Epekő bántalmakkal hozta kórházba a fia. Úgy két-három hete is már annak. Ritkán látogatták, akkor is csak pár percig maradtak, szinte csalódással az arcukon, hogy még életben találták. Ő szegény, már ment volna haza, kérte is szépen a fiát:
– Ugye drága kisfiam hazavisztek ma? Nem fáj nekem már semmim, kemény a hasam is meg a mellemre is rá lehetne ülni olyan erős vagyok – mondta, és csontsovány kezével a mellkasára ütött.
– Haza persze mama, beszélek a doktornővel…
Ez egészen felvillanyozta az öregasszonyt.
– Akkor hozzátok el a szekrényből azt a fekete szövetruhámat, meg egy kombinét is alá, mert hideg van. Egy pár fekete harisnyát meg a fiókból, tudod – fordult a menye felé – ott a tv mellett a sarokban, az első fiók az. A cipőm meg az előszobában megtaláljátok. Ott a botom is azt el ne felejtsétek! – aggódott izgatottan.

Két palacsinta meg egy köménymagos, sós kifli…
 

Már az ajtó előtt hallottam a halk sírást. Mikor a kórterembe léptem, őt láttam meg először a rácsos ágyában. Összehúzva magát, félig oldalra fordulva feküdt, mint egy kismacska. Öreg kezében egy zsebkendőt szorongatott és azzal törölgette a könnyeit. Befelé sírt, de időnként ki-kitört belőle hangosan… Kezefején fekete-vörös véraláfutások árulkodtak a tűszúrásokról. Csontjaira száradt inas karjaival eltakarta a fejét, mint aki rejtőzik. Beesett arcán millió ránc kesergett a zsebkendőbe, a súlya vagy negyven kiló lehetett Az a kevés haj, ami kócosan a homlokába lógott, már hófehér volt. Nem nagyon mozdult, csak folyamatosan sírt.

Az ágya melletti szekrénybe pakoltam édesanyám ruháit, aki akkor került a mellette lévő ágyra. Nem tudtam levenni a szemem róla, mert az első pillanatban a nagymamámat juttatta eszembe, aki hasonlóan vékony, pergamenbőrű, kékszemű, szép kis öregasszony volt. De Ő nem sírt. Legalábbis én nagyon ritkán láttam. Ez a törékenységében is kedves öreg hölgy pedig egyfolytában... Kérdeztem a szobában fekvőket, mi az oka ennek a nagy keserűségnek. Pár mondat után már értettem…

Epekő bántalmakkal hozta kórházba a fia. Úgy két-három hete is már annak. Ritkán látogatták, akkor is csak pár percig maradtak, szinte csalódással az arcukon, hogy még életben találták. Ő szegény, már ment volna haza, kérte is szépen a fiát:
– Ugye drága kisfiam hazavisztek ma? Nem fáj nekem már semmim, kemény a hasam is meg a mellemre is rá lehetne ülni olyan erős vagyok – mondta, és csontsovány kezével a mellkasára ütött.
– Haza persze mama, beszélek a doktornővel…
Ez egészen felvillanyozta az öregasszonyt.
– Akkor hozzátok el a szekrényből azt a fekete szövetruhámat, meg egy kombinét is alá, mert hideg van. Egy pár fekete harisnyát meg a fiókból, tudod – fordult a menye felé – ott a tv mellett a sarokban, az első fiók az. A cipőm meg az előszobában megtaláljátok. Ott a botom is azt el ne felejtsétek! – aggódott izgatottan.

A fia kiment a folyosóra, álldogált egy darabig, majd ismét visszatért a szobába és ezt mondta:
– Mama a doktornő a második emeleti osztályon vizsgál, majd holnap beszélek vele. Nyugodjon meg, majd holnap…
– mondta szemrebbenés nélkül az édesanyjának, és egy „csókolom mamával” kimentek a szobából. Még egy puszit sem kapott, pedig annyira, de annyira várta… Amikor tudatosult benne, hogy már elmentek, ismét sírva fakadt és a mellette lévő kisasztalon kezdett kotorászni. Anyukám szó nélkül odanyúlt és a kezébe adta a poharat, amiben kevés víz volt. A kis öregasszony hálásan fordította arra a fejét, megmarkolta a műanyagpoharat – olyan volt, amiben a kávéautomatákból a kávét lehet inni – és a benne lévő víz felét magára öntötte. Erősen fogta, nehogy kiessen a kezéből, de közben össze is nyomta. Nem volt bögréje, sem üvegpohara otthonról, sem törülközője, de még hálóinge sem. Mindenféle tisztálkodási szert nélkülözött, még a vécépapírt is. Összeszorult a gyomrom, ahogy néztem őt. Azt hittem, azért van rácsos ágyban, mert annyira beteg, hogy esetleg kieshet belőle, ha öntudatlan… De nem!

Kristálytiszta tudattal feküdt, de nem látott. Azért. Harminc éve élt így, már megszokta, és elboldogult egyedül. A kórház azonban ismeretlen hely volt számára, azért nem kelhetett fel, nehogy elessen. Meg botja sem volt. A mosdóig sem jutott el, a nővérek kedvük-idejük szerint tették tisztába ha bepisilt, és cseréltek alatta tiszta ágyneműt. Egy baseball sapkás fiatal lány, olyan húsz év körüli, többször ült az ágyánál. Ő volt a kedvenc unokája. Szó nélkül pelenkát, illetve ágyneműt cserélt alatta, amikor éppen ott volt és kellett. Timcsinek hívta a néni. Őt várta a leginkább a rokonai közül. Amikor egy napra már minden könnyét elsírta, akkor békésen elaludt. Néztem, ahogy csendesen lélegzett… Még nem készült fel a halálra. Hiába az évek száma, még a Jóisten nem kéreti magához egy darabig, ez nyilvánvalóan látszott. Még engedélyezett neki pár évet. Akkor is, ha egyedül élt egy pici családi házban. A botja segítségével közlekedett, és ellátta magát. Csendes nyugalomban, és magányban múltak a napjai, amíg el nem kapta az a nyavalyás epegörcs. Akkor került a kórházba. Átesett egy gyomortükrözésen, kapott gyógyszereket és hamarosan egészen jól érezte magát. Csak éppen hazavinni nem akarták. Kiszolgáltatott, és végtelenül elkeseredett volt. Pedig valaha szép nő lehetett, az arcvonásaiból ítélve…

Mikor az édesanyámért mentem, aznap reggel ágyastul kitolták a szobából az idős nénit. Kérdezte is a betegszállítót hová viszi. Hazavágyott. Az meg csak annyit mondott neki:
– A fia megbeszélte a doktornővel mama, hogy egy jobb helyre visszük most, ahol még egy kicsit erősödik, aztán hazamehet.
– És mégis hol az a hely? – kérdezte csalódottan.
– A Rehabra' megyünk mama – mondta neki a férfi és már a liftajtónál volt vele.
A rehabilitációs osztályra vitték, vagyis az elfekvőre. Nem azért, mert magatehetetlen volt, hanem azért, mert a hozzátartozói lemondtak róla, nyűg volt, nem akarták gondját viselni. A fia, akiért megszenvedett amikor megszülte, és egy életen át nevelte, gondoskodott róla, taníttatta, otthont adott neki és kenyeret a kezébe... a fia, nem akarta már látni őt. A rehabilitációs osztályra talán már nem is mennek meglátogatni. Remélem, egyszer számon kéri rajta is valaki azt a két palacsintát és a köménymagos sóskiflit, amit sohase vitt be az édesanyjának, pedig mennyire vágyott rá! Minden alkalommal amikor meglátogatták, az első kérdése ez volt:
– Hoztatok köménymagos sóskiflit meg palacsintát nekem?
A menye az unos’ kérdésre egyszer azt felelte neki:
– Ugyan mama! Van otthon egy kis grízes tészta, jó az is magának nem? Majd hozok belőle holnap… Tészta-tészta!
De valahogy az a bizonyos holnap nem akart eljönni…
Ha előbb tudtam volna…!

Tóbiásné Doktor Erzsébetet – mert így hívják – nem a bíróság ítélte halálra, a saját fia döntött a sorsa felől. 94 éves... És csak valami hóbort lehet nála, az a két palacsinta, meg a köménymagos kifli…