A magasban légyszaros negyvenes körték, a mélyben vakolt spinék pislákolnak az innen-onnan küldött konyak mellett. A konyakot, műszak végén zuhanyozott, baba szappan szagú urak küldik. Az orron át kifújt, nehéz szofi füst ráül a rumosdupla tetejére, onnan emelkedik kanyargózva, lassan, a kávégőzzel együtt, és leped a falon, mint az aranyfüst.
A tér aránymetszésében (sic!) réved Pityó, a diszpécser. Mindkét seggepartja alá egy-egy széket tolt, az éppen elég. Oldalt ül, ahonnan a bejáratot és a pultot is láthatja. A sört úgy zúdítja le a torkán, hogy még csak nem is nyel.

EDE BÁ
 

A széngáz szagú, füstös éjszakában foghíjas neon pislákol. ÉDEN BÁR volna az, de a neon nem hagyja már magát úgy felizgatni. Jobbra dől álmosan, éppen csak odatartja hajlatait, lesz ami lesz. „EDE BÁ” eddig jut szuszogó zizegéssel. A környék is így ismeri ezt a lepratelepet: EDE BÁ.
Nem is bár az. Csak egy presszó-szerű csehó, fekete-fehér köves, faasztalos, fémszékes, nagy hodály.
A magasban légyszaros negyvenes körték, a mélyben vakolt spinék pislákolnak az innen-onnan küldött konyak mellett. A konyakot, műszak végén zuhanyozott, baba szappan szagú urak küldik. Az orron át kifújt, nehéz szofi füst ráül a rumosdupla tetejére, onnan emelkedik kanyargózva, lassan, a kávégőzzel együtt, és leped a falon, mint az aranyfüst.
A tér aránymetszésében (sic!) réved Pityó, a diszpécser. Mindkét seggepartja alá egy-egy széket tolt, az éppen elég. Oldalt ül, ahonnan a bejáratot és a pultot is láthatja. A sört úgy zúdítja le a torkán, hogy még csak nem is nyel. Mered vagy fertályóráig, mint az emésztő kígyó, aztán csak böfög remegve, még a szeme is könnybe lábad. Időnként csak elbődül, beleüvöltve a foghíjas zsongásba: – Ede! Négyes! Mi a csücskös kancalafaty lesz!? – Pityó imádja a szakmáját, az már szentigaz.
Jobbján, a bejárattal szemben ül Lula. A napi kalóriaszükséglet megvan a konyakból, minden más már csak ráadás. A ráadáson tinicucc, latexbe töltött hurka, bővéres, fehérmájas – hol zsírjaink domborulnak, ott honmeleg. Zöld karom, kármin rúzs. Pusápos statika – lactatio benevolentiae.
A nyikorgó ajtón egy fiatal férfi lép be. Brando, vagy inkább Morrison? Szakadt póló, hosszú löbbös ballon, bőrnadrág – utolsó tanga vajas párizsival. Tétován néz körbe, végül jobbra a sarokasztalhoz ül, csapzott, félhosszú haját egy fejrándítással oldalra küldi.
– Mit hozhatok? – fordul hozzá Ede zsémbes úriasszonyok gangra toppant mosolyával.
– Mi itt a menő? – néz fel rá oldalt a fiú.
– Két fél cseresznye, egy korsó sör... – vonogatja a vállát Ede.
– Kétszer – bongja a fiatalember, hosszú lábait az asztal alatt kinyújtva hátradől, és lejjebb csúszik a széken.
Lula meghallja a fiúka turzásos basszbaritonját, s a háta húrján végig fölborzad az epeda. Csücsörítve szippant, miközben alaposan felméri Jimet, ahogy magában már el is nevezte a fiút.
Jim már be is tárazta az első gyorsítót, még öt centit lecsúszik a széken, de pár perc múlva fölpattan, és matróz léptekkel a paraván mögötti helyiségbe távozik.
– Na, ennek annyi! – néznek össze a helyi erők tapasztaltan.
Egy ötvenes úr érkezésére azonban az egyetértő zsivaj érdeklődő zizegéssé tömörül. Tökéletes külső, nyikorgó bőrcipő, aranyóra, parfümkék aura. Jim kilép a paraván mögül, és megtorpan. A termet izzadt, nyugtalan csönd üli meg. Jim szeme megrebben, ballonját összehúzza magán, aztán az asztalához megy, leül és karba font kézzel mereven néz maga elé. A kinti neon percegését is hallani lehet.
– Most velem jössz! – lép Jimhez a jövevény, és félrebillentett fejjel nézi a fiú profilját.
– Mozdulj! – mondja fojtottan és benyúl Jim hóna alá, de a fiú egy kört ír le a karjával, így szabadulva a fogásból.
– Nem érek rá! – sziszegi most már a férfi, és gallérjánál fogva rántja föl, de Jim az asztalba kapaszkodik, a sör és a cseresznyék kilöttyennek.
Jim kirántja a ballont nagy reccsenéssel, visszahuppan a székre. Hirtelen megragadja a korsót, és egy lendületre leereszti torkán a meglangyosodott sört. A korsót az asztal alá viszi, konokul néz a férfi szemébe, s az üveg éles csörgéssel fröccsen szét a kövön.
Ede elindul az asztal felé, de az öltönyös mutatóujjával kis kört ír le, jelezve, hogy még egy kört kér, majd fölveszi az egyik cseresznyét, és egy nyelésre leküldi, rögtön utánalövi a másikat is.
Jim és ismerőse előre dőlve méregetik egymást. A férfi megragad egy sört, inkább eltökélten, mint mohón felhajtja, és mélyen a fiú szemébe nézve az asztal alatt földhöz vágja a korsót. Ede idegesen mozdul, de Pityó pillantására, legyintve visszavonul.
Jim és a másik csak nézik egymást, kitartóan nyakalják a sört, nyalják a cseresznyét, könnyes, vad elkeseredéssel. Hol egy korsó, hol egy kupica spriccen szét az asztal alatt.
Aztán az idősebb beleböffent a korsóba, sárgán fröcsög a szó az asztalra. Jimnek állára habzik a válasz. Értelme egyiknek sincs, csak jelentése. Egyszerre beszélnek bugyogva, végül bekómálnak az asztalon, csorgó nyállal.
Éjfél felé Jim szűk szemmel végignéz a termen. Két-három óra, mint egy perc. Átnyúl, nógatja az öltönyöst, de az tovább zsibbad a gyűrött kalapján.
– Jobb, ha mennek – tanácsolja Ede –, mindjárt záróra. Hatezer lesz.
Jim feláll, dülöngélve matat társa zsebében, és hétezret dob az asztalra. Az öreg mocorogni kezd, Jim a fejébe nyomja nyálas, amorf kalapját, hóna alá nyúl, és belelendülnek a bizonytalan éjszakába.
– Farszagú pénzetekkel – kerül elő Ede a söprűvel.
– Hát ez meleg volt – csuklik fel Pityó. – Lavsztori! – billenti meg Lula könyökét, és lötyög a röhögéstől.
Lula kiráz egy cigarettát a dobozból, az első füstöt hosszan Pityóra fújja.
– Apa és fia! – vágja oda, és már csattan is a konyakos pohár az asztal alatt. Pityó sörét is beszívja, és úgy odavágja az üveget, hogy a férfi ráemeli lusta szemhéját.
– Nemá'! Tíz éve járunk ide! Ma kell megrogynod? – dünnyögi, hogy erőt is mutasson, meg feltűnést se keltsen.
Lula sörénye megremeg, Pityó csúnyán belehajol egy bal nézésbe.
– Tíz év?! Mi?! Mikor tettél ennyit a fiadért?! – szorítja sarokba a pasit.
– Az agyi gondolkodásod! Az! – dől hátra Pityó diadalmasan, karba font kézzel. – Lula, üld meg a szamarat, nincs is fiunk! – vihog idétlenül. A többiek oda se mernek nézni.
Ede tapintatosan egy konyakot csúsztat Lula könyökéhez, aki a mennyezetre pillant, aztán szétsikálja a parazsat a hamutartó alján:
– „Haboztunk, mert volt időnk,
A sárban fekszünk, nincs erőnk.
Bármit teszünk, ....” – hüppögi a hirtelen támadt csendben legörbülő szájjal, egyik kezével a konyakos pohár nyakát fickózza, a másikkal szétszervezi a mékápját.
– Záróra uraim! Mit isznak? – rikolt a csapos, miközben Ede még a szilánkokkal csörömpöl.