Apró lábait megint mozgatni kezdi, gyors egymásutánban, s szemeit a kijelzőre függeszti. Megjelenik a hármas. Három perc – mondja alig halhatóan, s a férfire mosolyog. Igen, három – hagyja jóvá a férfi, s fejének sűrű bólogatásával nyomatékot is ad helyeslésének. Majd nagyot sóhajt. A gyermek is. A papa és a nő szorgalmasan kacérkodik egymással, már ügyet sem vetnek a férfira, és a gyerekre. A gyermek minden nehézség nélkül kihúzza kezét apja kezéből, kicsit közelebb toporog az őrülthöz, s utánozva annak gondterhelt arcát, szemét ismét a kijelzőre függeszti. A kijelzőn ott a kettes. A gyermek várakozóan tekint a férfira, férfi a gyermekre.

Az őrült

Kilenc perc. Még kilenc perc. Jaj de sok. Ó! Ó! – toporog türelmetlenül a férfi a buszmegállóban, miközben szemét le nem veszi a tábláról, mely a busz indulását jelzi. Na végre. Még nyolc perc. Eltelt egy perc – s idegesen beletúr a fején ágaskodó pár szál hajába. Elegáns fiatal nő érkezik a megállóba. Mikor észreveszi a zavarodott férfit, megtorpan. Az ilyennek jobb nem a közelébe menni – gondolja. A férfi is észreveszi, hogy társra lelt a várakozásban. Összehúzott szemöldökkel gyanúsan végigméri a nőt, majd érdemesnek találja rá, hogy közölje: – Már csak hét. Hó! Hó! Már csak hét. A nő fejében az jár, hogy óvatosan odébb kéne sétálni. De mi történik, ha a férfi utánamegy? Egyre több bolond járkál az utcákon a kórházreform óta. Hogy lehet az ilyeneket szabadon engedni? Úgy dönt, hogy a legbiztonságosabb, ha nem mozdul. Talán felbosszantaná a férfit, ha rájönne, hogy menekülni akarnak előle, s agresszívvá válna. Kíváncsisága azonban legyőzi félelmét, s lopva a férfire tekint, aki torz mosollyal viszonozza a pillanatnyi figyelmet.
Középkorú férfi érkezik, hat év körüli kisfiúval az oldalán. A kijelző éppen vált. Hat! Hat! Még hat perc! – kiált fel izgatottan a toporgó férfi. Az újonnan érkezett azonnal átlátja a helyzetet. Ez nem normális. Majd szeme összetalálkozik a nőével, és cinkosan összemosolyognak. A kisfiú hangosan felnevet, mókásnak találja a bácsit, aki így örül annak, hogy el tudja olvasni, mit mutat a kijelző. Az apa durván megrántja a kezét. A gyermek megszeppen, a nevetést abbahagyja, nem érti mi rosszat tett. Majd apró lábaival utánozni kezdi a furcsa bácsi mozgását. Az apa most nem törődik vele, figyelmét leköti a nő formás lába, melyből a feltámadó szél következtében egyre több látható. A kijelző ismét vált. Öt perc! – kiáltja fürgén a kisfiú, megelőzve a férfit, aki még a toporgást is abbahagyja a meglepődéstől. Megdermed, szája is tátva marad, ö betűt formálva. A kisfiú büszkén mosolyog a férfira, mert lám ő is el tudja olvasni a kijelzőt, s még gyorsabban, mint a bácsi, aki most gondterhelten vakargatja feje búbját, száján még mindig ott készülődik az ö betű. Majd kimondja: – Igen, öt. Bizony. Adja meg magát. Újra felveszi a ritmust, s nekilát a toporgásnak. Arcán bosszúság tükröződik, már mindkét keze a feje tetején matat. Sandán a fiúra néz, majd arcán széles, elégedett mosoly terül el. Kitervelt valamit. Kicsit balra toporog, hátra néz, majd még egy kicsit balra. Most épp úgy helyezkedik el, hogy a kisfiú nem látja tőle a kijelzőt. Megpróbálja kihúzni kis kezét apjáéból, de az megszorítja. Maradj már nyugton, mert nyakon váglak! – sziszegi mérgesen. A gyerek szája lebiggyed, fejét szomorúan lehajtja. Négy perc van még! – kiáltja elnyújtottan a férfi, s fejét lassan hátrafordítva lenézően tekint a gyerekre. A kisfiú szomorúan néz fel rá, s szeme megtelik könnyel. A férfi bűnbánóan fordítja el fejét, majd egy-két helyben lépés után, aprókat araszol jobbra. Közben hátra-hátra tekintget, s megnyugodva veszi tudomásul, hogy a kisfiú kézfejével szárítgatja fel arcáról könnyeit, s helyükre nem peregnek újak. Apró lábait megint mozgatni kezdi, gyors egymásutánban, s szemeit a kijelzőre függeszti. Megjelenik a hármas. Három perc – mondja alig halhatóan, s a férfire mosolyog. Igen, három – hagyja jóvá a férfi, s fejének sűrű bólogatásával nyomatékot is ad helyeslésének. Majd nagyot sóhajt. A gyermek is. A papa és a nő szorgalmasan kacérkodik egymással, már ügyet sem vetnek a férfira, és a gyerekre. A gyermek minden nehézség nélkül kihúzza kezét apja kezéből, kicsit közelebb toporog az őrülthöz, s utánozva annak gondterhelt arcát, szemét ismét a kijelzőre függeszti. A kijelzőn ott a kettes. A gyermek várakozóan tekint a férfira, férfi a gyermekre. Na mondjad – szól a gyermek. Kettő, kettő, kettő perc – mondja gyorsan a férfi, s vidáman megborzolja szélkuszált hajszálait. A gyermek egyre közelebb araszol, és kis kezét nyújtja a férfinak. Ő sután törölgeti tenyerét kopott kabátjába, majd megilletődötten megfogja a gyermek kezét. Jobbra-balra, jobbra-balra toporog őrült és gyermek. Egy perc! Egy perc! – kiált a kisfiú vidáman. Úgy van! Úgy van! – helyesel a férfi, boldog mosollyal arcán. A toporgás egyre vidámabb, szinte már szökellés. Jön a sofőr! – mondja a gyermek. Jön. Jön – mondja a férfi. Az ajtók kinyílnak, a kijelző nullára vált. A két boldog emberke egyszerre kiáltja: – Nulla perc! Majd felhőtlen nevetésben törnek ki. A gyermek mindkét kezével a férfi felé nyúl, az felkapja őt, s gondfelletten kiabálják: – Nulla perc! Nulla perc! Az apa végre észre veszi, hogy gyermeke nincs mellette. Dühödten rohan a férfi felé, kikapja a kisfiút kezéből. – Ilyen őrülteket hagynak szabadon járkálni az utcán! – mondja dühödten, mire a nő riadtan helyesel. Tényleg borzasztó! – majd felszállnak a buszra. Az autóbusz elindul, a kisfiú az ablakból az újra toporgó férfit nézi. Az felemeli két kezét, kinyitva mind a tíz ujját, s csak a száját mozgatva, hangtalanul, titkosan jelzi a gyereknek. Tíz perc.