Ez fájt. Ez nagyon fájt az asszonynak, fájt, hogy az anyja nem állt mellé sem akkor, a nagy csalódásaiban, sem a mostani örömében. Fájt, és ezt a miden bajra jó gyógyszer, az idő sem tudta feledtetni. Nézte a déli partot. Oda akart menni, Siófokra, az anyjához, elmondani, hogy most is, még mindig nagyon fáj, hogy simogassa meg, csak egyszer, hogy értse meg őt, örüljön a boldogságának, és ha csak egy kicsit is, de szeresse őt. Nézte a vizet, a hullámokat, amiket a szél arrafelé hajt, amik majd elviszik őt abba a kis utcába, oda a nagy szállodák közé.

A kitaszított

 

Csopak. A part menti társasüdülő egyik első emeleti teraszán ültek egy tikkasztó júliusi délutánon. Imént érkeztek Pestről – a hatalmas pénteki dugóban araszolva. Fáradtak voltak és csendesek. Vagy unottak? – Nem! Csak gondolkozók… A férfi az iPodját babrálta egy ideig, majd fülhallgatóját fejére téve jelezte, hogy lelke már jól érzi magát, elvonulva zenéjével, a legfőbb barátjával. Teste melegség-fáradtság elleni gyógyszerét a kis asztalon levő hideg, habos sör garantálta. A hab elkenődött az arcán, nem zavarta. Elégedetten nézte új asszonyát és bízott abban, hogy ez, az észérvekkel jócskán megtámogatott kései házassága az utolsó, nyugodt és talán boldog is lehet.
Az asszony elővette táskájából kis színházi kukkerét, ő a távolt kereste, de a strand gyorsan növő fái eltakarták előle a Balatont. Felállt, de így is csak keskeny csíkot látott az imádott tóból és a túlpartból. Mert az asszony, mint évek óta már annyiszor, azt kereste igazán, azt akarta látni. Ahonnan kitaszították! Ott, a déli parton, a két nagy szálloda között, a távcsővel sem látható, de tudható, szívében, emlékeiben ma is élénken élő kis utcában, ott van az ő háza. Ahová nem mehet. Ahol az anyja nyaral, aki nem akarja őt látni, mert szégyelli  a szomszédok előtt, mert elvált az első férjétől, és ezáltal érdemtelenné vált a szeretetére. Így mondta, meg azt is, hogy a mi családunkban nem szokás válni, csak tűrni, más asszonnyal is előfordult, hogy megcsalták, meglopták, mégsem csinált ilyen nagy faksznit a dologból, majd az asszonyi, mindent eltakaró kötényről beszélt, inkább kiabált. A kioktatás végén közölte, hogy az új férjet nem óhajtja látni, nem tart igényt a bemutatkozó kézcsókra és ezek után a nyarakat szegény, bánatos vejével fogja tölteni, aki már többször sírva borult a nyakába és akkor egymást erősítve emlegették a házat ért szégyent.
Ez fájt. Ez nagyon fájt az asszonynak, fájt, hogy az anyja nem állt mellé sem akkor, a nagy csalódásaiban, sem a mostani örömében. Fájt, és ezt a miden bajra jó gyógyszer, az idő sem tudta feledtetni. Nézte a déli partot. Oda akart menni, Siófokra, az anyjához, elmondani, hogy most is, még mindig nagyon fáj, hogy simogassa meg, csak egyszer, hogy értse meg őt, örüljön a boldogságának, és ha csak egy kicsit is, de szeresse őt. Nézte a vizet, a hullámokat, amiket a szél arrafelé hajt, amik majd elviszik őt abba a kis utcába, oda a nagy szállodák közé.
Letette a távcsövet, felvette a fürdőruháját, intett a férjének, hogy megy úszni. A férje látta, bólintott.
– Vigyél törülközőt magaddal! – kiáltotta a fülhallgató zárt világából, majd visszatért kedvenc Mozartjához és becsukta a szemét.
Az asszony nem hallotta meg, vagy nem akarta meghallani? Ő most az anyjával akart beszélni, akár bocsánatot is kérni, csak vele lenni, ott a kis utcában, a kis ház teraszán, a nagy bólogató fenyők alatt, ott akart magyarázkodni, koldulni egy kis anyai szeretetet.
A parton sokáig állt. Letépett egy bokorról két levelet, bedobta a vízbe, menjetek, ússzatok oda, ahova én nem mehetek, súgta nekik, azután integetett utánuk és többször megtörölte a szemét. A hullámok hívogatták – menjen ő is a levelek után, duruzsolták a fülébe.
A víz langyosan, kellemesen simogatta a testét, a hullámok hátukra vették, könnyű volt az úszás. Délre tartott, a nagy szállodák közé, kiáltott is feléjük, hogy jövök már, várjatok, legalább ti várjatok. És úszott. Mellen, háton, gyorsban, felváltva, a célja felé. Egyszer nézett csak hátra. A csopaki üdülő már csak egy kis pont volt. Fázott, libabőrös lett az egész teste. De nem adta fel, mindenképpen beszélni akart az anyjával. A szél erősödött. Az addig békés hullámok többször átcsaptak a fején, kapálózni kezdett. Félt, de nem fordult vissza. Már nem lehetett. Nem gondolt másra, csak a céljára. A déli partot nézte. A házak már megnőttek, legalábbis úgy látta, és ez új erőt adott neki, a remegés is szűnt valamennyire, amikor a lábába hatalmas görcsös fájdalom hasított. Rángatta a lábát, hiába, nem szűnt a görcs, akkor megpróbált úszni csak karral, de elfáradt, karjai ólommá váltak, majd szinte megbénult az egész teste. Szeme előtt már csak anyja elhomályosodott képe lebegett, majd csillagok ugráltak szerte-szét. Aztán sötét lett. Feladta. A víz még néhányszor feldobta a levegőbe, majd egy hatalmas tarajos hullám végre megmentette a további kínlódástól. Már nem fájt semmi.

Siófok egyik kis utcájában, a kis ház teraszán egy ősz hajú öregasszony ült és gondolkozott, mint mostanában sokszor, egyre gyakrabban, egyre fájóbban, egyre inkább egyedül, betegen, öregen. A veje hónapok óta nem kereste, már nem vele ment nyaralni. Hiányzott a lánya, akit – most úgy érezte – szeretett, de a maga módján. Ő csak így tudott szeretni, dirigálva, kritizálva, mindig saját mércéjéhez mérve. Lehet, hogy rosszul? – gondolta ott a teraszon. Hályogos szeme hosszan, tétován meredt a távolba. Aztán felállt, nehezen, botjára támaszkodva, majd papírt, tollat keresett, az asztal mellé ült és hatalmas, görbe, reszkető kezű betűkkel megpróbált levelet írni a lányának. Azt írta, hogy szereti és várja őt. A levelet borítékba tette, majd a táskájába. Aztán lefeküdt és békésen elaludt, mint aki elvégezte dolgát.
Az újságos fiú másnap hiába csengetett többször, hosszasan, az ismerős néni nem jött ki a lapért. Szólt a szomszédoknak, hogy talán valami baj van, azok telefonáltak az öregasszonynak, de nem vette fel a kagylót, akkor kiabáltak, végül kövekkel dobálták a bejárati ajtót. A hatóság emberei nyitották fel a lakást. A halott mellett egy táskát találtak, benne egy címzetlen levelet.