A második megállónál elkezdett beszélgetni. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez következik, maradtam hát nyugton és bámultam kifelé az ablakon, mint az udvarias külföldiek. Aztán odatolt a vállamhoz valamit. Erre muszáj volt hátrafordulnom, tudta ő is, nem néztem rá, csak a mocskos fényképre, próbáltam leküzdeni az undort és az alapvető emberi kíváncsiságot, hogy vajon mi lehet a jobb napokat megélt fotón. Némi hátrahúzódás és nyaknyújtogatás után kiderült, hogy egy kislány. Tudja, olyan kicsiféle volt... ott voltunk és nem tudtam, hogy a Judit...mer’ az olyan volt, tudod, amikor úgy minden egybevan... tudod milyen az?... aztán elmentek...megmondjam magának milyen levél jött a bíróságrul?... mer’ tudod...

Variációk túlélésre II.

 

Nem ismertem azt a lányt. Vékonyszálú, festett fekete haja folyton a nyakára tapadt, mintha meg akarná fojtani. Télen sál helyett használta, nyáron nyakláncként. Megbámulták az emberek, de nem azzal a lenéző tekintettel, hanem inkább azzal a furcsán kérdővel, amilyen a különcöknek szól. Nem zavarta. Nem tűnt úgy, hogy zavarja. Néha elém ült a buszon, felhúzott térdein egyensúlyozva egy könyvet, és olvasott. Néha csak nekidőlt a kapaszkodórúdnak, és nézett valamit. Sosem lehetett tudni, éppen mit.

Egyszer hosszú időre eltűnt. Meglepődtem, hogy feltűnt a hiánya. Az ember megszokja a körülötte lélegzőket, akárcsak a reggeli pirítóst, vagy a villanyszámlát. Azt nehezebben lehet megszokni, hogy a vákuum néha érdekesebb tud lenni, mint a kitöltött tér és idő. Mert olyan utakra csábít, vagy kényszerít (többnyire az utóbbi, mert a legtöbben alulmotiváltak vagyunk, ha a fájdalom megismeréséről van szó), amelyek ijesztőek. A kiszámíthatatlanságuk és az elkerülhetetlenségük miatt.

Hiányzott, ezért a legegyszerűbb módot választottam, hogy kézzelfoghatóbbá tegyem: nevet adtam neki.  Pár hét múlva Eszter előkerült. És engem nem az foglalkoztatott, hogy tényleg így hívják-e, hogy milyen jól megy a fehér blúzához a fekete hajsál, hogy vajon mit rejteget alatta, hanem az, hogy hol volt, mit csinált, amíg hiányzott az életemből.

***

A szag alapján rögtön tudtam, hogy leült mögém.

Utálok tömegközlekedni. De muszáj. Ilyenkor kezdő go-go táncos módjára ráhegesztem magam a kapaszkodó rúdra, és próbálok minél kisebb összfelületre koncentrálódni, nem szeretem, ha idegenek érnek hozzám. Az esetek többségében állok, mert ha nem, akkor rendszerint rögtön leül mellém valaki. Ennek az anomáliának a megfejtésén még dolgozom, mert nincs bájos babaarcom, többnyire merev tekintettel és testtartással közlekedem, nem vagyok kedves, sem kommunikatív, mégis mindig betalál egy szatír, kisgyerek, kutya, vagy hajléktalan.

Átfutott a fejemen, hogy egyszerűen csak felállok, és arrébb sétálok, bár feltűnő lett volna, ahogy tolom át magam a tömegen. Aztán arra gondoltam, hogy mit érdekel engem, ki mit gondol, valamiért mégsem mozdultam. Tudtam, hogy senki nem ült volna le a helyemre (holott más esetben úgy repülnek rá a megüresedő ülésre, mint rétihéja a csalitjáró pocokra) és zavart, hogy ezt esetleg érzékeli a mögöttem ülő. A harmadik gondolatom az volt, hogy írni kellene a viselkedéspszichológiai supportnak, hogy milyen fokú devianciára utal, ha valaki azon vacillál, hogy mennyire gázol bele egy hajléktalan lelkébe, aki valószínűleg már azt sem tudja, hogy B. Dezsőnek vagy H. Bélának hívják-e.

A második megállónál elkezdett beszélgetni. Tudtam, hogy előbb-utóbb ez következik, maradtam hát nyugton és bámultam kifelé az ablakon, mint az udvarias külföldiek. Aztán odatolt a vállamhoz valamit. Erre muszáj volt hátrafordulnom, tudta ő is, nem néztem rá, csak a mocskos fényképre, próbáltam leküzdeni az undort és az alapvető emberi kíváncsiságot, hogy vajon mi lehet a jobb napokat megélt fotón. Némi hátrahúzódás és nyaknyújtogatás után kiderült, hogy egy kislány. Tudja, olyan kicsiféle volt... ott voltunk és nem tudtam, hogy a Judit...mer’ az olyan volt, tudod, amikor úgy minden egybevan... tudod milyen az?... aztán elmentek...megmondjam magának milyen levél jött a bíróságrul?... mer’ tudod...

Aztán nem szólt többet. Nem volt részeg, csak elhanyagolt és meggyötört. Nem tudtam összerakni a történetet, a kislány talán az unokája volt, de lehetett a lánya is; nehéz korra tippelni az olyan emberek esetében, akik az élet mocsarát tapossák, ki tudja mióta.

Lassan kiürült a villamos, csak néhányan utaztunk a végállomásig. Egy jól szituált harminc körüli férfi lépdelt el a két sor között, kezében aktatáska, a vállán utazótáska. Vetett mögém egy összetéveszthetetlen pillantást. Megvetés volt benne, undor és talán felsőbbrendűség. Nem ítélhettem el, az első gondolatom nekem is a menekülés volt tíz perccel azelőtt, mégis ellenérzést váltott ki belőlem a tekintete. Mozgolódás, ajtóhozgyűlés, a hajléktalanom egy rövid kézmozdulattal előre engedett. Nem néztem utána, hogy merrefelé indult el.

Majdnem egyszerre értünk oda a harmincassal az épület bejáratához. Ellépett mellettem, elegánsan felkent az utazótáskával az ajtóra, és nyugodtan továbbsétált. Bennem ragadt a 'bunkó paraszt', csak fújtattam egy dühöset, aztán visszanéztem, hogy biceg el a másik oldalon valaki egy gyűrött fényképpel és megoldatlan emberi sorsok súlyával.

***

Eszter szomorú. Velem szemben ül le. Eszter szereti A Karamazov testvéreket. Nem tudom Dimitrijbe, Ivanba, vagy Aljosaba szerelmes-e. Egy-egy sornál felcsillan a szeme, aztán újra rátelepedik a sötét árnyék a szempilláira. Néha végigsimít a hajsálon; tulajdonképpen a nyakán. Vajon kinek a kezét képzeli oda?

Eszter még mindig fekete. Újra kellene feste(t)ni. Fél centis lenövés, lehet, hogy egy is megvan. Az eredeti barnán megcsillan a gyenge téli napfény. A szemfesték kis csomóban elmaszatolódva integet a szeme sarkából. Sírt. Vagy belement valami a szemébe. Sokunkkal előfordul. Szemtelenek ezek a porszemek. Csak úgy, engedély és meghívás nélkül beleszállnak az ember szemébe, és tönkreteszik a sminket. A munkahelyi wc-ben különösen agresszív kolóniák laknak.

Eszter három megállóval a végállomás előtt leszállni készül. Mielőtt becsukná a könyvet, óvatosan lesimítja a lapokat, hogy véletlenül se legyenek szamárfülesek. Belecsúsztatja a táskába, leszedegeti a nem létező szöszöket a nadrágjáról, és ki-kibillenve az egyensúlyából a leszállásjelzőhöz sétál. Néhányan megbámulják. Én is utána nézek, bár teljesen más okból. Nem tudom, hogy szeretném-e látni a pillantását. Így bármit beleképzelhetek. Bármilyen színnel kiszínezhetem. A magaménak érezhetem az örömeit, a tragédiáit, anélkül, hogy súlyuk lenne. Talán zöld a szeme, egészen világos. Vagy sötétbarna, amit annyira szeretek. Az aranypöttyökben mindig bíztam. Néha nem kellett volna. Máskor ez volt a legjobb, ami történhetett.

Sokáig nézem a hátát; ha érzi is – nem néz vissza. Az egyik ujjával a kapaszkodórúdon dobol. Aztán meggondolja magát. A megállóban elindul a kifelé igyekvő emberekkel szemben, vissza a busz belsejébe. Lehajtott fejjel vágja át magát a biobuckákon. Két sorral előttem ül le, előveszi a könyvet, egy kicsit melegíti az ölében, felhúzza a térdeit, ahogy szokta, és olvasni kezd. Nem látom, de tudom, hogy egy-egy sornál felcsillan a szeme.

Néha kell az a három megálló, hogy szembe merjünk nézni a világgal.