Futok a műanyagélettel a kezemben, hideg van, fázom a vékony kabátban, felhajtom a gallért, megigazítom az ezüstöt a csonton, a gyönyörűn, erőtlenül pislognak rám a kirakatok díszlámpái. Az egyik mögött 2500 éves tanítást hirdet egy dekoratív plakát, tanítást a szerelemről, majdnem hangosan felröhögök, tanítani valamit, amiről azt sem tudjuk eszik-e vagy isszák, csak annyit sejtünk, hogy minden azon múlik, mikor fordítod meg a homokórát – főleg ha nem elég karcsú a nyakad, mert akkor túl gyorsan csúszik az agyad a szíved helyére, vagy a szíved az agyad helyére, és akkor gépszíj.

Variációk túlélésre I.

 

Vajon mi találjuk meg a mondanivalót, vagy a mondanivaló talál meg minket?

Néha játszom magammal. Mesélek olyan belső történésekről, amikről mások nem mernek, és szórakozom a megdöbbenésükön. Leggyakrabban ez csak habkönnyű matiné, a dolog onnantól válik érdekessé, amikor az őszinteség falakat bont le, vagy éppen falakat emel.
Néha játszom magammal. Mondjuk, hogy engedek a nyelvednek, jó? Ebben aztán az is benne van, hogy hagyom megszűnni a közöttünk lévő bábeli állapotokat, és az is, hogy lenyalogathatod a nyakamról a kétségbeesésemet.
Néha játszom magammal. Tét nélkül figyelem, ahogy a meztelen lelkem kiküzdi magát belőlem, akárcsak a madár a tojásból (viva la intertextualitás), és ha már Hesse, akkor maradjunk is nála, mert az ugyan nem újdonság, hogy annak, aki meg akar születni, egy világot kell szétrombolnia, de a sötétségben fürdetni a fényt nagyon nehéz. Mert adódik a kérdés, hogy lehet-e egy kicsit csalni – hiszen nem születik mindenki Abraxasnak – és valaki másnak a fényét használni? Vagy az a fény megrontja a mi ártatlan sötétségünket? Igen, tisztább vagyok, mint sokan gondolják, és ezt a tisztaságot nehezen adom a bizonytalan mocsokért, még akkor is, ha az a mocsok a boldogság lehetőségét hordozza magában. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mennyire jól tudsz egyensúlyozni a félelem és a jól meghozott döntések között kifeszített kötélen, és hogy esés közben (mert végül mindig leesel, legfeljebb ha szerencséd van, tart alattad valaki egy biztonsági hálót) arra gondolsz-e, hogy annak, aki meg akar születni egy világot kell szétrombolnia, vagy arra, hogy bár meg se születtem volna.

Játszani kellene velem, van kedved?

Műanyag reklámtáskában cipelem a bitgurigákat, a napirutint, a fagyasztott zöldséget, a kiégett tekinteteket, a buszmegálló tépett illatát, állatok mellehúsát, gyönyörű a kulcscsontod, behuzalozta magát ez a mondat, bele az állományba, a szürkébe, (marha ez is, kóros is, kerge is, de legalább az enyém, ha már) egy percre lenézek, mintha módomban állna látni, gyönyörűt akarok látni, mert olyan rég már, de én nem látom, nem látok csak mellemhúsát, hát legalább, mondom magamnak, jegyeket, bérleteket, istenem megbüntetnek, de nem, kotorászok, ha megfogná egy pillanatra köszönöm, átadom a bitgurigákat, a napirutint, a fagyasztott zöldséget, a kiégett tekinteteket, a buszmegálló tépett illatát, állatok mellehúsát, könnyen tartja az a kéz, hát csak engem húz ennyire lefelé a műanyagban tárolt tartalom? Másnak nincs szeme rá, nem érdekli, nem mondja, vagy ha mondja, csukott szemekre és fülekre talál, bizony az enyémekre, most nem mozizok a külvilággal a külvilágban, csak úgy teszek, mintha, ezért díjat érdemelnék, hiteles vagyok, mint mindig, hitelesen hazug. Elfogyott a szusz, megkerült az irat, diadalmasan lobogtatom, tesséklátja?, a buszon nem bliccelek, én máshol szoktam kéremszépen, azt nem büntetik, hanem megtorolják, dehát kell a feszültség, kell a dráma,  máskülönben honnan érezzek, miből érezzek? Pattogok lefelé a lépcsőkön, utánam szólnak, jaj de bájos ez a lakótelepi deus ex machina, hogyaszongya: hölgyem… és kicsit tanácstalanul néz le a kezében tartott bitgurigákra, napirutinra, fagyasztott zöldségre, kiégett tekintetekre, a buszmegálló tépett illatára, állatok mellehúsára, a fejemhez kapok, sűrű bocsánatkérések, egyszer az eszemet is elhagyom uram, (bár úgy lenne, bár úgy lenne).

Futok a műanyagélettel a kezemben, hideg van, fázom a vékony kabátban, felhajtom a gallért, megigazítom az ezüstöt a csonton, a gyönyörűn, erőtlenül pislognak rám a kirakatok díszlámpái. Az egyik mögött 2500 éves tanítást hirdet egy dekoratív plakát, tanítást a szerelemről, majdnem hangosan felröhögök, tanítani valamit, amiről azt sem tudjuk eszik-e vagy isszák, csak annyit sejtünk, hogy minden azon múlik, mikor fordítod meg a homokórát – főleg ha nem elég karcsú a nyakad, mert akkor túl gyorsan csúszik az agyad a szíved helyére, vagy a szíved az agyad helyére, és akkor gépszíj. Ilyen az elengedés is, meg a tudat, hogy együtt kell élni valamivel, ami sosem múlik el maradéktalanul, ha egyszer bekerült a homokórába, mert folyton jelen van – csak az nem mindegy pontosan mikor, milyen formában, és éppen hol. Az ismeretelmélet semmit sem ér, hiába a filozófia meg a pszichoanalízis; megtanultuk magunkat, csak élni nem tanultunk meg azzal, akik vagyunk. Ami még nem is olyan nagy gond. A problémásabb, hogy azzal sem, akinek hisszük magunkat.

Játszottunk. Ott van zsigerben egy rakparti fal. Felhorzsolja a hátam, a bőröd alatt a körmöm bosszúja, meg az ujjaim melege. Emlékszel, azon aggódtam, elbírsz-e majd? Olyan természetesen emeltél meg, mintha mindig ezt csináltuk volna. Lehet, hogy mindig ezt csináltuk. Én kallódtam, te ott voltál, és emelgettél. Átfújt rajtam a szél, a gerincemet a gravitáció rángatta, csak sóhajokra futotta. Meg belémcsúsztatott bizalomra, amiről azt hittem ígéret, pedig kihangsúlyoztad, hogy nem, nem az. Tomboltam is, nem kérdezted, magyarázkodtam is, nem értetted, megfeszültem, nem érezted. Szépen kivasaltuk egymást, te is bekerültél egy fiókba, meg én is. Sötétség, csend. Aztán fel- és ráébredtünk, és felváltva jártunk Canossát. Most bújócskát játszol. Én meg csendkirályt. Nem mondom, hogy kívánlak, nem festek hétszínvilágot, sem magamnak, sem másnak.

Aztán csak pár szó. Semmi teátrális hatásvadászat. Az egyszerűségüktől sírom el magam. Mintha egyetlen lüktető idegvégződés lennék. Görgetem a napokat magam előtt, próbálva nem tudomást venni a sebezhetőségemről, és megtagadok mindent, ami emlékeztet rá. Néha mindenkit. Gyűjtöm az el nem suttogott mondatokat, hátha egyszer valaki megfejti a sajátságos jelbeszédem. Hátha kapok ajándékba egy harcolható alternatívát, ami nem egyenlő a sajnálkozó empátiával, sem az öncélú toleranciával. A ráhangolódás és a különböző ritmusok árnyékába odabillegne valami megfoghatatlan, és a megosztottság új teret nyitna. Közösen értelmezett határokkal. Ahol nem tehetnél meg bármit, de pontosan elég lenne az, amit megtehetnél. Mert nem valakiért élnél, hanem valakiben. Nem a klisék, a szépszavak, a nagy önfeláldozások és keresztre feszített borzongások mögötti semmiben. Hanem abban az egyszerű súrlódásban, ami lemorzsol minden feleslegeset.

Tervezek-e? A tervezés már sokkal hamarabb elkezdődött, még a babás korszakban, habár nagyon kevés babám volt, nem szerettem őket. A nagyinál sok baba volt, mindenféle hajú, szemű, magasságú. Meg egy porcelán. Ő külön kategória volt. Egészen vékony csuklóval, selymes konttyal, hűvös, sima arccal, és kék pillantással. Őt nem lehetett szeretni, csak vigyázni rá. Egy vasárnap délelőtt kicsúszott a kezemből, szétloccsant az agya a konyhakövön. A fenséges baba ott feküdt a mocsokban, az arcán lévő kráterbe begyűrűzött a töltött paprika illata, merev félszemével nézte, ahogy a fakanalat nekiütögetik a zománcnak, és lefolyik róla a paradicsomszósz.

Látod, ezért mehettünk volna csak ősszel Párizsba. Hogy ne csak vigyázni, hanem szeretni is lehessen.