Árnyakkal hadakozott, démonjaival. A korábban jelentéktelennek tűnő elkalandozó tekintetek, halk sóhajok új értelmet nyertek. Egyre fokozódó gyanakvás lett rajta úrrá. S szenvedélyes kíváncsiság a másikkal kapcsolatban. Félve kimondott félénk kérdések, tapogatózások. Vajon még mindig úgy érzi? Vajon még mindig? Az agyába fészkelte be magát a kínzó gondolat. Sehogysem lehetett szabadulni tőle. A másik – amely végtére is egy fiktív lény volt csupán, még csak bizonyíték sem volt létezésére – rút szörnyeteggé fejlődött ki KG agyában.

Másképp – I. rész

Petyhüdt hímtagján megtörtek a vízsugarak. Ökölbe szorított kézzel állt, homlokán kidagadtak az erek, egész teste ívbe feszült. Soha nem látott fájdalomhullám lepte el, maga sem tudta, hol fáj: legfőképp mindenhol talán. Ki akarta tépni magából az érzést, de a soha nem érzett fájdalom epicentruma ismeretlen volt számára. Mellkasához kapott, mintha gyökerestül kitéphette volna a kínt.
– Szenvedélyes? Mindent elsöprő? – üvöltött benne egy hang, mely realizálódni nem tudott. Könnyes lepel borította el szemét, elhomályosult előtte minden. A kegyetlen kínzó-maró-szúró fájdalom azonban nem akart szűnni.
Mikor kedvesével volt, soha nem érzett semmi kínt. Olyankor élvezte az együttlétet, s nagyon boldog volt anélkül, hogy tudott volna róla. S hogy mindent elsöprő volt-e? Nehéz erre választ adni, mert a maga oldaláról ritkán vizsgálta a dolgokat. Valószínűleg nem. Nem, mert ha valakit szenvedélyesen szeretsz, akkor egyszerűen több..., olyankor mindent értékelsz, tényleg nagyon boldog vagy. Ez azért nem jöhetett akkor össze, mert KG zavart volt eleinte, nem tudott laza lenni. Esélyt sem adott annak, hogy szenvedélyes lehessen kettejük szerelme. Bár nyilván kettőn áll a vásár; mindenesetre ez volt a helyzet.

Lassan fél éve voltak együtt.
Előtte soha nem volt néhány hétnél hosszabb kapcsolata, most azonban úgy érezte, mintha egész életében erre, őrá várt volna. KG a kezdet kezdetétől nem kevesebbet, az életét akarta barátnőjének szentelni. A mélyérzésű, érzékeny lány viszont egy beteljesületlen románc okozta sebekkel érkezett ebbe a kapcsolatba. Nem szerette kevésbé párját – már ha van egyáltalán értelme összehasonlítani a szerelmet –, de élénken éltek még benne bizonyos emlékek, melyeket jobb lett volna elfelejteni. Hetekig csendesen, magában szenvedett, nem tudta, mit tegyen, hiszen ő maga is csak találgatta, szerelem-e vagy csak önsajnálat, amit érez. Nem akarta megbántani párját, aki mit sem sejtett az önmarcangoló tusából, ami benne játszódott.

Szenvedélyes, mindent elsöprő. Ez a mondat azonban talált. Első reakciója átölelni a szeretett lányt, a zokogót. A kimondott szavak azonban beágyazódtak, gennyes sebet erjesztettek, s úgy virágoztak ki a szívében. Férges virágokként. Egyetlen gyengéje a féltékenység volt. Újra meg újra át kellett gondolni. Szenvedélyes, mindent elsöprő – mondta ki egy óvatlan pillanatban. KG szenzorai ekkor még nem érzékelték a valódi súlyát a kimondottaknak, az idő múltával azonban egyre inkább csak ez morajlik a fejben.
Szenvedélyes. Mindent elsöprő.

Mikor egyedül maradt, rászakadt minden. No, nem egyszerre. Olyankor leült tanulnivalójához, s beindult az agya. Egyszerűen ennyi történt. Beindult szegénynek az agya. Előbújtak a démonok, s ugyanazt a kérdést boncolgatták. Újra meg újra. Elemezni kezdték a történteket, ízekre szedték KG kapcsolatát. A legszentebb érzéseket deszakralizálták, materiális síkra vetették. KG pedig nem tudott lenyugodni. Nem hagyták. Rögeszméivé váltak azok a kérdések, amelyet normális ember normális esetben meg sem próbál elővenni, nemhogy boncolgatni. Csakhogy KG fiatal volt, s tapasztalatlan, s szerelmes. Legalábbis ezt hitte magáról.
Nyilván nem emlékezett már arra az estére, amikor – még az első hónapban – kifulladni látszott kapcsolatuk. Kicsit tán unta az egészet. Nem érzett szenvedélyt, egyszóval. (No de neki szabad, ugye?) Sőt, kételyei voltak. Azon az estén más lánnyal fantáziált. Persze csak pár pillanatig. Ugyanezt ő bűnnek tekintette volna. Ő viszont fantáziált. Aznap este aztán robbant a bomba. Hogy minden megváltozzon. Ahogy sérülni látszik, újra mindenné értékesebbé válik kapcsolata. Épp egy szeretkezésük utolsó akkordjai pendültek az elsötétített szobában, mikor a lány hirtelen zokogni kezdett. Úgy érzi, még mindig szereti. Kit? Őt. Mármint nem őt. A másikat. Nevét kimondani, leírni nem lehet.
Azóta szenvedett – hol így, hol úgy. Árnyakkal hadakozott, démonjaival. A korábban jelentéktelennek tűnő elkalandozó tekintetek, halk sóhajok új értelmet nyertek. Egyre fokozódó gyanakvás lett rajta úrrá. S szenvedélyes kíváncsiság a másikkal kapcsolatban. Félve kimondott félénk kérdések, tapogatózások. Vajon még mindig úgy érzi? Vajon még mindig? Az agyába fészkelte be magát a kínzó gondolat. Sehogysem lehetett szabadulni tőle. A másik – amely végtére is egy fiktív lény volt csupán, még csak bizonyíték sem volt létezésére – rút szörnyeteggé fejlődött ki KG agyában. Ezzel kellett kelnie, ezzel kellett feküdnie. Vajon gondol-e még rá? Elfeledte-e már?

S egy hete kiderült: nem. Az ő kapcsolatuk ugyanis: más. Nem rosszabb vagy jobb, erősebb vagy gyengébb: más jellegű. Az ő kapcsolatuk nyugodt, bensőséges. S milyen volt a másik? Az milyen volt? Szenvedélyes, mindent elsöprő.
KG nem tulajdonított oly nagy jelentőséget akkor ezeknek a szavaknak – bár kétségtelenül mellbe vágta, amit hallott. „S lehet a miénk is szenvedélyes, mindent elsöprő? Egyszer majd lehet szerinted?” Jéghideg és kijózanító a válasz.
A lassú, halk, majd egyre erősödő fájdalomhullám csak később bontakozik ki. Mikor egyedül marad, s értelmezni kezdi a hallottakat.

Szenvedélyes. Mindent elsöprő. Vacogott, morgott, miközben morzsolta magában ezeket a szavakat. Morzsolta az egyetemen, a 7-es buszon, a 8-as buszon, a 112-es buszon, az 1112-es buszon, a kétezer-egyszázhatvankettes buszon, reggel, fogmosás közben, miközben mással beszélt. A legrettenetesebb az volt, hogy nem tudott másra gondolni. Mindig csak erre gondolt. Sírva fakadt a bevásárlóközpontban. Egyszer a metróban is kis híján. Ha netán úgy adódott, hogy véletlenül valami (vagy valaki) másra is kellett figyelnie, agya kettévált; s az egyik agyfélteke a „szenvedélyes, mindent elsöprő” – lemezt rágta, zúzta, aprította volna pozdorjává (csakhogy ez soha el nem rágható volt), míg agyának másik része a külvilágból érkező többi ingert igyekezett befogadni és feldolgozni. Így amikor vonaton egy régi ismerőssel utazott, akkor három órán keresztül egyszerre két dialógus dolgozott a fejében. Az arca, a felszíne ugyanolyan volt, mint régen – belül viszont non-stop zakatolt valami, hogy a foga majd kicsorbult tőle. Vicsorgott, morgott, őrjöngött magában. Szenvedélyes? Mindent elsöprő? Nem, ez nem. Most már biztosan nem. Csak nem. Hátha nem.

Úgy döntött, ki kell tépnie szívéből a fájdalmat, ez így elviselhetetlen. El kell vágni magát azoktól a kötelékektől, hogy enyhülhessen kínja. Tudta, ezzel örökre megszűnik a varázs, de most nem tudott gondolkodni. Démonok jártak vad táncot agyában, mindennél hatalmasabb erők tulajdonában volt immár. Úgy érezte, belepusztul a kínba. Artikulátlan üvöltés hagyta volna el ajkát, de ehelyett csak tátogni tudott. Lemosta testéről a szappanos vizet, majd teljes erejével a csempének vágta a zuhanyrózsát. Kiugrott a zuhany alól, kivágta az ajtót. A törölköző vérpiros csíkot húzott bőrén, ahogy indulatosan végighúzta magán. Eszelős tekintettel kereste nadrágját a ruhahalmon.