogatta, és a fűre tette a nadrágját. Aztán felegyenesedett. Csak egy atlétatrikó volt rajta. Elámultunk, mekkora szőre van. Aztán jobb tenyerébe vette a tökét. Akkora volt, mint egy rúd szalámi.
– Azt a…! – suttogta Nádas Feri.
– Banyek, ez nem is ember, hanem ufó – mondta Kiss Laci. Körbejárta Karcsikát, hogy jobban lássa.
– Na, milyen magasra tudsz?
Karcsika bemérte a szemközti bokrot. Kiss Laci azt mondta, az nem elég magas, inkább a fát. Karcsika felnézett a tízméteres nyírfa tetejére, ahol már átsütött rajta a nap, és hunyorogva vigyorgott. Csípőből egészen hátradőlt, hogy minél feljebb tudjon célozni.
– Háromra! – vezényelt Kiss Laci. – Egy, kettő, három! Mehet!
Karcsika kinyitotta a csapot. Ugrált a gyönyörűségtől, ahogy a nyírfa alsó levelei megrezdültek a spricctől. Úgy tűnt, soha nem ürül ki. Hajráztunk, üvöltöztünk, hogy feljebb, feljebb, ő meg csak slagozott kitartóan, míg a húgy végül visszazuhant rá. Ekkor hirtelen leborult, arcát, trikóját törölgette, és bőgött, mint egy gyerek: – Nem szabad összepisálni!
Ekkor Kiss Laci felkapta a földről Karcsika gatyáját.
– Futás!
Futottam utánuk, mint az eszement. Fűcsomók repültek fel a talpam alól, tüskés ágak karcolták a combomat, még egy őrjöngő, láncra vert kutya előtt is elrohantunk, fogalmam sem volt, hol járunk és hová érkezünk majd. A fülemben még mindig Karcsika bőgését hallottam, közben éreztem, ahogy Nádas Feri a nyakamban fújtat.
– Most mi legyen? – zihált Kiss Laci, kezében Karcsika gatyájával. Lent voltunk a parton, messze a központtól. Köröttünk rég nem használt öltöző bódék.
– Apám, ez nagyon jó volt – Nádas Feri megveregette Kiss Laci vállát. Próbált röhögni, de csak lihegett. – Milyen lesz majd, ha Karcsika végigszalad az üdülőn a Lali papához bőgve, a térdig lógó tökével!
– Kuss. Ki kell találni, hogy most mi legyen – mondta Kiss Laci. És rám nézett.
– Szerinted?
Nem mertem megmondani, hogy szerintem vigyük vissza Karcsika gatyáját.
– Eldugjuk itt valahol – határozott Kiss Laci.
– Szerintem is dugjuk el! – vágta rá Nádas Feri.
Eldugtuk. Egy bódé alatti tócsába, a markunkkal vájt gödörbe temettük bele, a tetejére sarat nyomkodtunk, meg avart.

Pontosan érkeztünk a vacsorához. Nem nagyon bírtunk enni, szorított a gyomrunk, hátha balhé lesz. Vacsora után elbújtunk a pingpongterem mögött, ahol nincs világítás, meg ne találjon minket Lali bá. Másnap reggel pedig hazautaztunk, mert letelt a két hét.

Nagyon vártam a következő nyarat. Háromszáztizenhét bélást gyűjtöttem össze egy befőttes üvegben, ki is fényesítettem őket, hogy majd odaadom Karcsikának. De többé nem mehettünk Siófokra nyaralni, mert az üdülő bezárt, azt mondták, wellness-szálloda lesz belőle. Anyu beadta a válókeresetet, apu vállalatát privatizálták, aput meg kirúgták. Mielőtt elköltözött, egyszer még bejött a szobámba, és meglátta az uborkás üveget a sok kétforintossal. Tőle tudtam meg, hogy a bélásokat bevonták.