Hosszú szünet, még egy dobbanás. Majd még hosszabb szünet, és egy nagy sóhaj. Én sem veszek levegőt, én sem mozdulok, figyelek. Talán meglátom a szellemét, talán most mond valamit búcsúzóul. Átmászok édesapám másik oldalára. Megfogom a kezét. Pont olyan, mint az enyém. Két kézzel fogom, számhoz emelem, megcsókolom.

Viszlát, Apu!

Apa végre elment orvoshoz. Egyre fáradékonyabb, az étvágya sem a régi. A hasüregben áttéteket találtunk. A primer tumor a gyomorban van, de már a máj is áttétes. Az édesapja maximum három hónapot élhet – tájékoztatott az orvos. Édesanyám a kórház parkjában várt rám. – Mennyi időt kaptunk még? Kérdezte. Három hónap – suttogtam. – Akkor ne veszítsünk egy percet se. Siessünk haza.
Aztán száguldott az idő. Apám napról-napra gyengült. Szigorú, és távolság tartó ember volt. Nem sokat tudok róla. Egyetlen beszélgetés maradt meg emlékezetemben gyerekkoromból. Súlyos beteg voltam. Amúgy is sovány testem egyre véznább lett. Apám banánt hozott nekem, meghámozta, s a kezembe adta. Miközben majszoltam, ő a gyerekkoráról mesélt. Azt mondta, azért szigorú velem, mert szeret. Először és utoljára hallottam, hogy szeret. Minél idősebb lettem, annál jobban távolodtunk egymástól. Mostanában, hogy vidékre költöztem a gyermekeimmel, gyakran látogatott meg minket. Szeretett itt lenni. Borozgattunk, bográcsoltunk, és nagyokat hallgattunk.
Tudtam, hogy meg fog halni, és nem mondhattam el neki, hogy szeretem, s hogy nagyon fog hiányozni, mert mi soha nem mondtunk ilyeneket egymásnak.
December 17-én a munkahelyemen hívott fel édesanyám.  Most ment el az orvos – mondta. Gyere, ha még találkozni akarsz apáddal.
Sziasztok! Köszönök könnyedén, és igyekszem természetesen viselkedni, ami persze jelen esetben teljesen természetellenes.  Ő rám néz, kézfejét vízszintesen elhúzza a nyaka előtt. Majd közli: nekem kampec. Ne mondj már butaságot. Majd megerősödsz. Leülök az ágyszélére, s bambuljuk a TV-t. Közben arra gondolok, hogy itt az utolsó alkalom, hogy beszélgessek vele.
– Képzeld apu, évfolyam első vagyok. Gondoltad volna? Tuti, hogy leérettségizem. Ha gyerekkoromban ilyen tanáraim lettek volna, nem itt tartanék. Te is boldogabb ember lettél volna. Mert nem voltál az. Ugye apu? Ugye nem voltál elégedett az életeddel? Ugye fiút szerettél volna? És ugye nem szerettél itt élni Pesten? Szívesebben szántottad volna traktorral a földet? Azért szeretem a vidéket, mert rád hasonlítok. Nem csak kívülről, belülről is apu. Makacs vagyok, mint te. Mint mondjak neked, ha te most se mondasz semmit!?
Mindezt csak magamban mondtam, közben meredten néztem a TV-t. Nagyon fáj. Hallottam apám suttogását. De már jött is anyukám, s öntötte a mércés kupakba a morfiumot. Apukám megitta, majd kiült az ágy szélére. – Ki kell mennem. Hóna alá nyúltam, de nem bírtam felemelni. Jött édesanyám, s ketten kitámogattuk a WC-re.  Azaz csak az ajtóig, mert ott azt mondta, innen egyedül megyek. És tényleg bement egyedül, majd ki is jött, s az ajtóba kapaszkodva várta, hogy érte menjünk. Majd megkért, hogy vágjam le a haját.  Állok apám mögött, s igazgatom vékony szálú, őszülő haját. Majd megborotválkozik. Még arcszeszt is kér. Lefektetjük, s ő nyög a fájdalomtól. Anyám mellé térdel, két kezébe fogja apám arcát, s össze-vissza csókolja. Szegény apu védekezni sem tud. Ezen elnevetem magam. Fordíts oldalra – mondja nekem. Az oldalára fordítom, de nem tudja megtartani magát. Édesanyám kezében remeg a gyógyszeres üveg, a szeme csupa könny, ahogy néz minket. Bebújtam apám mellé az ágyba, oldalra fordítottam, s szorosan mögé feküdtem. Karommal átöleltem s tenyeremet a szívére raktam. Mi ez a palota lányom? – kérdezte. Istenem! Már félrebeszél! – sírta el magát anyám. Apám hátrahajtotta fejét, s mint aki titkot árul el, fülembe suttogott, de én nem értettem mit mond. Majd feje visszahanyatlott a párnára. Szorosan átöleltem, s azt suttogtam. Aludj édesapám, aludj csak, Cssss. Kezem a mellkasán, éreztem, hogy szíve nagyot dobban. Hosszú szünet, még egy dobbanás. Majd még hosszabb szünet, és egy nagy sóhaj, Én sem veszek levegőt, én sem mozdulok, figyelek. Talán meglátom a szellemét, talán most mond valamit búcsúzóul. Átmászok édesapám másik oldalára. Megfogom a kezét. Pont olyan, mint az enyém. Két kézzel fogom, számhoz emelem, megcsókolom. Szeretlek apukám, kívánom, hogy sokkal boldogabb legyen a következő életed. Mert kell, hogy legyen következő. Hisz ez olyan rövid, s olyan unalmas volt. És bocsáss meg nekem, amiért nem olyan voltam, amilyennek szerettél volna. És kérlek, ha itt vagy még valahol adj nekem jelet. De semmi nem történt. Felkeltem, kimentem édesanyámhoz. Meghalt. Közöltem, és kibontottam egy üveg vörösbort. Édesanyám a doktornőt hívta.     
Szomorúságot érzek, de nem úgy, mintha ez velem történne. Ez itt valaki más családja, ő ott valaki más apja. A doktornő furcsán néz rám, amikor tárgyilagosan segítek kigombolni apámon a pizsamát, hogy meghallgathassa a szívét. Kitölti a bizonyítványt, hívja a halottszállítókat, részvétet nyilvánít és elmegy. Most már csak az enyém. – Mondja édesanyám.
Valami nagyon fáj belül. A szívem? A gyomrom? Vagy nem is nekem fáj? Megjönnek a szürke ruhás emberek. Óvatosan! Mondom, amikor lepedőbe csavarva beemelik édesapám testét a tepsibe. Vigyázzba állok, miközben elviszik mellettem. Kezem olyan mereven szorítom combomhoz, hogy görcs áll a tenyerembe. Akkor sem mozdulok. Elvitték. Nem mozdulok. Arra gondolok, hogy nem volt sok, amit elvárt tőlem, mert önmagához mért. Hogy joggal volt szigorú hozzám, mert magával is az volt. Hogy nem baj, ha nem mesélt semmit, most már mindent tudok róla. Gyere, húzzuk át az ágyneműt – mondja anyám. Ne húzzuk, feküdjünk le, fáradt vagyok – mondom én. S bebújtam apám kihűlt helyére. Hajnali három óra volt. Gyorsan elaludtam. Álmomban egy kisvasúton utaztunk. Én és az apukám. Erdőn, és tisztásokon keresztül vezetett az utunk. Gyönyörű volt. Láttam csobogó patakot, tarka virágos rétet. A távolban kis faházikó, terasszal, az ablakokban muskátli. Ott fogok lakni – mutatja apám. És azt a földet bevetem, amott pedig az állatoknak csinálok ólakat. Majd a vonat megállt. – Na, én most itt kiszállok. Szervusz, kislányom.   
Felébredek, s végre sírni kezdek.