“Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid!” – csengtek vissza minduntalan az öreg szavai, s most már valós értelmükben. Sokszor csak ült a számítógép előtt, és közben azon morfondírozott, hogy miért is nem próbálta meg korábban felfogni a mondat jelentését. Akkor talán megóvhatta volna magát a csalódástól. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez tudatosult benne, többé nem szőtt álmokat, nem tűzött ki maga elé célokat. Csak élt egyik napról a másikra, s tervezni is csak nagyon rövid távra tervezett. Nem akart újra csalódni, újra az általa kitalált csúcsra jutni.

Árnyakkal hadakozott, démonjaival. A korábban jelentéktelennek tűnő elkalandozó tekintetek, halk sóhajok új értelmet nyertek. Egyre fokozódó gyanakvás lett rajta úrrá. S szenvedélyes kíváncsiság a másikkal kapcsolatban. Félve kimondott félénk kérdések, tapogatózások. Vajon még mindig úgy érzi? Vajon még mindig? Az agyába fészkelte be magát a kínzó gondolat. Sehogysem lehetett szabadulni tőle. A másik – amely végtére is egy fiktív lény volt csupán, még csak bizonyíték sem volt létezésére – rút szörnyeteggé fejlődött ki KG agyában.

Rávetette magát a lányra. Vadul kihámozta mellét, s nadrágját is lehúzta. Közben a lány végre elérte ajkát, s vad csókban forrtak össze. Mint egy ragadozó, szinte kiharapta a húst a lány ajkából. Az nem sokat érzett az egészből, a jótékony sörök hatására. Most a felajzott lány vetette rá magát bestiaként.

Most már tényleg felmérgelődtem; elvégre mindennek van határa. A hétalmafás mindenit a kis öntudatosnak, nem én születtem almának! Azt hiszem, reménytelen egy helyzet ez, mert egyikőnk sem tudja elképzelni magát a másik helyében, s ő nem érti, nem értheti meg, hogy nekem most tanulnom kell, és képtelen vagyok figyelni, ha nem eszem almát.

Ahogy belemerült a zöldbe, a háttér megváltozott. Az aranyszegélyű sötétkék ég hirtelen, nagyon hirtelen rózsásba fordult, lágyan vereslett minden zuga, minden pici sarkocskája, a ki-kivillanó est-kék előtt, s ahogy Silme felpillantott, elállt a lélegzete. Mert a magasból a pirosló ég hullajtani kezdte önmagát, tenyérnyi meleg színű égdarabkák pillegtek lefelé, különösen az almafák királyára, s a kislány ámuló szemei előtt rá-ráborultak egy-egy kerek almára, megérintve azokat az érettség színével, s piros-fényessé varázsolva azokat.

Az ujjak tudták ott a kocsiban záporozó virágszirmok, fehér virágok halvány szirmai között, tudták, hogy nincs semmi más. Hogy semmi más nincsen. És nem kellett valami feltűnő, nagy dolog, nem kellett rakéta, hírek a rádióban, villanyáram, világvége, havi fix fizetés! Elég volt, hogy az ujjak, az ő ujjai, azok az ujjak, amelyek akkor, egy régi reggelen; nem kellett bejelentés, felszólítás, veszély, fenyegető vihar, semmi! Csak az ujjak, hogy a kormányt, a kormányt, amit szorítottak, hogy elengedjék. Akkor, azon a napon. Azok az ujjak. És végigsimítsanak az arcon, az ő arcán, amely borostás kicsit, a saját arcán, amely őt érintve akkor, ott, amely most, a saját ujjaitól ismét. A szirmok meg csak hulltak, ahogy szoktak, rendesen. Rá.

Belenézek a tükörbe. A táncosok valahogy a tükörben mintha mások lennének, mint amilyennek a valóságban. Teszek egy lépést előre, és hunyorítok kicsit, hogy jobban lássam a tükörképüket. A ruhájuk sokkal régebbinek, elnyűttebbnek látszik, az arcuk sápadt, szemükből szürkés fény árad, mosolyuk hiányos sárga fogsort rejt, ujjaik karmokban végződnek. Most jövök rá, hogy pont úgy néznek ki, mintha halottak lennének, akik kikeltek sírjukból egy utolsó mulatozásra. Elborzaszt a látvány. Nem értem mi történik.

Most kivételesen jó kedvem van, bár a félelem lesben áll, bármikor lecsaphat rám. Sétálok hazafelé; éppen esteledik. Az ég valami egészen elképesztő. A lemenő nap körül sárga, majd vörösbe hajló rózsaszín, ami narancssárgába olvad. Percekig gyönyörködöm a látványban. Mindig rádöbbenek, hogy a természet a legnagyobb művész, és a felismerés gyönyörködtet. Eszembe jut, hogy dolgaim sürgetnek, ezért tovább indulok. A szél belekap frissen mosott hajamba, és a másodperc törtrésze alatt rettegésem elemi erővel csap belém.

Apró lábait megint mozgatni kezdi, gyors egymásutánban, s szemeit a kijelzőre függeszti. Megjelenik a hármas. Három perc – mondja alig halhatóan, s a férfire mosolyog. Igen, három – hagyja jóvá a férfi, s fejének sűrű bólogatásával nyomatékot is ad helyeslésének. Majd nagyot sóhajt. A gyermek is. A papa és a nő szorgalmasan kacérkodik egymással, már ügyet sem vetnek a férfira, és a gyerekre. A gyermek minden nehézség nélkül kihúzza kezét apja kezéből, kicsit közelebb toporog az őrülthöz, s utánozva annak gondterhelt arcát, szemét ismét a kijelzőre függeszti. A kijelzőn ott a kettes. A gyermek várakozóan tekint a férfira, férfi a gyermekre.

Hosszú szünet, még egy dobbanás. Majd még hosszabb szünet, és egy nagy sóhaj. Én sem veszek levegőt, én sem mozdulok, figyelek. Talán meglátom a szellemét, talán most mond valamit búcsúzóul. Átmászok édesapám másik oldalára. Megfogom a kezét. Pont olyan, mint az enyém. Két kézzel fogom, számhoz emelem, megcsókolom.

Hirtelen abbamaradt a vitatkozás, és megfagyott a levegő. Csak percek múlva, és suttogva kezdtek el beszélgetni ismét a rokonok. Ágota ugyancsak elcsodálkozott a történteken. Döbbenten eszmélt rá, hogy akkor a férje, és két gyermeke is zsidó származású, bár valójában a női ágon történő öröklés számít. Mindezt nem tudta, amikor hozzáment Ádámhoz. Ha tudta volna, akkor is a felesége lett volna. Szerette és az érzései most sem változtak.

Egy szép napsütéses reggelen – melyen éppen a 40. születésnapja volt –, hirtelen, mint egy villámcsapás hasított az agyába a gondolat: – Jóformán eddig még nem is éltem a saját életemet, csak tanultam, három diplomát megszereztem, dolgoztam, szültem és neveltem a gyerekeimet. Szeretetet alig kaptam, csak megalázást. Kiszolgáltatott voltam hol anyagilag, hol erkölcsileg és lelkileg a férjeimnek. Nem akarom, hogy többé megalázzanak, verjék a gyerekeimet és sírjak. Elválok!

Vili ment elől a batyuval, mögötte Matild, karjában a kicsivel. A feleség sosem volt valami hős egri női fajta, egész éjjel reszketett a gyomra, most pedig a kaland kézzel foghatóvá váló ismeretlen közelsége szinte megbénította. Annyi mindent hallottak már másoktól. Hogy a határőröknek tűzparancsuk van, tetszés szerint lelőhetnek akárkit, háromszáz lej és ötnapnyi szabadság jár minden egyes elfogott vagy lelőtt magyarért, hát mi kell ennél több egy bakának?

A sebesség pedig tovább nőtt! A kocsi, lövedék módjára, olyan hévvel borotválta le egy útszéli fűzfa lombját, hogy az szegény alighanem megfordult a saját tengelye körül. De ezt már az autósok közül senki sem figyelte, mindenki tehetetlenül meredt előre. Tátott szájjal bámuló siheder jött szembe a marton, hóna alatt egy kendermagos tyúkkal, és alig tudott félreszökni a megvadult jármű elől.

Azt álmodta, hogy ismét szombat van, s ő hátára veszi talu-könnyűnek tűnő ládáját, és a felkelő nappal parolázgatva útnak indul. A madarak csak neki csicseregnek, hogy útját kellemessé tegyék, a fák csak neki lomboznak, hogy a nagy melegben árnyékot biztosítsanak, s a szellő is csak miatta éled fel néha, hogy lecsókolja a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

Az összeomlott test köré gyűlt térnek sűrű masszája szorítja össze „K” tüdejét. Fuldoklása ösztönzi, hogy kiszabadítsa lábait maga alól, s így megváltoztatva testének helyzetét, erőt nyerjen a feljebbjutáshoz. Szűkre húzza szemeit, mintha valamely erős fény ellenében kémlelne valamit. Foltokban képződő útjának viszonyítható pontjait keresi, amelyeket majd kitapintva haladhat tovább. Minden erejével egyetlen pontra összpontosítja tekintetét. Megkapaszkodik ezen ponton, amit a lépcső korlátjának alsó és felső részét összekötő rudacskáinak egyikén határozott meg.

„S” mindkét kezével belémarkol a levegőbe, oly erővel, hogy szinte saját ujjainak csontjait töri. Minden egyes szó tőrdöfés a szívébe. Kimerevedett szemekkel bámul előre, s a szavak gyilkolják pillanatról pillanatra, beljebb és beljebb hatolva tépik, marcangolják lelkét, teszik gyötrelmessé érzéseit.

Megcsóválta a fejét, sóhajtott. A csészét a mosogatóba tette, vizet engedett rá. A földet nézve elindult. Nem szeretett volna belebotlani, de egyelőre sehol sem látta. Nem volt az előszobában. A nappaliban és a hálóban sem. Ezeket az ajtókat mindég nyitva tartotta. Szerette az átláthatóságot, a nagyobb tereket. Ha nem egyedül lakna, akkor persze szükség volna szeparálódásra. Nem kedvelte, ha szemmel tartják.

Mit akar ez tőlem, tűnődött magában. Amire kérem, azt nem teszi. Viszont bizonyos dolgokat ő kezdeményez. Amit adok neki, nem fogadja el. Most is itt van. Velem szemben kuporog, a hokedli alól néz. Nem közeledik, el sem megy. Ha kinyitnám az előszoba ajtót, vajon kisétálna? Nyom nélkül az életemből kisurranna? Lassan felemelkedett.

Mintha nem a földön járna, könyvelte el a család. Szokása volt ez. Szelektív nagyothalló, nevették. Később rájöttek, hogy itt baj van, amit kezelni kell. Hangosabban, lassabban, jól artikulálva beszéltek ezután, ha ő is a társaságban ült. Azután kapott egy helyes kis nagyothalló készüléket. Testszínű, a fülbe jól illeszkedik, van rajta kis pöcök a hangerő állítására, próbáltak kedvet csinálni neki hozzá. Nem viselt el semmit a fülén, fülében. Klipszet sem hordott soha. A TV nézéshez vettek neki egy fejhallgatót, megtanították, hogy kezelje.