A rekkenő hőségben még a hullámok sem adtak igazi enyhet: a lágyan fodrozódó langyos vízben csak néhányan lubickoltak, főleg fiatalok, kisgyermekek boldogan zsivajogva. Messzebb a parttól csendesen ringatóztak a szélre váró hajócskák. Petyhüdten csüngő vitorlájukat meg-meglebbentette egy-egy fuvallat, de ezek csak annyit értek, mint repülőgép szárnyának a sóhajtás. A távolban egy hatalmas motorhajó elmosódott körvonalai úsztak a víztükör fölött remegő kékesfehér párában. Tombolt a nyár a Balatonnál.

Kivette a csomagot a hóna alól. Körülnézett, nem jön-e valaki, nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy éjszaka egy kisebb lepedőnyi újsággal bíbelődik. De a kutya sem járt arra, csak egy villamos csörömpölt el. Néhány másodperc múlva egy autóbusz motorzúgása hallatszott. – „A buszom, nyomás!”A csomagot magához szorítva futott. A busz azonban nem állt meg, eldübörgött.  

Hamarosan híre kelt a városban, hogy egy árva kis medvebocs él a „Józsiás kert” melletti családi ház kertjében. A szomszéd gyerekek, de a távolabb lakók is szinte naponta eljöttek hozzá barátkozni, és játszani vele. Ahogy teltek a napok és ürültek a tejesüvegek, Barni egyre ügyesebb, és tanulékonyabb lett. Ha a gyerekek közül valamelyik még nem tudta, tőle megtanulhatta, hogyan kell háromkerekűn biciklizni, labdával dobálni, vagy éppen futballozni. Kicsik és nagyok egyaránt szerették Barnit, és ő is gyakran adta jelét szeretetének, meg-megkergetve, vagy fellökve időnként egyiküket-másikukat.

A jósnő a kisszobába vezette a lányt. Odabenn homály fogadta. A súlyos szaténfüggönyök semmit nem engedtek be a kinti fényből. Az íróasztalon ott állt minden szükséges kellék: a kristálygömb, az inga és az égő gyertyák. A szoba jobb hátsó részén, ahol más panellakásokban beépített szekrény szokott lenni, ezúttal igazi Szerelemsarok díszelgett: gyertyák, ásványok, és rengeteg szárított virág a műmárvány polcokon. A jósnő intett, hogy a lány üljön le vele szemben az asztalhoz egy kényelmes bőrfotelbe, aztán rutinos mozdulattal vette elő a tarotkártyát.

A magasban légyszaros negyvenes körték, a mélyben vakolt spinék pislákolnak az innen-onnan küldött konyak mellett. A konyakot, műszak végén zuhanyozott, baba szappan szagú urak küldik. Az orron át kifújt, nehéz szofi füst ráül a rumosdupla tetejére, onnan emelkedik kanyargózva, lassan, a kávégőzzel együtt, és leped a falon, mint az aranyfüst. A tér aránymetszésében (sic!) réved Pityó, a diszpécser. Mindkét seggepartja alá egy-egy széket tolt, az éppen elég. Oldalt ül, ahonnan a bejáratot és a pultot is láthatja. A sört úgy zúdítja le a torkán, hogy még csak nem is nyel.

Ballagok, elfújok három, tizenegy, tizenhét, mindig prímszámú gyertyát, amik éppúgy táncolnak, mint anya haja, mint amikor megszűnt a csend.  Ha a kulcs beletörik a zárba, az azt jelenti, hogy feszült lesz a viszony a halak, és a nyilas között. A halak türelmesek, a nyilasok feledékenyek. Anya régen tele volt széppel, most egy üres vagon, amiről megfeledkeztek a nácik. Ha felmennék, megfulladnék, mint első Béla úr, vagy csak kapálóznék, mint ő, mint amikor a díszpárnát az arcára tettem. Anya nem szép, amikor ficánkol. Anya nem hal.

A kisvárosi lányka, akinek az általános iskolában határozottan rossz osztályzatai voltak, és mindenki azt hitte róla, soha nem viszi semmire… most bizonyított magának, a világnak, a párjának, a gyerekeknek.  Egy óriási színpadra képzelte magát. A világ színpadára, reflektorok kereszttüzében. Igen, igen, most mindenki oda fog figyelni rá, az is, aki eddig nem akart. Végre teljesült a dédelgetett álma!

Szaporábbra vette lépteit, izgatottan kémlelve a járókelőket. Hevesen vert a szíve. Ki lehet az? Ő? Egy ballonkabátos férfi mélyen a szemébe nézett. Lui megremegett, elment mellette, várva, hogy megszólítsa. De nem történt semmi. Óvatosan hátrafordult, mintha a cipője sarkán keresne valamit. Kár, hogy nem ez az alak várta – gondolta –, mert jól nézett ki. Magas volt, barna, kissé kopaszodó. A kabátja körvonala kisportolt izmokat sejtetett.

Nagy erőfeszítésébe került visszatartani a lélegzetét, hogy elkerülje a hányinger kellemetlen következményeit. Nem mert megszólalni, vagy inkább nem tudott, mert az idegen nyelv a mandulájáig hatolt. Ha egy-egy pillanatra visszakerült saját tulajdonosa szájába, azt egy erőteljes szívóhatás kísérte, Lui úgy érezte, a saját nyelve tőből szakad ki. Az ajka elzsibbadt, az volt az érzése, a fogorvosnál ül, és az érzéstelenítő-injekció éppen hatni kezd. Az alsó testén nagy nyomást érzett.

Futok a műanyagélettel a kezemben, hideg van, fázom a vékony kabátban, felhajtom a gallért, megigazítom az ezüstöt a csonton, a gyönyörűn, erőtlenül pislognak rám a kirakatok díszlámpái. Az egyik mögött 2500 éves tanítást hirdet egy dekoratív plakát, tanítást a szerelemről, majdnem hangosan felröhögök, tanítani valamit, amiről azt sem tudjuk eszik-e vagy isszák, csak annyit sejtünk, hogy minden azon múlik, mikor fordítod meg a homokórát – főleg ha nem elég karcsú a nyakad, mert akkor túl gyorsan csúszik az agyad a szíved helyére, vagy a szíved az agyad helyére, és akkor gépszíj.

A második megállónál elkezdett beszélgetni. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez következik, maradtam hát nyugton és bámultam kifelé az ablakon, mint az udvarias külföldiek. Aztán odatolt a vállamhoz valamit. Erre muszáj volt hátrafordulnom, tudta ő is, nem néztem rá, csak a mocskos fényképre, próbáltam leküzdeni az undort és az alapvető emberi kíváncsiságot, hogy vajon mi lehet a jobb napokat megélt fotón. Némi hátrahúzódás és nyaknyújtogatás után kiderült, hogy egy kislány. Tudja, olyan kicsiféle volt... ott voltunk és nem tudtam, hogy a Judit...mer’ az olyan volt, tudod, amikor úgy minden egybevan... tudod milyen az?... aztán elmentek...megmondjam magának milyen levél jött a bíróságrul?... mer’ tudod...

Kint még éjszaka volt, az égen jól látszottak a csillagok. Nem tudta mit kezdjen magával, végül is elővette a gyógyszeres dobozát. Tizenkét külön fajta gyógyszert kellett szednie, lassan már azt sem tudta, hogy melyik van a vérnyomására, gyomrára, szívére, és melyik az izületeire. A nővér egy cédulára felírta, hogy melyikből mennyit és mikor vegyen be, felvette az olvasószemüvegét és az utasítás szerint egyenként lenyelte a reggeli adagját. Jó volt üldögélni a meleg kályha mellett, ahogy hátát a falnak támasztotta egy kicsit elszunyókált.

Megrészegült a szabadságtól, magában jókat röhögött azon, hogy a nyámnyila smasszer már biztosan dörömböl a budin, na csak dörömböljön, lesz meglepetés, az biztos. Gőzerővel tekert és egyre messzebb ért. Alsósámsonig harminckilenc kilométert kellett megtennie, úgy gondolta, hogy mielőtt igazából keresni kezdik, odaér. A nagyszülei laktak ott, ők nevelték attól kezdve, hogy elhagyták a szülei. Elsőként velük akart találkozni, mindenféleképen beszélni akart velük, bocsánatot szeretett volna kérni tőlük mindenért. Odabent szinte minden nap kísértette az öregek szomorúsága, a tehetetlen szégyenük, amikor 19 éves korában elvitték a rendőrök és kiderült a kettős gyilkosság.

Ez fájt. Ez nagyon fájt az asszonynak, fájt, hogy az anyja nem állt mellé sem akkor, a nagy csalódásaiban, sem a mostani örömében. Fájt, és ezt a miden bajra jó gyógyszer, az idő sem tudta feledtetni. Nézte a déli partot. Oda akart menni, Siófokra, az anyjához, elmondani, hogy most is, még mindig nagyon fáj, hogy simogassa meg, csak egyszer, hogy értse meg őt, örüljön a boldogságának, és ha csak egy kicsit is, de szeresse őt. Nézte a vizet, a hullámokat, amiket a szél arrafelé hajt, amik majd elviszik őt abba a kis utcába, oda a nagy szállodák közé.

Másnap reggel az úszómester ismerősként fogadta. Meg is kérdezte, hogy aludt a néni. Teri ezért magában hülye ficsúrnak nevezte, aki biztosan borravalót remél. Na tőlem várhat pénzt. Elvette az álmomat, Pistát, most meg bájolog. És főleg, mi az, hogy néni. Még jó, hogy nem öreganyám. Belenézett a folyosón árulkodó tükörbe. Hát… Behúzta hasát, melltartóját kissé megemelte, haját felborzolta és megpróbált szemüveg nélkül olvasni. Csak a képeket látta, meg a nagybetüket. Épen le akarta tenni a divatlapot, amikor egy papucsos lábra, annak ismerős mozgására lett figyelmes.

Pelcz doktor felmegy az osztályra, jelentenie kell a történteket néhány fontos telefonszámon, csak utána írhatja meg a jelentést. A kettes kórterem elcsendesedett, a beteget sikerült felvinni a sürgősségi betegellátóba. Hajnali két óra, mire elkészíti az ő kórtörténetét is, de ezután már meg sem próbál lefeküdni, inkább megisznak még egy kávét a nővérekkel, az eseményeket megbeszélve. Hajnalban még egy mentő is érkezik, egy ismerős beteget hoz, aki elfoglalja a megüresedett ágyat. Reggel, amikor megérkeznek a kollégák, Pelcz doktor valami különös fáradtságot érez.

Epekő bántalmakkal hozta kórházba a fia. Úgy két-három hete is már annak. Ritkán látogatták, akkor is csak pár percig maradtak, szinte csalódással az arcukon, hogy még életben találták. Ő szegény, már ment volna haza, kérte is szépen a fiát: – Ugye drága kisfiam hazavisztek ma? Nem fáj nekem már semmim, kemény a hasam is meg a mellemre is rá lehetne ülni olyan erős vagyok – mondta, és csontsovány kezével a mellkasára ütött. – Haza persze mama, beszélek a doktornővel… Ez egészen felvillanyozta az öregasszonyt. – Akkor hozzátok el a szekrényből azt a fekete szövetruhámat, meg egy kombinét is alá, mert hideg van. Egy pár fekete harisnyát meg a fiókból, tudod – fordult a menye felé – ott a tv mellett a sarokban, az első fiók az. A cipőm meg az előszobában megtaláljátok. Ott a botom is azt el ne felejtsétek! – aggódott izgatottan.

– Tudja-e maga, mi az én örömöm? – kérdezett vissza az öreg őszinte derűvel. – Hát az, hogy nemsokára befut a vonat, amivel én a legközelebbi kisvárosba utazom. Ott leszállok és bevonulok az őrültekházába. Ingyen eszem és alszom és amikor öt-hat hónap múlva kijövök, a kevéske megspórolt nyugdíjamból veszek egy pár juhot. Aztán kimegyek a mezőre, meghúzom magam valahol és pásztorkodom. Vannak ám terveim nekem is – és jóízűen nevetni kezdett.

A rönktelep a város szélén húzódott, onnan cipelted két napon keresztül az embertelenül súlyos gerendákat a piactérig, elkerülve a szélesebb és forgalmasabb utcákat, nehogy egyéb bonyodalmakba keveredjél. Miután sikeresen végeztél ezen utolsó feladatoddal is, lihegve, csaknem önkívületben aludtál huszonnégy órán át egy bokor árnyékában. Másnap, valamennyire feléledve, néhány erős vaskapoccsal összeillesztetted a kereszt két elemét. Végeztél hát.